Jelentősen átalakítja a sorozás szabályait Moszkva. Bejelentés nélkül is mozgósításba kezdhet Putyin. Az InfoRádiónak nyilatkozó szakértő arról beszélt, hogy elektronikusan küldik ki majd a behívókat, ami azonnal kézbesítettnek tekinthető a kiküldés után. Emelték a kötelező sorkatonaság korhatárát, lehetetlenné teszik az ország elhagyását behívás után. Miért volt szükség ezekre?

Nem vagyok katonai szakértő, de az az erős benyomásom, olvasva ehhez értők különböző megnyilatkozásait, hogy az a tavaly szeptember 21-én elrendelt úgynevezett részleges mozgósítás, amikor is valamivel több mint háromszázezer embert hívtak be, messze nem érte el azt a célt, amit Moszkva remélt. A februárban indított ellentámadás, amit sokan vártak és sokan gondolták, hogy lényeges változást tud előidézni a fronton, nagyon halványra sikerült, és az az érzésem, hogy Oroszország ott próbálja felülmúlni Ukrajnát, ahol leginkább ez az eszköz a rendelkezésére áll, nevezetesen a mozgósítható emberek számát tekintve. Hivatalosan 25 millió olyan orosz állampolgár van, aki behívható és az előbb említett változások részben ezek mozgósításának megkönnyítését, illetve a mozgósítás kikerülési lehetőségének szűkítését szolgálják. Az a néhány hónappal ezelőtti változás, hogy megemelték a korhatárt, azt célozza, hogy felkészültebb, tájékozottabb, a bonyolultabb fegyvereket használni képes embereket akarnak a hadseregben látni, mert a 18-20-21 éves korosztály nem jelentéktelen része láthatóan erre alkalmatlan. Az orosz vezetés, úgy érzékelem, hogy próbálja növelni és biztos, hogy meg is lépi, lehet, hogy nem egy nagy politikai bejelentés keretében, de ténylegesen, az Ukrajnában harcolók számát, mert pillanatnyilag ez az egyetlen olyan nyilvánvaló eszköz, ami fölényt tud kialakítani a fronton.

Viszont van olyan változás, ami csak jövő év elejétől érvényes. Ez azt is jelenti, hogy szinte biztos Moszkva abban, hogy 2024 januárjában is tart még ez a konfliktus valamilyen módon?

Szerintem biztosak ebben. Ukrán oldalon is úgy számolnak, hogy 2024-ben még folytatódni fog a háború. Szerintem Kijevben és Moszkvában is abból indulnak ki, hogy ez egy hosszú háború és a 2024-es évet mindenképpen háborús évként feltételezik.

Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője egy nemrégi sajtótájékoztatóján is erre utalt talán, amikor azt mondta, hogy sokszorosára fognak növekedni a nyugati beavatkozási kísérletek a 2024-es orosz elnökválasztásba „a különleges hadművelet miatt”. Ki lehet ebből a nyilatkozatból bármit olvasni?

Nyilván azt akarja ezzel sugallni, hogy a 2024-es választás nagyon sok kritikát fog nyugati részről kapni. Nyugatról ma már a beavatkozás lehetősége, szerintem, a minimálisnál is minimálisabb, olyan mértékben fojtották meg a civil szervezeteket, olyan mértékben lehetetlenítették el azokat a jogvédő csoportokat, illetve például a Golasz névre hallgató, a szó voksot, szavazatot jelent, szervezet működését. Egyébként a Golasz volt az, amelyik már hosszú-hosszú ciklusokon átnyúlóan figyelte a választások tisztaságát. A Nyugat, ha akarna se tud nagyon-nagyon komolyan beavatkozni. De nyilvánvaló, hogy a nyugati sajtó beszámol majd a 2024 márciusában esedékes elnökválasztásról. Előzetesen is immunizálni akarják azokat a kritikai megnyilatkozásokat, amelyek a lebonyolítás körülményei kapcsán majd megfogalmazódnak és azt hiszem, joggal. Az orosz oldalon nem elég a kampánybeli egyenlőtlenség, nem elég a normakörnyezet folyamatos átalakítása, a párttörvény, a választási törvény a végrehajtó hatalom számára kedvező átalakítása. 2011 decemberétől, illetve 2012 márciusától, amikor Duma-választást, majd három hónappal később elnökválasztást tartottak, már nagymértékű volt a szavazatösszesítésbe való beavatkozás, ráadásul matematikai modellek segítségével elég pontosan lehet követni és detektálni, hogy milyen mértékű ez a beavatkozás. A 2011. decemberi Duma-választáson a leadott voksok mintegy 16-17 százalékát térítették el a hatalompárt, az Egységes Oroszország felé, ez 14 millió szavazatot jelentett. Azóta eljutottunk odáig, hogy az utolsó Duma-választáson több mint ötven százaléka a leadott voksoknak fiktív szavazat volt az Egységes Oroszország párt esetében. Tehát az elnöki szóvivőnek a nyilatkozata egy előzetes immunizálása a választási folyamat kritikáinak, azt előrevetítve, hogy a Nyugat akar beavatkozni, pedig itt nincs semmi látnivaló, egyébként is teljesen tisztességes és demokratikus körülmények között fognak zajlani a választások. A probléma az, hogy 2011-2012-től messze nem ez a helyzet.

A külföldön élő oroszok szavazatai mennyit számíthatnak? Számíthatnak-e egyáltalán?

Nincs jelentősége, mert olyan mértékű ma már a számszaki beavatkozás, hogyha volna is jelentősége, akkor sem okozna kockázatot vagy problémát a hatalomnak. Egyébként is, a külföldön élő oroszok kérdése szociológiailag és politológiailag is érdekes, mert a külföldön élők nem jelentéktelen része Putyin-párti.

Viszont azok a százezrek, milliók, akik elmenekültek az elmúlt egy évben, valószínűleg nem.

Nem tudjuk pontosan, valószínűleg két nagy hullám volt. Az első közvetlenül a háború kirobbanása után. A második szeptemberben, a részleges mozgósítás után. Az első hullámban valószínűleg a háború elvi ellenfelei menekültek és hagyták ott Oroszországot. A második hullámban részben továbbra is az elvi ellenfelek, de ott már nagyon sokan lehettek olyanok, akik lehet, hogy a háborút úgy általában nem utasítják el, csak köszönik szépen, ők személyesen nem akarnak abban részt venni. Az utóbbi csoportban lehetnek olyanok, akik továbbra is Putyin hívei maradnak, csak éppen a háborúból szeretnének kimaradni. Összességében 1‒1,1 millióra teszik ennek a bő egy évnek az emigrációs veszteségét, de ezek nagyon megközelítő adatok.

A 2024-es választás mennyiben befolyásolhatja Putyin ukrajnai elképzeléseit?

A Kremlből kiszivárgott hírek alapján egy nagy népszavazássá akarják átalakítani az elnökválasztást, tehát fontos a Kremlnek, hogy ne 61-62 százalékkal, hanem lehetőség szerint 70 százalék fölötti támogatás mellett válasszák újra Putyint. A 2020-as nyári alkotmánymódosításnak a legfontosabb célja éppen az volt, hogy amikor 2024 tavaszán lejár a mandátuma, a két egymást követő hatéves mandátuma Putyinnak, akkor ne legyen jogi és politikai akadálya annak, hogy újra nekiveselkedhessék és ismét elnöke lehessen további kétszer hatéves ciklus idejére Oroszországnak. Nagyarányú győzelmet akar aratni. Egyébként az utolsó választásán az ellenzék is elismerte, hogy 50 százalék fölötti eredményt tudott elérni, de úgy tűnik, hogy ezek a posztszovjet vagy FÁK térségbeli autokratáknak valahogy a szépérzéküket zavarja, ha tisztességesen 53 százalékkal nyernek. Jobban szeretik, ha ez 60-70, kiugró esetben, Lukasenka esetében, ez 80 százalék lett. Valószínűleg ha 2020. augusztus 9-én megelégedett volna egy nem sokkal 50 százalék fölötti eredménnyel, amihez szintén csalni kellett volna, akkor az a tüntetéssorozat, ami elindult, nem történik meg. De mert fölhúzták 80 százalékra, ez már a sokat látott beloruszoknak is sok volt. Visszatérve Oroszországra, fontos a választás abban az értelemben, hogy háborús körülmények között meg akarják erősíteni Putyin pozícióját, legitimitását, és ennek leglátványosabb eszköze az lesz, ha 70 százalék körüli újraválasztási eredményt tudnak felmutatni.

Jó egy évvel a választás előtt ön és a további szakértők jelentős része biztos abban, hogy Putyin lesz újra az elnök. Kik most az orosz politika erős emberei? Vannak-e Putyinon kívül az orosz politikának erős emberei?

Szerintem nincsenek, mert az autokráciáknak egy fontos vonása, hogy ha lennének erős emberek vagy felemelkedőben lévő politikusok, akkor azokat minél gyorsabban, ha nem is feltétlenül el kell lehetetleníteni, de meg kell gyengíteni. Putyin környezetében nem látok egyetlen olyan politikust sem, aki népszerűségben, elfogadottságban versenyre kelhetne vele. Ha mégis kellene megnevezni néhány olyan embert, akik esetleg egy Putyin utáni korszakban szóba jöhetne, mint olyan, aki távolságot tartott a háborús retorikától, széles körben ismert, kellő tapasztalattal rendelkezik egy ilyen nagy ország vezetésében, akkor azért tudok néhány nevet mondani. Mindenekelőtt Misusztyin nevét említeném, a miniszterelnököt, aki nagyon látványosan távolságot tart a háborús retorikától és hisztériától. Ha van a hatalmi elitben két végpont, akkor az egyik Medvegyev, aki elképesztő, borzalmas nyilatkozatok sorával véteti észre magát, a másik Misusztyin, aki egyébként a háború előtt kereste a nyilvánosságot, tudta és felmérte annak fontosságát. Az elmúlt több mint egy évben nagyon leszűkítette a nyilvános szerepléseit. Nyilván nem tudja kimondani, mert nem maradhatna ebben a pozícióban, de mégis, a nyilvános szerepléseinek látványos ritkulásával mégiscsak egy jelzést ad, hogy ez nem az ő háborúja. Hasonló szereplőként tudnám megemlíteni Szobjanyin nevét is, ő a moszkvai főpolgármester, de például se Sojgut, se Lavrovot nem tudom elképzelni egy Putyin utáni időszakban, annyira összenőtt a tevékenységük, retorikájuk a putyini retorikával és magatartással.

Nem lehet, hogy a miniszterelnök ugyanazt a szerepet kaphatja, mint egy korábbi miniszterelnök, aki egyébként elnök is volt, Medvegyev? Egy váltótárs, aki egy emberarcúbb vagy egy kevésbé harcos Oroszországot képvisel, a háttérből viszont ugyanúgy Putyin irányít?

Ezt háborús körülmények között nehezen tudom elképzelni. Szerintem Putyin óvatos, többek között a kazahsztáni történések miatt is, ami 2022 januárjában történt, ott Nazarbajev elindított egy ilyen átmenetet, és kiderült, hogy hiába ő választotta meg az utódot, a fogaskerekekbe nem is csak porszemek, hanem kövek kerültek. Nekem az az érzésem, hogy Putyin 2008 után még úgy távozhatott volna a politikából, hogy a történelemkönyvek a kritikai észrevételek mellett inkább pozitív szaldóval hozták volna ki első két elnökségének teljesítményét. De szerintem azóta annyit változott a világ, a belpolitika és olyan dolgokra került sor, ami után Putyin egy pillanatig sem gondol már arra, hogy akárcsak átmenetileg is átadhassa az elnöki széket. Ezt a variációt nem fogják megjátszani sem 2024-ben, sem pedig később. Putyin sem örök, ha, mondjuk, 2036-ig tölti be az elnöki posztot, akkor azért idős ember lesz, 1952-es születésű. Mindenesetre, ha 2036-ig marad, akkor annyi ideig lesz Oroszország első számú vezetője, mint annak idején Francisco Franco vagy Salazar Spanyolországban, illetve Portugáliában volt. Mindketten éppen 36 évig irányították a két országot.

Meg kell Putyinnak felelni a mögötte álló keményvonalas erőknek, akik nála is radikálisabb fellépést követelnek Ukrajnában? Vagy ezek az erők tulajdonképpen ugyanúgy, mint Medvegyev, a szelep szerepét töltik be?

Én inkább ennek a változatnak adok nagyobb hitelt, bár itt csak feltételezéseket tudok megfogalmazni. Az az erős benyomásom, hogy ezek a radikálisok, Prigozsin és Kadirov, illetve egyes haditudósítók, amikor nagyon élesen bírálták a katonai vezetést, akkor nem önhatalmúan tették ezt, hanem valószínűleg politikai feladatot teljesítettek. Mintegy a felelősséget kicsit áthárították Putyinról a katonai vezetésre. Ezt tartom valószínűbb forgatókönyvnek, mintsem hogy ők elszabadultak volna. Az kétségtelen, hogy abban az esetben, ha polgárháborús helyzet alakulna ki valamilyen oknál fogva Oroszországon belül, akkor lesz jelentősége annak, hogy Prigozsin vagy Ramzan Kadirov mögött hány tízezer felfegyverzett ember áll. De azt is hozzáteszem, hogy az orosz politikai és katonai elitben azért nagyon sokan nagyon kritikusan ítélik meg mindkettőjük szerepét és politikai ambícióját. Nem lennék meglepve, ha Putyin eltűntét követően sokan, akár az erőszakapparátusok oldaláról nézve is, egyik legfontosabb feladatuknak tekintenék, hogy kiiktassák akár Prigozsint, akár Kadirovot. Az orosz titkosszolgálatok jó ideje igencsak rossz szemmel nézik mindazt, amit Kadirov tesz, például Észak-Kaukázusban.

Abban az esetben, ha nem hullanak ki a kórházablakon, mint mostanában sűrűn előfordul, kik az orosz gazdaság erős emberei?

Nehéz az orosz gazdaság erős embereiről beszélni. Azok, akik a globális gazdaságba integrálódó üzleti tevékenységet folytattak, nagy vesztesei a háborúnak. Azok a szereplők, akik a globális piacokon nem voltak érdekeltek, azok most esetleg nyertesnek tekinthetik magukat, leginkább a nehézipar, a hadiipar területéről. Tavaly ősz óta nagyon jelentős finanszírozásban, három műszakban gyártja a hadiipar azokat a fegyvereket, lőszereket, amikre fokozott mértékben van szüksége Oroszországnak. De attól még, hogy az új tulajdonosi elitnek ez a csoportja most üzletileg jobban érezheti magát, egy pillanatnyilag nem gondolhat arra, hogy ez politikai súlyt is ad neki. Azt látom, hogy már jó néhány éve az új tulajdonosi elit, legyen bármilyen szegmense is ez a gazdaságnak, olyan ambícióval, mint amilyennel az 1990-es évek második felében az akkori elit fellépett a jelcini hatalommal szemben és valóban oligarchaként viselkedhetett, valóban a politika stratégiai ügyeit befolyásolni tudta, már jó ideje nem léphet fel. Ilyen szereplők nincsenek. Erős embereket a gazdaság felől nem látok.

Az országhatáron kívül sincsenek olyan orosz üzleti körök, oligarchák, pénzemberek, akik elég erősek ahhoz, hogy Putyinnal szembeni elégedetlenségüket cselekvésbe fordítsák és politikailag lépjenek fel ellene?

Akik külföldön vannak vagy a tevékenységük, az jelentős mértékben kapcsolódik a globális piacokhoz, már régen nincsenek kapcsolatban Putyinnal. Nyilván ők voltak azok, akik a háború első pillanatától felismerték, hogy mind a saját üzleti tevékenységükre, mind Oroszország egészére nézve milyen katasztrofális következményekkel jár ez a háború. Azoknak a szereplőknek egy része, akik viszont a belső piacokban és az állami megrendelésekben érdekeltek, lehet nagyon tehetős ember, mint a Rotenberg testvérpár, Tyimcsemko, Jurij Kovalcsuk és még néhány embert lehetne mondani. Ők Putyin teremtményei. Azért lettek nagyon tehetős, nagyon gazdag emberek, mert Putyin, a politikai főhatalom így akarta, és az ő létezésük szorosan összekapcsolódik, mintegy szimbiózisban van Putyin politikai létezésével. Ők nem akarnak szembefordulni Putyinnal. Az egyik csoport, hogy ha kicsit leegyszerűsítem az üzleti elit egészét két csoportra bontva, az, amelyik felismerte, hogy milyen katasztrofális következményekkel jár ez a háború, nincs abban a helyzetben, hogy nyomást gyakoroljon. Arra sincs szerintem képessége és lehetősége, hogy megszervezzen valami puccsot, annyira eltávolodott Oroszországtól. A másik csoport meg nem érdekelt, mert az egzisztenciája, a léte függ attól, hogy fönnmaradjon a putyini rendszer.

Oroszországon belül bárkitől is fenyegetve érezheti magát az orosz elnök? Lehetnek valódi kihívói? Érezheti úgy bárkiről, hogy kihívója, vetélytársa, ellenfele lehet? Vagy ők már mind börtönben ülnek vagy alulról szagolják az ibolyát?

Politikai kihívót nem látok. Ha van kockázat, az az, hogy palotapuccs következik be. De az is nagyon valószínűtlennek tűnik. De a puccsok természete olyan, hogy erről mi nem fogunk tudni, hanem majd meglepetésszerűen fogunk értesülni róla. Nyilvános politikai verseny, demokratikus, szabad politikai verseny nincs Oroszországban, a választások már hosszú ideje nemcsak, hogy nem fairek, de nemcsak a tisztasága, hanem már a szabadsága is megkérdőjelezhető. Következésképpen demokratikus politikai versenyben őt nem lehet elmozdítani. Egyelőre azt sem látom, hogy a háború olyan katasztrofális belső folyamatokat, olyan társadalmi ébredést indított volna el, amelyik elégedetlenséget váltana ki. Egyébként is, az autokráciák felkészülnek arra, hogy visszatartsák az ilyenfajta tiltakozástól a társadalom jelentős részét. Azt gondolom, hogy egy palotaforradalmon kívül más veszély nincs, de ezt nagyon nehéz prognosztizálni, sőt, lehetetlen.

Közelebb kerülhetett-e Oroszország az elmúlt években saját stratégiai céljaihoz? A háborúnak mi vethet véget?

Annál bölcsebbet egyelőre aligha tudok állítani, hogy három körülmény együttes hatása vagy ezek kombinációja fogja meghatározni, hogy mikor és milyen körülmények között lesz vége a háborúnak. Egyrészt, hogy fönnmarad-e az ukránok kitartása, harci szelleme, és ez mind a hadseregre, mind a társadalom többségére vonatkozik. Nem hajlandó kompromisszumot kötni és háborús céljának továbbra is az elvesztett területek visszaszerzését tekinti. Másrészt azon múlik, hogy a Nyugat kiterjedt támogatása fönnmarad-e, beleértve a politikai, diplomáciai és gazdasági támogatáson túl a haditechnikai, hírszerzési és mindazon támogatást, amit az elmúlt több mint egy évben Ukrajna kapott. Fönnmarad-e ez, esetleg bővülni fog, kiteljesedik, további elemekkel egészül ki. A harmadik, hogy mi történik Moszkvában, lesz-e ott politikai változás. Ez a három pillér önmagában mind olyan súlyú, ha bármelyikben radikális változás következne be, az az egész képletet teljesen fölülírná. Ha egy pillanatban bekövetkeznék az, hogy az ukránok többsége úgy gondolja, hogy értelmetlen tovább ezt a háborút folytatni és inkább menjünk bele kompromisszumokba, bizonyos területek átmeneti elvesztésébe és zárjuk le a háborút, legalább egy fegyverszüneti megállapodással, az radikálisan új helyzetet teremt. Ha a Nyugat felfüggeszti a kiterjedt támogatást, amit különösen a haditechnika tekintetében, de például az ukrán költségvetés finanszírozásában is nyújt, lényegében az ukrán költségvetésnek több mint harmadát a Nyugatról folyósított pénzügyi segélyek biztosítják. Ha ez megszűnik, ha nem lesz mivel harcolni, akkor bármennyire is fönnmarad esetleg a harci kedv és a kitartás az ukránok oldalán, akkor is új helyzet teremtődik. Nem lesz fegyver és nem lesz lőszer. A harmadik, ha valamilyen jelentős politikai változás következnék be Moszkvában – amit pillanatnyilag csak csodaként tudok leírni – és ott az új politikai vezetés úgy érzi, hogy nem egy alagútba ment bele, hanem egy barlangba, ahonnan vissza kéne fordulni és felhagyni ezzel a teljesen értelmetlen és Oroszország számára is önsorsrontó következményekkel járó háborúval, az is radikálisan új helyzetet tudna teremteni. Ez a három dolog vagy ezeknek a változása fogja meghatározni, hogy mikor fog ez a háború és milyen körülmények között lezárulni. Hogy mik voltak Oroszország céljai és hogy ezek mennyire teljesültek, arról azért nehéz nyilatkozni, mert Oroszország céljai folyamatosan változnak. Az ukránoknál van egy kis bizonytalanság, hogy a terület-visszaszerzést csak a február 24. után elvesztett területekre vagy már a 2014-ben elvesztett Krím-félszigetre, illetve Kelet-Ukrajna két megyéjére is vonatkoztatják, de lényegében világosak a politikai és katonai célok. Orosz oldalon ez folyamatosan változik. Kezdetben volt a nácitlanítás, volt a demilitarizálás, de éppen Szergej Karaganovnak, az egyik legbefolyásosabb orosz külpolitikai elemzőnek és egy nagyon befolyásos külpolitikai folyóirat szerkesztőbizottsága elnökének van egy őszi hosszú dolgozata, amiben gyakorlatilag kifejti, hogy lehet, hogy tudják demilitarizálni Ukrajnát, de nácitlanítani, jelentsen ez bármit is, biztosan nem, mert ehhez teljes Ukrajnát el kellene foglalni. Ennek viszont nincs alapja, mondja Karaganov is. Én is azt gondolom, hogy ennek elérésére aligha van esélye Oroszországnak.

Van-e egy olyan időszak, ami után Oroszország mindenképpen veszít, mert ha másfél-két-három-négy év harc után veszi át fél Ukrajnát, egy porig rombolt gazdaságot szerez meg, az emberek morálja pedig értelmezhetetlen lesz gazdaságilag, politikailag?

Ilyen pontot nem tudnék meghatározni, mert abból indultam ki a háború előtt, hogy eleve a háború elindítása teljesen irracionális és beláthatatlan következményekkel jár Oroszországra nézve. Ukrajna területe 603-604 ezer négyzetkilométer eredetileg, amiből lehasítottak 2014-ben a Krímet, az 26-27 ezer négyzetkilométer. Aztán körülbelül ekkora területet a két kelet-ukrajnai megyéből is. Miért kell megindítani egy háborút Európa legszegényebb állama ellen, és amikor elhúzódik a háború, akkor az ország jelentős területét a földdel egyenlővé tenni? Ki fogja ezt újjáépíteni? Ki fogja az ukránokat meggyőzni arról, hogy lojálisnak kell lennem Oroszország vagy az oroszok által az ország élére állított bábkormány iránt? Érzelmileg, politikailag, gazdaságilag is az első pillanattól kezdve teljesen irracionálisnak tűnt az egész, következésképpen nem tudok arra válaszolni, hogy Putyinban és környezetében mikor fog az a felismerés megfogalmazódni, hogy ebből a háborúból ki kell jönnünk, mert semmi jóval nem számolhatunk. Karaganov a tavaly ősszel megjelent hosszú tanulmányban nagyon határozottan kifejti, hogy Oroszország végérvényesen szakít az euroatlanti civilizációval, ami egyébként korábban sokat adott neki, de amivel most már millió ok miatt nem lehet semmiféle közössége. A március 31-én elfogadott új orosz külpolitikai koncepció megerősíti azt, hogy nem egyszerűen Ukrajnáról van szó, hanem arról, hogy az orosz vezetés úgy gondolja, hogy számára elfogadhatatlan az a világrend, ami a második világháború után kialakult. Ukrajna legfeljebb a leginkább látványos ütközeti terület, de nem az igazi cél vagy a végső cél. Ennek alapján még nehezebb meghatároznom, hogy mikor jön az a pillanat el, amikor az orosz vezetés fölismeri, hogy ezt az új világrendet nem Oroszország fogja diktálni. Oroszország elég nagy és erős ahhoz, hogy problémát okozzon e világrend működésének, destruálja, destruktív módon lépjen fel, de ahhoz nem elég erős és nincsenek elég erős és elkötelezett szövetségesei, hogy az új világrend kimunkálásában eredményes legyen. Ráadásul az új világrendről vajmi keveset tudunk meg, akár a politikusaik, akár a szakértőik részéről. Emiatt is roppant nehéz megjósolni, hogy mikor születik meg az a felismerés, hogy ebből a barlangból vissza kéne fordulni.

Ismerünk egy közelmúltban megfogalmazott orosz jövőképet, amelyben a volt tagköztársaságok élén egyértelműen vezetőként Moszkva, Oroszország áll. De vajon az Ukrajnában indított háború, illetve az ott mutatott teljesítmény Moszkva ezen törekvéseit erősíti vagy éppen ellenkezőleg, a volt szovjet tagköztársaságok esetében gyengíti?

Oroszország befolyása a Független Államok Közösségének országai tekintetében egyértelműen és látványosan gyengül. De miközben ezt állítom, nem állítom azt, hogy visszafordíthatatlan a folyamat, bekövetkezhet esetleg fél év, egy év elteltével egy olyan helyzet, amikor Oroszország valahogy kilép ebből a háborúból és ezeket az elvesztett befolyásokat megpróbálja visszaszerezni. Talán még sikerrel is jár. De amit látunk ebben a több mint egyéves periódusban, az egyértelműen egy irányba mutat, legyen ez Kazahsztán, legyen ez Azerbajdzsán, legyen ez Örményország.

Vegyük sorra őket!

Kazahsztán esetében az első nagyon látványos eleme annak, hogy Tokajev, az új kazah vezető – Nazarbajev utóda – másképp gondolja a kazah–orosz viszonyokat, mint ahogyan az évtizedeken keresztül működött. Ezt 2022 nyarán lehetett látni, amikor a szentpétervári gazdasági fórumon egy pódiumbeszélgetésen vett részt Putyinnal, és ott megemlítette, hogy Kazahsztán a maga részéről nem tartja indokoltnak, hogy ezeket a kvázi államokat, így utalt a Luhanszki, illetve a Donyecki Népköztársaságra, a maga részéről elismerje. Putyin, meglepő módon, semmilyen formában nem reagált erre, és nekem már akkor az volt a benyomásom, hogy Putyin sejthette vagy kifejezetten tudta, hogy amit Tokajev mond, azt a kínaiak gondolják és Tokajev mögött ott áll Kína. Néhány héttel később, szeptemberben, amikor a Sanghaji Együttműködési Szervezet csúcstalálkozóját tartották Szamarkandban, bizonyosságot nyert, hogy ez a feltételezésem nem volt teljesen alaptalan. A szamarkandi találkozón először futott össze Putyin, illetve a kínai elnök a háború megkezdését követően. A kínai elnök a szamarkandi találkozóra tartva leszállt a kazah fővárosban, és ott egy sajtótájékoztatón nagyon határozottan kifejtette, hogy Kína messzemenően támogatja Kazahsztánnak a szuverenitása védelmében tett lépéseit, ami nagyon világos jelzés volt Moszkva felé, hogy meg ne próbáljatok valami olyasmit Kazahsztán tekintetében, mint amit megpróbáltatok Ukrajna tekintetében. Ez is egyfajta megerősítése volt annak a feltételezésemnek, hogy Kína Kazahsztánt egyre fontosabbnak tartja és a kazahok úgy érzik, hogy Kína egy új patrónus lehet, egy olyan patrónus, amelyik kiváltja Oroszországot.

Akár geopolitikai átrendeződést is hozhat ez az orosz lépés?

Abszolút mértékben hozhat, látványos megnyilatkozások is voltak aztán januárban. Kazahsztán egyoldalúan kilépett abból az 1990-es évek közepén megkötött konverziós szerződésből, ami a tenge és a rubel szabad átválthatóságát biztosította, és mindig a tenge, tehát a kazah valuta számára volt kedvezőtlenebb. Ilyet meg nem próbált volna Kazahsztán korábban, most januárban minden további nélkül megtette. Bejelentették január végén, hogy bezárják Kazahsztán kereskedelmi képviseletét Moszkvában. Még csak retorikailag sem vetődhetett volna fel korábban ez az ötlet. S hogy egy egészen friss példát mondjak, bejelentették be, hogy Kazahsztán nem fog május 9-én ünnepi felvonulást szervezni a győzelem tiszteletére. Ez nem azt jelenti, hogy a II. világháború emlékének fontosságát ők ne éreznék át, hanem, szerintem, arról van szó, hogy a II. világháború emlékezetével olyan mértékben élt vissza Putyin és ez a háború olyan mértékben kapcsolódik a II. világháború hamis kisajátításához, hogy ettől elhatárolódnak és nem fognak részt venni ebben a szcenárióban.

És a többi ország?

Azerbajdzsán 2020 őszén, a 44 napos második karabahi háborúban visszaszerezte Hegyi-Karabahnak több mint felét és azt a hét Azerbajdzsánhoz tartozó, de az örmények által elfoglalt járást, ami közvetlen összeköttetést biztosított Hegyi-Karabah és az örmény állam között. Ebben nagyon látványos politikai, diplomáciai és közvetlen haditechnikai segítséget nyújtott Törökország. A háború kitörésének pillanatakor az azeri fővárosban volt a török hadügyminiszter, a török vezérkari főnök ott volt a fronton., Ez volt az első olyan háború, ahol a csapásmérő drónoknak kitüntetett szerepe és sikere volt, és sokan azt feltételezik, hogy az operátorok, akik irányították ezeket a drónokat, török katonák voltak, akik nem tértek haza a háború előtt tartott török–azeri hadgyakorlatról, Azerbajdzsánból. Amikor kitört az ukrajnai háború, rövid időn belül azt a körülbelül kétezer főből álló békefenntartó erőt, amit Oroszország a második karabahi háborút lezáró nyilatkozat nyomán a térségbe irányított, gyorsan meg kellett felezni. Ezer fő alattivá vált a kontingens, amelyik láthatóan sem erőt, sem elszánást nem mutat, hogy annak a folyosónak, az úgynevezett lacsini folyosónak, ami még összeköti Örményországot a megmaradt hegyi-karabahi területekkel, a szabad átjárhatóságát biztosítsa. Azerbajdzsán Törökországgal a háta mögött sokkal magabiztosabban lép fel akár az oroszokkal szemben is. Itt is úgy látom, ahogy Kazahsztán esetében, a kazahok új patrónusként megtalálták Kínát, az azeriek egyre látványosabban megtalálták új patrónusként Törökországot.

Örményország?

Örményország esetében nagy a csalódottság, amit átéltek a második karabahi háború idején, amikor úgy érezték, hogy cserben hagyta őket Oroszország, nem támogatta őket, noha egy katonai szövetség tagjai. Örményország tagja a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének, Azerbajdzsán nem. Az is példátlan, hogy néhány hónappal ezelőtt a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének egy politikai nyilatkozatát örmény oldalról nem voltak hajlandók aláírni, mert úgy ítélték meg, hogy Azerbajdzsán szerepének megítélése messze nem a tényeken nyugszik és elfogadhatatlannak találják. Kirgízia esetében példát látunk arra, hogy előzetesen meghirdetett közös hadgyakorlatot mond fel. Számos epizódját látjuk annak, hogy a térségben látványosan gyengül Oroszország befolyása. De nem tűnik még visszafordíthatatlannak a folyamat. El tudom képzelni, hogy ezeket az elvesztett befolyásokat majd valahogy megpróbálja visszaszerezni, de az is lehet, hogy elment a vonat és ezek az országok az új patrónusaik segítségével más külpolitikai koordinátarendszerben képzelik el jövőjüket.

Ott van az új patrónus, Kína. A kínai elnök Moszkvába látogatott, s olyan nyilatkozatokat tett, amit úgy is lehet érteni, hogy Oroszország mellett és Putyin mellett áll. Lehet másként is értelmezni. Milyen az orosz–kínai kapcsolat? Az a szovjet–kínai, majd orosz–kínai kapcsolat, ami a hidegháború idején minden, csak nem a barátság alapján állt, most olyan, legalábbis a külső szemlélő számára, mintha egymásra talált volna a két nagyhatalom, mintha egyenlő partnerek lennének.

Valóban, a Szovjetunió késői időszakában, illetve a korai függetlenné vált orosz években már az nagy teljesítmény volt, hogy elemzők azt a formulát használták, hogy merünk egymásnak hátat fordítani. Aztán 2010 környékén Kína vált Oroszország első számú külkereskedelmi partnerévé, Németországot taszította le a dobogó legfelső fokáról. De még akkor is, ha az Európai Unió egészét tekintjük 2010-2011 környékén, mind az export, mind az import tekintetében Oroszország a felét az Európai Unió országaiba szállította, illetve onnan szerezte be és akkor Kína részesedése olyan 7-8 százalékos volt. De már Kína vált a legfontosabb külgazdasági partnerré. A háború óta megfigyelhető egyfajta kétértelműség. Kína valahogy tudatosan azt a benyomást akarja kelteni, hogy nem eléggé világos, nem egyértelmű az álláspontja. Nyilván különböző kiutakat vagy kimeneteket lát ebben a háborúban egyelőre és ezért egyfelől nem akar elköteleződni. Oroszország nagyon régóta szeretett volna egy szoros katonai, politikai szövetséget, formalizált, intézményesített szövetséget kialakítani Kínával, Kína ezt folyamatosan elhárítja. Jellemző, hogy a legutóbbi találkozó után kiadott közös nyilatkozatban szerepel egy bekezdés erejéig, rögtön a szöveg elején, hogy a két ország kapcsolata nem katonai-politikai szövetség és nem irányul harmadik országgal szemben, ami egészen biztos vagyok, hogy kínai kérésre került be. Ebben a közös nyilatkozatban az is szerepel, hogy kölcsönösen elutasítják az atomfegyverrel való fenyegetőzést, ami azért volt jópofa, mert épphogy elrepült a kínai elnök, Medvegyevnek már másnap volt egy „szép” kirohanása nukleáris fegyverekkel. Ennyit az orosz ígéretek komolyságáról. Ha a politikai elit harmadik-negyedik-ötödik embere szöges ellentétben nyilatkozik arról, amit az első ember egy nappal korábban aláírt, akkor mennyire lehet komolyan venni bármit is, amit aláírnak? Ennek a háborúnak az egyik legnagyobb problémája a bizalom elvesztése. Ha Oroszország aláír majd valamit a háború egy fázisában, mennyire lehet biztos Ukrajna és egyáltalán a világ abban, hogy be is tartja? Különösen azok után, hogy öt nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettséget Ukrajna területi épsége és szuverenitása tiszteletben tartására. Ez az egyik legnagyobb problémája a háború majdani lezárásának, mi lesz az a garancia, ami a szövegen túl biztosítékot ad arra, hogy ez a háború nem újul ki és nem folytatódik néhány hónappal vagy néhány évvel később. Kína esetében Moszkva számára nagyon fontos lenne egy sokkal határozottabb, egyértelműbb kiállás, de ez elmarad. A legfrissebb botrány néhány nappal ezelőtti, amikor a Franciaországba akkreditált kínai nagykövet megkérdőjelezte egy tévéműsorban, hogy a Krím hova is tartozik és egyáltalán szuverének-e a posztszovjet államok. Másnap a kínai külügyminisztérium kénytelen volt nyilatkozatban egyértelművé tenni, hogy szuverén államokként ismeri el őket. Ezek az ellentmondások bizonyos értelemben a hajlékonyságát mutatják a kínai külpolitikának. Nem tudja igazán, hogy meddig menjen el szolidaritásban, de nagyon messze nyilván nem akar, mert nem akar másodlagos szankciók áldozatává válni.

Putyin tűnhet úgy, hogy van egy erős társa Hszi Csin-ping személyében?

Ez egy alávetett szerep. Ha csak arra gondolok, hogy a kínai gazdaság nominális értéken tízszerese az orosz gazdaságnak, egyébként a Szovjetunió felbomlásakor, amikor Oroszország megörökölte a szovjet gazdaság durván felét, akkor egy a kettővé válik Peking és Moszkva gazdasági ereje közti viszony, ma ez tízszeres különbség. Egyetlenegy elem van, ahol Oroszország továbbra is felülmúlja Kínát, a stratégiai, nukleáris fegyverek tekintetében. De Kína az utóbbi időben ezen a területen is jelentős fejlesztéseket hajtott végre, noha még messze elmarad az orosz képességektől. Minden más tekintetben messze-messze alatta van Oroszország. Nem lehet egyenrangú partnerként tekinteni a két szereplőre. Moszkvának azért van szüksége Kínára, hogy a saját erejét és a saját képességeit multiplikálja, nagyobbnak mutassa, mint amivel ténylegesen rendelkezik. Kína viszont nem akar olyan ügynek pártját fogni, ami nem az ő érdeke és emiatt látványosan távolságot tart ettől.