A régió hat államának – Albánia, Észak-Macedónia, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Koszovó és Montenegró – vezetői nyilatkozataikban visszatérően megemlítették, hogy a szlovéniai csúcstalálkozó hangneme szerintük

„erőteljesebb elköteleződést” fejezett ki, mint a megelőző hasonló, szófiai és zágrábi találkozók után közzé tett állásfoglalás.

A különbséget mindenekelőtt az jelentette, hogy a féléves szlovén elnökségnek sikerült legalább egyetlen helyen – a nyilatkozat első bekezdésében – megőrizni az európai uniós „bővítés” kifejezést. Eredetileg több helyen szerepelt volna, de a huszonhetek nagyköveteinek előzetes egyeztetésén ennek az egynek a kivételével sorra kigyomlálták őket a szövegből.

Cserébe ezt az egyet mindenki megemlítette, maga Ursula von der Leyen is erre hivatkozott záró sajtóértekezletén, úgy vélve, hogy az említett utalás „a bővítés melletti elkötelezettségünk világos kifejezése”, ami szerinte jól mutatja az EU-huszonhetek készségét „az ezen az úton történő továbbhaladásra”.

A nemzetközi sajtó szerint inkább az volt szembeszökő, hogy miközben szokás szerint megerősítették a térség országainak „európai jövőjét”, konkrétan az európai uniós tagfélvételre nem történt utalás. Többek szerint

még inkább sokatmondó, hogy semmilyen lehetséges vagy kívánatosnak tekintett határidőt, vagy időbeni ütemezést nem fogalmaztak meg.

A szlovén elnökség eredetileg beleírta volna a szövegbe, hogy a térség országai 2030-ig az unió tagjaivá válhatnának, ezt azonban a tagállamok az előzetes egyeztetéseken kivették. Sajtóértekezletén Angela Merkel azzal magyarázta a módosítást, hogy konkrét évszámok rögzítése szükségtelenül „nyomás alá helyezné” az Európai Uniót, abban az esetben is, ha a jelöltek készültsége önmagában nem indokolná a tagfelvételi szakaszba történő átlépést.

A Politico ennek ellenére olyan nyugat-balkáni vezető tisztviselői véleményt tudott idézni, amely szerint a szófiai és zágrábi hallgatás után így is figyelmet érdemlő volt, mivel az EU vezetői most legalább készek voltak elviekben megerősíteni elkötelezettségüket egy majdani bővítés megtörténte mellett.

„Lehetett volna jobb is, de őszintén remélem, hogy az EU hű marad a nyilatkozat lényegéhez, ami maga a bővítés”

– idézte a brüsszeli Euractiv Albin Kurti koszovói miniszterelnököt.

"Határozott megerősítést” vélt kiolvasni a nyilatkozatból Zoran Zajev észak-macedón kormányfő is, (az ő aktív közreműködése tette lehetővé, hogy 2018-ban sor kerüljön országa nevének módosítására, és a görög kormány évtizedes ellenkezésének leszerelésére Macedónai nevét kiegészítsék az „Észak” jelzővel is). Ha valamiben talált bírálni valót, az a bolgár kormány politikája, amiért még mindig blokkolja a csatlakozási tárgyalások megkezdését, merthogy Szófiában nem tartják elfogadhatónak a észak-macedóniai (Bulgáriát is érintő) történelemértelmezést.

Az, hogy ezen a téren egyelőre nem várható észak-macedón elmozdulás, jól kiolvasható volt abból, ahogy a bolgár követelést Zajev „a macedón polgárok és a macedón nép megsértésének” minősítette.

Azért a szlovén elnökség, amelyik tehát ismert módon ambiciózusabb célokat tűzött ki a csúcs előtt, igyekezett utalni a hiányokra is. Mint Janez Janša miniszterelnök utóbb a Euronewsnak nyilatkozva kifejtette, az EU egy sor előfeltételhez – például a jogállamisági elvek tiszteletben tartásához – köti a bővítési folyamatban az előrelépést, de a dolog igazából meg is fordítható: könnyebben belső késztetéssé válhat a mindennek való megfelelés, ha az érintettek közben „látják a fényt az alagút végén”.

Másfelől viszont,

ha időben nem kapnak kézzel fogható tagsági perspektívát, akkor a térség országaiban az EU befolyása fokozatosan háttérbe szorulhat más globális versenytársakhoz képest

– figyelmeztetett egyúttal a szlovén kormányfő.

Ugyanezen hiányosság miatt jellemezte úgy a brüsszeli sajtó a csúcs egészét, hogy azon – a Politico szavaival – az EU vezetői „támogatásukról biztosították a hatokat, hogy csatlakozzanak a klubhoz, de közben elismerték, hogy maga folyamat egyelőre megfeneklett”.

Ez utóbbit egyébként maga Charles Michel, az Európai Tanács állandó elnöke is elismerte, amikor sajtóértekezletén megjegyezte: „nem titok, hogy folyik egy vita a huszonhetek között arról, hogy vajon adottak-e újabb tagok befogadására az uniós kapacitások”. Ez ügyben „nyilvánvalóan még további haladásra van szükség” (az EU-huszonhetek között) – tette hozzá a belga politikus.

Szakértők megjegyzik, hogy Ursula von der Leyen határozott kiállása a bővítés mellett távolról sem újdonság, hanem a hagyományos európai bizottsági „vonal” mondhatni következetes folytatása. Dokumentumok, biztosi vagy éppen bizottsági elnöki nyilatkozatok egyaránt arra utalnak, hogy a testületben változatlanul

domináns a hit a még Olli Rehn egykori bővítési biztos 2000-es évek elején tett gyakori kijelentésében, hogy ugyanis a térséget összetartó „ragasztó” az EU-csatlakozás kilátása.

Rehn azzal érvelt, hogy e nélkül már akkor régen szétesett volna az egész – amúgy is törékeny – balkáni (regionális) együttműködési készség.

Mindezt elemzők szerint időközben ismert módon megerősítették olyan további szempontok, mint a migrációs nyomás és ennek kapcsán a térség szerepének a felértékelődése, valamint az EU-val konkurens külső hatalmak (Kína, Oroszország, Törökország) növekvő érdeklődése a térség iránt.

Ennyiből voltaképpen ma három jellemzőbb vélemény ütközik EU-oldalon a nyugat-balkáni bővítés lehetősége kapcsán. Egyfelől vannak a vonakodó országok (jellemzően Franciaország, Hollandia), amelyek eleve felkészületlennek, intézményrendszerükben, politikai, gazdasági kultúrájukban egyelőre a kívánatosnál kevésbé illeszkedőnek vélik a régió államait, és

bevallottan tartanak a szerintük létező helyi szervezett bűnözés és korrupció káros hatásaitól. A macroni EU-politika emellett komolyan félti az EU kohézióját

attól, hogy további, szerinte is felkészületlen országgal terheljék meg működését.

Másfelől vannak a nyugat-balkáni bővítést egyértelműen támogató tagországok, más kérdés, hogy motivációja aztán többféle lehet. Akadnak országok, amelyek hagyományos történelmi kapcsolatok folytán érdekeltek a térség felzárkózásában és stabilizálásában (értelemszerűen ez a helyzet az osztrák, a német és persze a magyar politikában is). Mások a demokratizálódási folyamat megtorpanásától, és befelé forduló, nacionalista, központosított rendszerek megjelenésétől tartanak, amelynek kivédését e vélemények szerint például az EU-hoz való szorosabb kötődés is segítené (jellemzően skandináv, továbbá belga-luxembourgi vélemény). És persze szinte mindenkinek a „radarján” rajta van a geopolitikai átrendeződés kockázata miatti aggódás.

Végül a tárgyaláskezdést támogató országok között is

akadnak olyanok, amelyek – bizottsági mintára – elsősorban a csatlakozási folyamatot, nem pedig magát a csatlakozást tartják kívánatosnak.

Az imént említett skandináv-benelux vonal is inkább erre tart.

Mások viszont szívesen látnák tehát mielőbb közösségi kereteken belül a régió országait – ilyen a visegrádi, de különösen a magyar álláspont.

Tekintve, hogy a csatlakozási folyamat megkezdése, továbbvitele, és főként sikeres lezárása mindenkor konszenzust feltételez a már benn lévő uniós tagok között, a vázolt sokféleség sokak szerint azt sejteti, hogy – és egyes elemzések szerint voltaképpen ezt fejezte ki a mostani felemás szlovéniai csúcs-nyilatkozat is –

belátható időn belül érdemi többsége, egyhangúsága uniós oldalon maximum a tárgyalások megkezdésének lehet.

A tényleges taggá válásra vélhetően még sokáig várni kell majd.