Régi mosolyok, régi könnyek címmel jelent meg kötete a régmúlt, vagy a kevésbé régmúlt színészeire, színházi történeteire emlékezve. Alcímként az olvasható, hogy színészképes mesekönyv. Ez egy meglehetősen szokatlan műfaji meghatározás.

Valószínűleg azért, mert a könyv is szokatlan műfajilag. Album abban az értelemben, hogy sok kép van benne, de a képek mellett nagyjából ugyanannyi a szöveg is, és a szövegek mindig a képhez igazodnak. Annyiból képeskönyv, hogy a képek voltak mindig az inspirálók. Az életem során hozzám sodródtak dedikált színészképek teljesen véletlenszerűen is. Nyilván Jászai Marival se rokonságban, se semmilyen kapcsolatban nem lehettem, de a színészi hagyatékból hozzám kerülekt dedikált Jászai Mari-képek, és érdekelt, hogy az, amit ráírt, mit jelent. Vagy dedikált képek egy olyan, egy a ma már szinte nem is ismert színésznőről, akinek én is csak a nevét hallottam valamikor, kiderült, hogy Londonban és New Yorkban operettsztár volt, csak néha jött haza egy-egy előadásra. És kiderült, hogy nagyon tragikus körülmények között, fiatalon halt meg. A feleségemmel kutatgattuk ezeket a történetet, de mindig a képek voltak az inspirációk, ilyen értelemben nem album szerintem, hanem képeskönyv.

A színházi emlékezet nagyon rövid idejű. Szokták mondani, hogy addig tart jórészt, amíg a színészt látta valaki színpadon, és őrzi egy színházi este emlékét. Nem véletlenül mondogatta annak idején Tolnay Klári is, hogy ha meghal, akkor bérlet lesz, és tényleg a színházi bérletek őrzik a neveket, de gyakran a bérletek névadóira, különösen a fiatalabb korosztályból nagyon kevesen emlékeznek. Ön is írja a könyvben, hogy a tanítványainak emlegetett neveket, például Somlay Artúrt vagy Tábori Nórát, és csak rácsodálkoztak ezekre a nevekre.

Vizsgáztattam az egyetemen színészpalántákat, és Jászai Mari volt az egyik tétele az egyik hallgatónak, és visszakérdezett, tanár úr, hogy van az, hogy van, akire emlékezünk, és másra nem. A könyvben Jászai Marié után a Gyenes László-fejezet jön. Kétlem, hogy van, aki tudja, hogy ki volt Gyenes László. Amikor Az ember tragédiáját 1883-ban bemutatták a Nemzeti Színházban, Jászai Mari volt Éva, Gyenes László volt Lucifer. Jászai Mari még játszotta tízegynéhány évig Évát, majd jött a Hetyei Aranka, meg még mások, Gyenes László maradt. 1922-ig, halála hónapjáig, negyven éven keresztül ő volt a Nemzeti Színházban Lucifer. Kiváló színész volt, abszolút úriember, különösebben a magánéletében nem történt vele látványosan semmi, nincs legendája, már a nevét is elfelejtették. Jászai Mari legenda, Blaha Lujza legenda, a későbbiek közül Somlai Artúr legenda, Latinovits Zoltán legenda, mert nemcsak mint színészek legendásak, hanem a színészi történeteikhez hozzákapcsolódik valami olyan életvitelbeli különlegesség, furcsaság, különlegesség, ami megragadja az embereket.

Nekem az a tapasztalatom, hogy néha még legendás színészekre is kevéssé emlékezünk. Néhány évvel ezelőtt egyetemistáknak kiosztottak képeket, fényképeket, amelyeken a XX. század közismert politikusai, közéleti személyiségei és színészei szerepeltek, és köztük volt egyébként Gábor Miklós képe is, és őt senki sem ismerte fel az egyetemisták köréből, pedig Gábor Miklós színészi múltja még nem annyira távoli, ráadásul nagyon sok tévéjáték, nagyon sok film őrzi Gábor Miklóst, és mégis kevéssé ismert a fiatalabb korosztály körében.

Van egy nagyon régi magyar mondás, hogy a halottak gyorsan lovagolnak. Mindig hamar felejtettünk, de a XXI. század az ebben csúcstartó már, rettenetesen gyorsan túllépünk a tegnapon. Ez a könyv éppen arról szól, és az utolsó mondat is erről szól, hogy mi leszünk szegényebbek, gyökértelenebbek, ha elfelejtjük a múltunkat. Azért volt negyven év az életünkben, ameddig kalapálták a fejünkben, hogy a múltat végképp eltörölni. Én mindig elmondtam, hogy ennél embertelenebb jelszót még nem találtak ki, mert tudniillik ez azt jelenti, hogy érdektelen a múltunk, tehát nem vagyunk. Nekem nagyon fontos Pilinszky Jánosnak az a mondata, hogy a múlt a mi egyetlen reményünk, mert megváltoztathatatlan, tehát bennünk él, ha él.Ráadásul egy szobrászra se emlékeznek, de ott áll a szobra. Egy íróra, ha nem is emlékeznek, de levehető a könyv a polcról. Egy színházi előadás?

Nagyon sok érdekes emlék, történet, adalék fűződik a könyvben fellelhető fényképekhez, és van két, számomra nagyon kedves, közös kép Ruttkai Éváról, illetve Latinovits Zoltánról. Az egyik az első találkozásukról készült a '60-as évek elején, amikor együtt játszottak a Miskolci Színházban, a másik pedig tíz évvel később a vígszínházi Ványa bácsi előadáson. Érdekes módon ezek a fotók szinte ráfelelnek egymásra és üzennek is egymásnak. Ez tudatos szerkesztés volt?

Nem, véletlen volt.Rájöttem, hogy ehhez a könyvhöz kell egy bevezető fejezetet írni arról, hogy a színházi fotó az egy nagyon változó dolog. A XIX. század végén a színésznőkről főleg a színházi fénykép úgy készült, hogy elment a műterembe, ott felvette a színházi jelmezét. Az első még egy ilyen merev fénykép, ahol még az is kiderül, hogy sokáig tartott a fényképezés, a Ványa bácsi képen pedig az látszik, hogy Keleti Éva azt a mozdulatot, egy pillanatot tudta elkapni, ahogy Latinovits Zoltán odaveti magát Ruttkai Éva lába elé a harmadik felvonásban, és elbillen a Ruttkai Éva kezében a gyertyatartó. A mozgást látom a képen, mert a gyertyaláng ferdén áll. Tehát a mozdulat benne van a képben, felidézi a mozgást is, ami történt.

Olvasható a könyvben, hogy a Vígszínház egykori legendás színésznőjének, Varsányi Irénnek a fényképét most is ön az otthonában őrzi. Feleségével, Gábor Júliával, Ruttkai Éva és Gábor Miklós lányával közösen gondozzák Ruttkai Éva hagyatékát, és ez a fénykép is ennek a hagyatéknak egy darabja, és Ruttkai Éva öltözőjében volt ez a kép hosszú éveken keresztül. Varsányi Irénről kevesebbet tudunk, pedig a XX. század első évtizedeiben ő maga volt a Vígszínház, Írók, költők rajongtak Varsányi Irénért, írtak róla, sőt írtak a számára például Máolnár Ferenc A testőrt kifejezetten neki írta, és aztán rendezte is a Vígszínházban, sőt, úgy szól a fáma, hogy Molnár Ferenc miatta kísérelt meg öngyilkosságot is. Szóval Varsányi Irén is egy nagyon legendás figura, keveset tudunk róla.

Varsányi Irén sajnos nem legendás figura, csak a szakmában, mert hihetetlenül visszafogott, polgári életet élt. Jászai Mariról mindenki tudta, hogy azt se lehet tudni, hogy melyik szeretőjéhez ment aznap este. A fénykép törtpnete még bonyolultabb, mert ráadásul Szendrő József dedikálta Ruttkai Évának, akibe szerelmes volt reménytelenül.

És egy Varsányi Irén-képet dedikált?

Egy Varsányi Irén képet dedikált. Ebben a könyvben ilyen összefonódások persze vannak, hiszen egy nagyon ritkán publikált Latinovits Zoltán-képnek, ami a mi birtokunkban van, a hátára Ruttkai Éva ráírta, hogy ez az enyém. Vagy vannak teljesen más típusú összefonódások, a lányom művészettörténész, és nézegetett régi levelezőlapokat valami antikváriumban, és feltűnt neki két levelezőlap, az egyiken Blaha Lujza van, a másikon meg Küry Klára, de mind a kettőt ugyanaz az ember ugyanannak a nőnek írta. És akkor talált egy harmadikat, azon már Langer Karolin volt, egy harmadik színésznő. Kiderült, hogy a három levelezőlapot körülbelül tíz nap különbséggel írták. Az elsőn megszólítás, kedves nagysád, a második kedves Lujza, a harmadikon édes Lujzám. Egy történet bontakozik ki, tíz nap alatt meghódította a nőt, közben lement hozzá Miskolcra. Ezért a könyv alcíme mesekönyv, mert ezek mesék, amiket megpróbálunk a fényképek alapján kibogozni.

Molnár Ferencet említettem, aki amúgy kedvelte a színésznőket, még Darvas Lili előtt volt egy meglehetősen rövid, de annál viharosabb házassága Fedák Sárival. Fedák Sári képei is szerepelnek a könyvben, és mint olvashatjuk, tartották őt nyilasnak, tartották kommunistának, pedig leginkább primadonna volt.

Fedák Sári színésznő volt.Azt a nem színházi emberek, magyarán a normális, civil emberek nem igazán tudják, hogy a színész rettenetesen kiszolgáltatott. Természetesen egy író is, vagy egy szobrász is kiszolgáltatott, de másképpen. Egy színész, ha mondjuk kifejezetten Júlia alkatú színész, akire már az akadémián rámondják, hogy micsoda Júlia lesz, de nem játssza el 35 éves koráig, akkor már nem játszotta el a Júliát, és még csak nem is emlékezhetnek arra, hogy milyen volt, mert nem is volt. A színészeknek valahogy alkalmazkodniuk kell. Egy másik könyvemben már megírtam, hogy életemben egyszer volt indulatosabb beszélgetés Ruttkai Éva és köztem, akit imádtam, szerettem, testvérem volt, anyám volt, a legjobb barátom volt. De egyszer nagyon összeszólalkoztunk. Zoltán halála után 5-6 évvel, amikor fölmerült, hogy 1971-ben, amikor a Vígszínházból mondjuk úgy, hogy eltanácsolták évad közben Latinovits Zoltánt, és én ránéztem Évára, és mondtam, hogy te se hagytad ott a Vígszínházat. És Éva azt mondta, hogy mert színész csak a színpadon színész. Éva pontosan tudta, hogy miben különbözik ő Zoltántól, mint színész, mint ember, mert mindig úgy mondta, hogy Zoli az próféta volt. És egy próféta megteheti azt, hogy fölrúgja, mert amikor otthagyta a Vígszínházat, akkor is foglalkoztatták, beszéltek róla, írtak róla. Ruttkai Éva pontosan tudta, hogy ő egy nagyon tehetséges színésznő, ő addig létezik, amíg színpad van alatta. És hiába imádta Latinovits Zoltánt minden bonyolult, túlfeszített kapcsolaton belül, de azt nem tette meg Latinovits Zoltánért, hogy elhagyja a Vígszínházat, mert az volt ő otthona.

Nyilván azért lehettek belső konfliktusok, amiket megéltek.

Rengeteg belső konfliktus volt ebből, de az természetes, hogy a színész muszáj, hogy megkösse a kompromisszumokat élete során. A mai színházi világban különösen lehet látni, amikor nagyon erős a rendezők kizárólagos hatalma a színházban, hogy a színész mondhat ellent, de ha tizedszer is ellentmond a rendezőnek, akkor jövő évre nem szerződtetik. És ha nem szerződtetik, akkor ő hol van? Nálunk nem alakult ki az, ami Amerikában magától értetődő, hogy mindig castingra kell menni, és kiválasztják az előadáshoz a színészt. Magyarországon néha van, hogy elmegy fél évre pincérnek a nagyon jó színész is. Nem a sztárokról beszélek, akik milliókat keresnek, hanem a sok normális színházi színészről. Én nagyon megértem, hogy néha nagyon nehéz egy színésznek elfogadni a körülményeket.

Nagyon sokan mentek külföldre, vagy a második világháború után, vagy 1956 után, aztán sokan hazatértek, mint például Jávor Pál vagy Páger Antal, de a színészi életutak többnyire kettétörtek. Ahogy a könyvben olvastam, talán csak Ferrari Violettának sikerült a színészi pályát továbbvinni, ő sikeres és népszerű volt német színésznőként is.

Mély meggyőződésem, hogy a színész csak anyanyelvén színész. Valóban Ferrari Violetta volt az egyetlen, aki német színésznőként nagyon sikeres színésznő lett, de ő meg ötvenéves kora után egyszer csak úgy érezte, hogy vissza kell vonulnia.Pánikosan félt már a színpadra lépéstől, és visszalépett. Muráti Lili abban az értelemben sikeres volt, hogy élete végéig játszott, de ha le akarom fordítani mai magyar nyelvre, akkor sorozatszínész volt. Aki még sikeres is volt, Szabó Sándor Amerikában, de ő is hazajött húsz év után.

Talán Jávor Pálnál volt a legélesebb ez a törés, nem?Mégis a két háború közötti időszaknak az emblematikus filmsztárja volt Magyarországon, és aztán ő is próbálkozott Amerikában.

Jávor nem úgy ment el, hogy elmenekült, hanem útlevéllel, azzal a nagyon átgondolt céllal, hogy pénzt keres és hazahozza a háborús árvák számára. Az egy más kérdés, hogy egy ügynök átverte, és nem tudott beilleszkedni az amerikai életformába. Páger Antal, aki hihetetlenül népszerű volt a két világháború, a '30-as évek filmes színházi életében is, elment 1945-ben Argentínába, és 1956-ban jött haza. Hazaédesgették, mert kéne egy ilyen jó színész. Mit csinált Argentínában? Rajzolt, festett, abból élt, és föllépett a magyar társulatban, de alig volt néhány előadás, amit kétszer is el tudtak játszani, mert Argentínában sincs annyi magyar, aki színházba akar menni és magyar színházat akar nézni. És egy olyan profi színésznek, mint Páger Antal, az nem színház. Ez kedves amatörizmus. Szörényi Éva ingatlanügynök lett Amerikában, Szeleczky Zita előadókörúton járta a magyarokat, de az sem egy színészpálya. És ha meggondolom, Ferrari Violetta nevét sem ismerik ma Magyarországon.

Úgy tudom, hogy Ruttkai Éva szeretett volna egy Latinovits Múzeumot, ezt akkor nem sikerült megvalósítani, aztán lett egy emlékmúzeum Balatonszemesen, de volt egy Ruttkai Éva-emlékszoba is, amit önök hoztak létre a feleségével közösen, de mára ez is múlt idő, mert ezt be kellett zárni.

Ruttkai Éva 1986-ban halt meg, még a Kossuth-díjából vettek Gábor Miklóssal a Hűvösvölgyben egy kis nyaralót, ami tényleg egy szoba volt, meg egy fürdőszoba, meg egy terasz, meg konyha. És akkor mi ahhoz építettünk egy szobát a feleségemmel, és az volt a Ruttkai Éva-emlékszoba. Ez egy abszolút magánmúzeum volt. Emlékszem, bementem akkor még a tanácsba, és mondtam, hogy szeretnénk kitenni egy táblát, és akkor mondták, hogy milyen engedélyek kellenek, és mondtam, hogy félreérti, asszonyom, aki fölkapta a fejét, mert ő elvtársnő volt, én nem engedélyért, én bejelenteni jöttem, hogy tudják a kerületben, hogy mire legyenek büszkék, hogy Ruttkai Éva-magánmúzeum nyílik a kerületben. Ha nem tehetem ki, csak engedéllyel, a bejáratra a táblát, akkor a bejáraton belül fogom kitenni, hogy látszódjon. Ez 15 évig életünk gyönyörű története volt, minden pénteken voltunk nyitva, elvileg háromtól hatig, de emlékszem olyan napra, hogy éjjel fél kettőkor ment el az utolsó vendég, és másnap rohantam kávét, teát venni, mert mindent megittak. Arról beszéltünk, hogy a színész emlékezete. Az első évben, én gondosan vezettem, több mint 600 vendégünk volt. Második évben már csak 500, és az utolsó évben 200. Volt olyan, hogy ott voltunk egész délután, és jöttek ketten, és nem bírtuk fönntartani, mert közben ez pénzbe került. 15 év alatt ez a fajta érdeklődés elmúlt. De hát így múlik el az életünk.