„1978-ban Gyarmathy Lívia: Minden szerdán címmel forgatott filmet, amelynek én voltam az abszolút főszereplője és Menzel úrnak volt benne egy tánctanári szerepe. Körülbelül egy hétig volt Magyarországon, ezen a forgatáson ismerkedtünk meg. Akkor még mind a ketten nagyon jól beszéltünk németül – most már inkább angolul kommunikálunk. Aztán valahogy úgy alakult, hogy minden évben találkoztunk vagy filmszemlén, vagy valamilyen protokolláris alkalommal. Summa summarum 1983-ban eljátszottuk a Stílusgyakorlatokat és 1986 őszén kaptam Prágából egy forgatókönyvet , amelyet olvasva – bár csak nyersfordítás volt – életemben nem röhögtem még annyit. Ez volt a mi barátságunk folyamata” - idézte fel Bán János.

Menzel Az én kis falum című filmje Csehországban és Szlovákiában kultikus alkotás lett, de Magyarországon is komoly rajongótábort toborzott. Sikere egészen Los Angeles-ig ment és az Oscar-díj jelölésig. Bán János kapott is ajánlatokat a tengerentúlról, de ezekkel nem élt.

„Felajánlottak egy kétezer dolláros ösztöndíjat – akkor mi még egy szuterénban laktunk és nem mertem itthon hagyni a családomat. Ki látta még akkor, hogy mi lesz 89-ben? Biztos voltam abban, hogy nem engedik őket is velem. 1987-ben a változásokból még csak annyit érzékeltem, hogy végre visszakaptam az útlevelem. A forgatást ugyanis ideiglenes útlevéllel csináltam végig, merthogy bevonták az útlevelem, amikor egy SZETA-gyűlésen (Szegényeket Támogató Alap) valaki lefotózott” - emlékezett vissza a színművész.

Arra a kérdésre, eljátszik-e néha a gondolattal, hogy milyen lett volna az élete egy amerikai filmes karrier esetén - úszómedencés villa, lenyitható tetejű sportautó – Bán János úgy válaszolt: az ilyen jellegű tárgyiasság nem motiválja.

„Én nem vagyok amerikai filmszínész alkat. Tudomásul kell venni, hogy én közép-kelet-európai színészalkat vagyok” - fogalmazott Bán János.