Erfurtban látta meg a napvilágot, hét gyermek közül a legidősebbként, egyik testvére, Alfred szintén közgazdászként és szociológusként szerzett hírnevet. Édesapja a politika kérdései iránt érdeklődő jogász, később parlamenti képviselő volt, úgyhogy házukban gyakran fordultak meg neves tudósok és a politikai élet szereplői.

Weber 1882-ben kezdte meg jogi tanulmányait Heidelbergben, de közgazdaságtant és középkori történelmi előadásokat is hallgatott. 1884-től Berlinben folytatta tanulmányait, majd a Göttingeni Egyetemen töltött rövidebb időt. 1886-ban tette le szakvizsgáját, doktorátusát 1889-ben szerezte jogtörténeti témájú disszertációjával, habilitációját két évvel később a Római agrártörténelem és jelentősége az alkotmány- és magánjog területén címmel írta meg.

1888-ban a német közgazdasági társaság, a Verein für Socialpolitik a lengyel kérdés - a külföldi paraszti munkaerő bevándorlása az iparosodott Németország keleti tartományaiba - vizsgálatával bízta meg. Weber, aki 1893-ban elvette unokatestvérét, Marianne Schnitger feminista írónőt, 1894-től Freiburgban, 1896-tól Heidelbergben kapta meg a közgazdaságtan egyetemi katedráját. 1903-ban az Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik szakfolyóirat egyik szerkesztője lett, itt közölte a 20. századi gondolkodást meghatározó cikkeit a társadalomtudományok "objektivitásáról" (1904), folytatásokban itt jelent meg először legfontosabb könyve, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (1904-1905) és szintén folytatásokban A világvallások gazdasági etikája (1915-1919).

Max Weber a 20. század első éveitől betegsége miatt képtelen volt a rendszeres tanításra, kutatóként dolgozott tovább, amit azért tehetett meg, mert 1907-ben nagyobb összeget örökölt. Az első világháborúban egy ideig a heidelbergi katonai kórház igazgatójaként teljesített szolgálatot. 1918-ban a Német Fegyverszüneti Bizottság tanácsadója volt, és a német társadalmi berendezkedést a húszas években meghatározó weimari alkotmány megírásában is részt vállalt. 1918-tól ismét tanított, előbb Bécsben, majd Münchenben, ahol az első német szociológiai tanszéket is megalapította. Itt halt meg tüdőgyulladásban 1920. június 14-én, hatalmas művét, a Gazdaság és társadalmat csak halála után, 1922-ben adta ki özvegye.

Max Weber szerint a keleti és nyugati világ fejlődése között megmutatkozó rendkívüli különbségek oka a vallásban rejlik. Werner Sombarttal ellentétben, aki a zsidó vallásban látta a kapitalizmus egyik kiváltó okát, úgy vélekedett: a protestáns etika az, amely a legközelebb esik a kapitalista szellemiséghez. Weber meggyőződése volt, hogy a Nyugat és a Kelet különbségének mértékadó tudományos magyarázatához, mintegy előmunkálatként, rendszeres gazdaságelméletet, szociológiát, vallás- és jogtipológiát, sőt zeneelméletet kell kidolgozni - a Gazdaság és társadalom című hatalmas művében ezt kísérelte meg.

A módszertani individualizmus híveként több száz vagy ezer szabatos fogalomból álló gondolati építményének alapfogalmául a társadalmi cselekvést választotta. Szerinte még a legbonyolultabb társadalmi képződményeket, az államot, a törvényhozás intézményeit, a politikai pártokat is az egyéni cselekvésre visszavezetve kell meghatározni. A társadalmi cselekvés fogalmát így definiálja: a résztvevők pontosan körülírható várakozással lépnek kapcsolatba egymással, meghatározott értelmet tulajdonítanak a másik cselekvésének, és a saját cselekvésük során igazodnak a másikhoz. Szociológiáját megértő szociológiának nevezte, ami számos félreértésre adott okot, mert módszerének semmi köze a lélektanhoz, éppen ellenkezőleg, egy racionális cselekvéselmélet alapjait vetette meg.

Webernél a szabad versenyen nyugvó kapitalizmus világa varázstalanított, a varázs alól feloldott világ, ami azt jelenti, hogy még a legalaposabb történeti kutatásból sem deríthető ki a világtörténés értelme. A társadalomtudományoknak ezért értékmentesnek kell lenniük, azaz a tudósnak törekednie kell arra, hogy ne saját értékeszményeit vetítse a vizsgált tárgyba, mert a tények és az értékek világát - ezért a tény- és értékítéleteket is - áthidalhatatlan szakadék választja el egymástól. Az értékítéletek nem vezethetők le a tényekből, de vizsgálhatók tudományosan (Weber nevéhez fűződnek a világnézet-elemzés eljárásai is).

A társadalomtudományoknak más típusú fogalmi eszközökre van szükségük, mint a természettudományoknak. Az ideáltípusok a valóság egyes jegyeit emelik ki, és úgy illesztik ellentmondás-mentes képbe, ahogy a valóságban nem fordulnak elő. Nem arra szolgálnak, hogy leírják a valóságot, hanem arra, hogy lehetővé tegyék a valósággal való egybevetést, a különbségek leírását és magyarázatát. Mint írta: "nem azért kutatunk, hogy elméleteket találjunk, hanem azért találunk ki elméleteket, hogy sikeresebben kutassunk".