Finnországnak és Svédországnak már eddig is lett volna lehetősége a NATO-hoz csatlakozni, miután minden szükséges feltétlenek megfelelnek, arról nem is beszélve, hogy mindkét állam az Észak-atlanti térségben található, és régóta jó viszonyt ápolnak a szövetséggel, annak tagjaival. Annak sem lehet akadálya a részükről, hogy a NATO katonai és politikai kötelezettségeit teljesítsék, gondolva itt az értékalapú együttműködése. De az sem elhanyagolható, hogy a gazdasági feltételeik is adottak egy esetleges jelentős haderőfejlesztéshez, illetve a meglévő haderejük fenntartásához, ami egyébként európai viszonylatban viszonylag komolynak mondható – emlékeztetett Tóth Norbert nemzetközi jogász.

Elmondása alapján a NATO-tagságuk eddigi akadálya az volt, hogy ennek hiányzott a társadalmi támogatottsága, ami átszűrődött a politika világába is. Főként Finnország, de egyébként a svédek is, elsősorban Oroszország, illetve korábban a Szovjetunió Európával kapcsolatos pozíciója miatt látták jónak távol maradni az Észak-atlanti Szerződés Szervezetétől, hogy azzal ne inzultálják a keleti szomszédukat. Most viszont olyan manőverekbe kezdtek az oroszok, mind politikai, mind katonai téren – ide értve nemcsak az Ukrajna elleni agressziót, vagy a viszonylag rendszeresnek mondható finn és svéd légtér megsértését, hanem mindkettejük megfenyegetését is –, amitől megfordult a közvélemény hangulata a két országban, és erre a politika is reagál. Tóth Norbert úgy gondolja:

amellett, hogy vélhetően gyorsan is fognak tudni majd csatlakozni, örömmel is fogják őket fogadni a NATO-ban.

Miután az Észak-atlanti Szerződés Szervezete egy „zárt klub”, a finneknek és a svédeknek nem kell csatlakozási kérelmet benyújtania. A csatlakozás hivatalos menete az, hogy a NATO legfőbb politikai döntéshozó szerve, az Észak-atlanti Tanács, amiben mind a 30 jelenlegi tagállam képviseltetve van, egyhangú döntésével meghívja azokat az országokat, amelyek informálisan, tehát nem hivatalosan csatornákon keresztül kifejezik csatlakozási szándékukat – magyarázta a nemzetközi jogász.

Arra is emlékeztetett, hogy a NATO főként az észak-atlanti térségre – az európai kontinens biztonságára – koncentráló katonai-politikai együttműködés, aminek tagjait két észak-amerikai kivétellel (Egyesült Államok és Kanada) európai országok alkotják. A szövetség alapelve, melyet a szervezet 5. cikke tartalmaz, hogy abban a helyzetben (nemzetközi jogban casus foederis), amennyiben külső fegyveres támadás éri, akkor a NATO kollektív önvédelmet gyakorolhat a megtámadott tagállam, vagy tagjai érdekében.

Tóth Norbert szerint Finnország és Svédország csatlakozása – miután technológiailag jól felszerelt, valamint folyamatos innovációkat végrehajtó haderőkkel bírnak – egészen biztosan tovább erősíti majd a NATO katonai biztonsági potenciálját, ami Oroszországot – biztonsága szempontjából – borítékolhatóan zavarni fog. Annál is inkább, mert ezáltal újabb jelentős hosszúságú közvetlen szárazföldi határral fog rendelkezni – Finnország révén – a szövetséggel.

A szakértő arra is felhívta a figyelmet, hogy a Balti-tenger szempontjából is érdekes lesz a kérdés, ugyanis ide nyílik Oroszország kalinyingrádi körzete, illetőleg Szentpétervárnak is van ide egy közvetlen kijárata, amely régióban egyébként az oroszok rendszeresen hajtanak végre tengeri- és légi műveleteket. De még egy szigetcsoportról is említést tett a nemzetközi jogász, nevezetesen az Åland-szigetekről, amit – fontossága miatt – korábban az észak Gibraltárjának is neveztek. Ez Finnországhoz tartozik, bár területi autonómiája van, lakossága pedig többségében svéd anyanyelvű. 1856 óta viszont állandó semlegességet kapott (neutrális státuszú), vagyis ide nem lehet haderőt telepíteni, amit érdekes módon egy orosz konzulátus felügyel.

„Vannak tehát olyan, eleve ebbe a helyzetbe kódolt kérdések, amik vélhetően tovább fogják rontani az Oroszország és a NATO közötti viszonyt tovább, míg Finnország és Svédország helyzetét megerősítik” – ismételte meg a szakértő.