A parlamenti tisztségeket szinte mindenütt a világon döntő mértékben a törvényhozás pillanatnyi politikai erőviszonyai alapján döntik el. Bizonyos fokú eltérések ettől – egyes (pozitív diszkriminációt jelentő) kvóták mentén – esetenként előfordulnak, de ezek többnyire szám szerint csekély, periferiális (bár a maguk területén fontos) mozzanatai egy átfogóbb politikai képletnek.
Az Európai Parlament világa sem volt soha mentes a politikai erőviszonyok megjelenésétől, politikai érdekérvényesítő intézmény lévén hogyan is lehetett volna. De tagjainak közvetlen megválasztása, 1979 óta sokáig meghatározók maradtak bizonyos közös megegyezéssel született tisztségelosztási szabályok, valamint érvényesült egyfajta (előre kiszámítható következményeket előrevetítő) szokásjog.
Mióta azonban az EU életét – de különösen az EP működését és vitáit – növekvő mértékben hatják át politikai ellentétek, helyezkedések és ad hoc politikai csaták, főként az elmúlt 5-10 évben itt is
láthatóan kezd meghatározó lenni a politikai koalíciók érdekérvényesítése
az előre kiszámítható mechanizmusok érvényesülése helyett. A keddi házelnökválasztás körülményei is újabb példának tekinthetők.
Kezdetben ezt a tisztséget a „szokásjog” intézménye határozta meg. A jól ismert politikai „váltógazdaság” szerint mindaddig, amíg a középbaloldali pártokat tömörítő szocialista frakció és a középjobb erőket magában foglaló néppárti pártcsoport együttesen kiadta a képviselők abszolút többségét, a házelnöki poszt félidőben mondhatni automatikusan kettőjük között cserélt gazdát. Azaz különösebb politikai alkura sem volt ehhez igazából szükség.
Igaz, egyszer megbicsaklott a dolog, midőn 2002–2004 között Pat Cox liberális képviselő foglalhatta el az elnöki széket, de ez egy rendhagyó eset volt: éppen mosolyszünet állt be a néppártiak és a szocialisták között, és ő lett a nevető harmadik. De ilyesmire csak ez az egy példa adódott.
A politikai középpártok Európa-szerte látott gyengülése azonban nem maradt észrevétlen az Európai Parlamentben sem, ahol
a 2019-es európai választás után beköszöntött a nap, amikor a „két nagy” már együtt sem volt képes abszolút többségre,
és az addigi „automatikus” mechanizmus (ami persze addig sem volt az, hanem mindenkor formális pártközi megállapodás öntötte formába) helyett immár többpárti egyezség kellett. Így született meg az akkori szocialista–néppárti–liberális hárompárti megállapodás, továbbra is beprogramozva a szocialista–néppárti elnökváltást az EP-ciklus félidejénél. Vagyis most.
Időközben azonban még 2019-hez képest is változtak a politikai erőviszonyok: a tagállami vezetésekben a néppárt néhány év alatt látványosan meggyengült (elvezetve egészen a tavaly szeptemberi döntő vérveszteségig, amikor az EU meghatározó tagállamában, Németországban is kikerültek a kormányból), míg a szélsőséges pártok térnyerése mellett a legtöbb esetben bizonyos szocialista és részben liberális meg zöld felfutás volt észlelhető.
Amire hivatkozva a 2019-es „hármas megállapodás” két résztvevője, a szocialisták-demokraták, valamint a liberálisok frakciója
már csak további politikai fizetség ellenében volt kész tartani magát a három éve kilátásba helyezett házelnöki váltáshoz.
Kiszivárgott értesülések szerint a csak a házelnökválasztás előestéjén véget ért frakcióközi alkudozásban mindkét pártcsoport egyebek között plusz egy-egy alelnöki helyet kért: a 14 EP-alelnöki posztból a szocialisták az eddigi négy helyett így delegálhatnak most öt, a liberálisok pedig kettő helyett három alelnököt.
A szocialisták emellett megkapták a szakbizottsági elnökök konferenciájának a vezetői posztját (sokáig néppárti kulcspozíciónak számított, legutoljára az olasz Antonio Tajani töltötte be), és egyúttal frontális támadást intéztek az Európai Parlament adminisztratív testületét vezető állandó főtitkára ellen is. Az utóbbi immár 2009 óta a német néppárti Klaus Welle, ám a mostani helyezkedésnél a középbal a soraihoz tartozó – amúgy ugyancsak német – eddigi főtitkárhelyettest, Markus Winklert jelölte volna a helyére. A liberálisok ott váltak mindebben érdekeltté, hogy nekik ígérték be a leendő új helyettesi posztot.
Hírek szerint erről végül most nem intézkedtek, hanem az egész főtitkárkérdést elhalasztották néhány hónappal, de a többi elvárás összességében teljesült. Beleértve egyúttal számos politikai jellegű követelést is, mint a liberálisok azon igényét, hogy az új, néppárti házelnök mandátuma során szenteljen kiemelt figyelmet a jogállamiság, vagy például a nemek szerinti jogok védelmének.
Mindez szakértők szerint azért számít figyelemreméltónak, mert a korábbi, viszonylag kiszámítható előzetes rutint – de még a két évvel ezelőtti formális pártközi megállapodást is –
látványosan felváltotta a mindenkori ad hoc pártpolitikai alkuk klasszikus mechanizmusa.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy a szélsőséges – de különösen az erőteljesen EU-szkeptikus, netán nyíltan EU-tagadó – pártok megjelenése óta visszaszorulóban van a további parlamenti tisztségek elosztására évtizedeken át jellemző arányossági mechanizmus alkalmazása, és itt is láthatóan teret nyer bizonyos (igaz, ez esetben többségi) pártközi egyezség, akkor jó látható, hogy az Európai Parlament élete a korábbi, zömében kiszámítható, előre rögzített szabályokat követő világból lényegében átcsúszik a nyílt színi politikai csaták világába. Miként az amúgy a világ parlamentjeinek a többségénél történik.
Az említett arányossági mechanizmus (a kidolgozójáról csak D’Hondt módszerként emlegetett metódus) elvben minden, a parlamentbe bekerült és valamilyen formációt alkotott pártcsoport számára, létszámukhoz igazodó módon fenntart bizonyos számú posztot és funkciót. Az EU-tagadó – vagy élesen integrációkritikus – pártok és képviselők megjelenése óta (de különösen azóta, hogy mindez a briteknél egyenesen a kilépésig tudott vezetni) az egyelőre túlnyomó, több mint kétharmados többséget alkotó „EU-igenlő” pártok egyfajta „egészségügyi korridort” húztak az előbbiek köré.
Azon a politikai alapon, hogy ez utóbbiak bevallottan is sok szempontból a létező EU érdekei ellen kívánnak politizálni, esetükben megtagadták az arányosan nekik kijáró posztok betöltését: jelöltjeiket a többség egyszerűen nem szavazta meg. Így esett el például Beata Szydlo korábbi lengyel miniszterelnök is EP-képviselőként a foglalkoztatási és szociális szakbizottság vezetésétől, a bizottság többsége ugyanis leszavazta őt.
Sokak szerint az EP voltaképpen ekkor lépett végképp és visszavonhatatlanul arra az útra, amely a kiszámítható játékszabályok mellett és egyre inkább helyettük is a mindenkor változó politikai erőviszonyok végső eredmény-eredője szerint alakítja a „Ház” belső életét. És amely úton már aligha lehet visszafordulni. A mostani házelnökválasztást megelőző újabb egyezkedés mindenesetre ezt látszik alátámasztani.
Ami egyfelől sok szempontból megfelel a parlamentarizmussal együtt járó ismert trendeknek. Másfelől viszont szakértők szerint fontos, hogy innentől kezdve valamennyi szereplője mindenkor emlékezzen arra is, hogy ezzel viszont a politikai képlet változása növekvő mértékben válhat meghatározó tényezővé az intézmény jövőbeni működésében, e változások mindenkori iránya pedig kiszámíthatatlan.