Stephen Walt, a nemzetközi kapcsolatok ismert szakértője, a Harvard Egyetem professzora sorra vette, melyek a Szovjetunió összeomlása óta eltelt időszak legfontosabb tanulságai a nemzetközi politikában.

Ezek közül az első, hogy bár a kilencvenes évek elején sokan még úgy hitték, hogy a világ hamarosan egységesülni fog a globalizáció közös értékei, a piacgazdaság és a demokrácia mentén, a korábbi jóslatok dacára azóta sem csökkent semennyit sem a nagyhatalmi érdekpolitika szerepe.

Washington soha nem hagyott fel az erőpolitikával, Barack Obama elnök és elődei is hangsúlyozták, hogy meg kell őrizni az Egyesült Államok vezető szerepét a világban. Ez a pozíció olyan dolgokat tesz lehetővé az észak-amerikai ország számára, amelyek nem állnának módjában, ha gyengébb helyzetben lenne vagy területét komoly veszély fenyegetné.

Az Egyesült Államok nincs ebben egyedül: Kína egyre rámenősebb szomszédságpolitikája és Oroszország ellentmondást nem tűrő külpolitikája azt mutatja, hogy Pekingben és Moszkvában sem kapták meg az erőpolitika korszakának végéről szóló emlékeztetőt. Napjainkban a regionális hatalmak - például India, Törökország és Japán - is egyre komolyabban veszik a hagyományos geopolitikai megfontolásokat. A szerző szerint a közelmúlt eseményeiből világosan látszik, hogy a nagyhatalmi rivalizálás távolról sem nevezhető egy mára meghaladott, múltbéli jelenségnek.

A második fontos tanulság az, hogy a regionális ügyek - mint a határviták vagy a kisebbségi jogok kérdései - nem koptak ki a világpolitikából. A hidegháború lezárultát kísérő optimizmus légkörében sokan úgy vélték, hogy a világot fokozatosan egyesíti majd a globalizáció, a különböző értékeket valló és rendkívül eltérő történelemmel rendelkező társadalmak végül demokratizálódnak, a legfontosabb politikai kérdéseket pedig globális szinten fogják majd kezelni.

Ezzel szemben a helyi identitások megerősödtek, az izraeli-palesztin konfliktus továbbra is megoldatlan, a katalánok, a kurdok, a skótok még mindig a függetlenségért harcolnak, és a sort hosszan lehet folytatni - írta a professzor.

Az Egyesült Államokban népszerű "olvasztótégely-mitológia" Stephen Walt szerint elvakítja az amerikai döntéshozók többségét, úgy gondolják, hogy a helyi identitások megléte a "premodern" társadalmak jellegzetessége, ezt pedig az oktatás, a piacgazdaság, a demokrácia és a modernitás fel fogja számolni. Ez a meglátás rendkívül naivnak bizonyult, az utóbbi évtizedek ráadásul azt is bebizonyították, hogy eleve kudarca van ítélve minden olyan külpolitikai program, amely nem számol a helyi viszonyokkal.

A szerző újabb tanulságként azt is megállapítja, hibás megközelítés, hogy az amerikai politikai elit hajlamos felosztani a világot jó és rossz államokra. A nemzetközi politika ezen nézőpont szerint nem érdekek ütközéséről, hanem erkölcsi szembenállásról szól. A hidegháború alatt a fő problémát a kommunista országok jelentették, annak lezárulta után pedig "lator államokról" kezdtek beszélni Washingtonban. Ezeket az országokat diktatórikus vezetés és rendkívül aggasztó emberi jogi helyzet jellemezte, többségük ráadásul tömegpusztító fegyverekre akart szert tenni. A probléma megoldását sokan a hatalmon lévő rezsimek kívülről történő leváltásában látták: meg kell szabadulni a vezetőktől, és helyettük olyanokat kell az ország élére állítani, akik jobban bánnak a néppel és együttműködnek Washingtonnal.

Ez a megoldás pofonegyszerűnek látszott, a líbiai és iraki tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a rezsimváltás csöppet sem javít a helyzeten, ha a hatalmon lévők elmozdítása anarchiát vagy egy gyenge és korrupt államot eredményez. A korábban diktatórikus berendezkedésű országokban nem egyszerű meghonosítani a "jó kormányzást", ezt azonban még tovább nehezíti, ha az adott társadalom szegény és megosztott.

Stephen Walt arra is felhívja a figyelmet, hogy a kompromisszumképtelenség szerinte rossz diplomácia. Washingtonban az utóbbi évtizedekben minden engedményt vereségként értékeltek, ezért alkudozás helyett inkább sarkos követeléseket fogalmaztak meg, fenyegetőztek, ellenkezés esetén pedig növelték a nyomást a cél elérése érdekében. A szakértő szerint ennek a politikának a következménye a koszovói háború és az iráni atomprogram felfutása, de ez látható manapság Ukrajna esetében is. A Nyugat azt várja el Moszkvától, hogy adja fel minden érdekét Ukrajnában: vonuljon ki a Krím félszigetről és hagyja, hogy Kijev csatlakozzon az Európai Unióhoz és a NATO-hoz. Elméletben nyilván ez lenne az ideális megoldás, az orosz történelmet tekintve azonban kevéssé valószínű, hogy Vlagyimir Putyin elnök egyik pillanatról a másikra meghajolna a nyugati országok akarata előtt.

Az Egyesült Államokhoz hasonlóan számos kérdésben a világ több országa, például Oroszország, Kína és Izrael is képtelen a valódi diplomáciára, a kompromisszumos megoldásra. A fenyegetések és ultimátumok diplomáciája azonban ritkán vezet tartós sikerre. Ha a gyengébb felet megadásra kényszerítik, akkor az sértettként csak azt fogja keresni, mikor lehet megváltoztatni a status quót.

A professzor szerint egy olyan világban, ahol nincs központi hatalom, a külpolitika továbbra is a nagyhatalmi versengés terepe, ahol a legnagyobb szereplők sem tudják költségek nélkül érvényesíteni az akaratukat. A hidegháborút követő időszak a professzor szerint megmutatta, hogy az államvezetőknek reális célokat kell kitűzniük maguk elé, és mindig rendelkezniük kell B-tervvel.