Hamar körbefutott a hír a nemzetközi sajtóban, hogy miközben az amerikai külügyminisztérium Ukrajna elhagyását javasolta az országban állomásozó amerikai diplomaták családtagjainak, addig az EU külügyi főképviselője a miniszterek hétfői brüsszeli tanácsülésére érkezve kizárt ilyen intézkedést uniós részről. Ez azonban nem az egyetlen eltérés az ukrán–orosz helyzet amerikai és európai uniós megítélésében – mutatnak rá elemzők.

A legfontosabb sokak szerint, hogy miközben Antony Blinken amerikai külügyminiszter pénteken újra és egyértelműen kizárta, hogy Washington elfogadná az orosz kormány követelését, és a nyugati szövetség „garanciákat” adna egy jövőben ukrán NATO-tagság kizárására, elviekben késznek mutatkozott olyan engedményekre, amelyek láthatóan nehezen elfogadhatók egyes kelet-európai NATO-tagok számára.

Ami a NATO-tagságba történő „orosz beleszólás” lehetőségét illeti, nyugati részről kezdettől fogva kizárnak minden ilyen lehetőséget, mint ami hiteltelenné tenné a szövetséget, lévén ilyen formán Moszkvának de facto vétójoga lehetne a NATO összetételére.

Ez tehát nem is lepett meg senkit, az azonban Európában feltűnést keltett, hogy Washingtonban ugyanakkor meglebegtették annak lehetőségét, hogy

az észak-atlanti szövetség esetleg visszafogná magát az Oroszországgal szomszédos NATO-tagok területén folyó katonai műveleteiben,

eltekinthetnek esetleg hadgyakorlatoktól, valamint stratégiai fegyverek – mindenekelőtt rakéták – állomásoztatásától Moszkva „szomszédságában”.

Blinken ugyanakkor azt is határozottan értésre adta, hogy amerikai és NATO-oldalon mindezt nem a most megfogalmazott moszkvai követelésekre válaszul adandó automatikus lépésként képzelik, hanem csupán arról van szó, hogy az orosz biztonsági aggodalmak miatt készek lehetnek olyan új fegyverzetcsökkentési tárgyalásra az orosz kormánnyal, amelyben a két fél kölcsönös intézkedései adott esetleg magában foglalhatnak ilyen szövetségi önkorlátozást is.

Szakértők szerint az „orosz kérdés” iránt hagyományosan érzékeny és Moszkvával szemben történelmi okokból bizalmatlan kelet-európai NATO-tagok – mindenekelőtt Lengyelország, valamint a balti államok – nagy valószínűséggel már ezt sem fogják tudni támogatni. Ezek az államok – de különösen a balti szovjet utódállamok – lényegében a krími orosz megszállás óta visszatérően tartanak attól, hogy

hasonló „hibrid művelet” (bevonva a balti népessége belül is többnyire jelentős arányú orosz kisebbséget) ellenük sem kizárható,

és ezért folyamatosan ennek kivédését erősítő NATO-garanciákat kérnek.

Ez utóbbi visszatérő elem a lengyel külpolitikai narratívában is, ami az elmúlt hónapokban, a fehérorosz migrációs nyomás megjelenésével csak erősödött, nem véletlen, hogy Varsó olyan erőteljesen lobbizott bizonyos létszámú szövetségi katonai kontingens lengyelországi állomásoztatásáért. Mellesleg hasonló elem és igény feltűnt a román és a bolgár diplomáciában is.

Egyes olvasatokban a pénteken meglebegtetett Blinken-engedmény Moszkva felé valahol éppen ezeket a kért – és egyes esetekben részben meg is kapott – kézelfogható szövetségi biztosítékokat mozdítaná el az érintett keleti országokból, amibe az utóbbiak alig valószínű, hogy bele fognak menni.

A nyugati megosztottság amúgy nem áll meg itt, ismert módon több vonatkozásban jelen van például az európai uniós oldalon belül is. Az említett kelet-európai országcsoport például

növekvő ingerültséggel figyeli, hogy a német Scholz-kormány mindmáig kerüli a határozott és teljes körű szankciók támogatását az orosz kormány ellen.

Ellenlépéseket Berlinben is szükségesnek tartanak, ha netán valóban sor kerülne katonai akciókra az orosz–ukrán határon, (Olaf Scholz kancellár ennek kapcsán éppen a hétvégi Süddeutsche Zeitungnak adott nyilatkozatában hagyta nyitva az Északi Áramlat kikapcsolásánanak a lehetőgét egy orosz katonai agresszió esetén), de minimum addig a német politika mindenképpen fontosnak tartja megőrizni a párbeszédet Moszkvával. Ezzel a véleményével Németország az EU-oldalon egyáltalán nincs egyedül.

Ugyanilyen alapon a német diplomácia egyelőre elvetette, hogy az orosz kormányt tilalmi listára egyék a nemzetközi fizetéseknél alkalmazott SWIFT-rendszerben, sokak szerint már csak azért is, hogy Berlin a jövőben is fizetni tudjon a számára oly fontos orosz földgázimportért.

Az orosz kormánnyal szemben formálódó európai uniós álláspont finomítását amúgy elemzők szerint fontos fogalmi bizonytalanságok is nehezítik. Abban például egyetértés van – már tavaly decemberben leszögezték uniós oldalon –, hogy egy Ukrajna elleni orosz támadás „drasztikus” ellenlépéseket váltana ki EU-részről, de azt továbbra sem rögzítették sehol, hogy

mikor tekinthető valami támadásnak.

Vajon egy határincidens, vagy az ukrán kiberrendszer zavarása már kimeríti-e a fogalmat? Mikortól „invázió” egy pillanatnyi katonai akció, illetve, hogy milyen eseményfokozatok mentén eszkalálódva lehet és szükséges is növelni a válaszlépések hatáskörét.

Nem mellesleg, a hétfői tanácskozás az amerikai diplomácia vezetőjével éppen mindennek tisztázást is szolgálja, aminek folyományaként az EU-huszonhetek kedden is folytatják majd egymás közötti egyeztetést.