Zárul a 2022-es koncertturné a hagyományos évzáró Aréna-koncerttel december 17-én. Tavasztól jó néhány vidéki, illetve határon túli helyszínt fogott át a turné. Visszatérő helyszínek voltak leginkább ezek vagy azért bekerültek új állomások is? Egyáltalán, hogy áll össze egy ilyen koncertturné?

Úgy tűnik, hogy a nagy hazai fesztiválrendezvények lemondtak rólunk. Lehet, hogy kiöregedtem a fesztiválidőszakból. Ennek ellenére 17 állomáson több mint 120 ezer érdeklődőnek játszhattunk. Ezek ilyen csillagtúrák, tehát Budapestről indultunk minden alkalommal, ezért rengeteg időt töltöttem a turnébuszban. Végre eljutottunk Délvidékre is.

A Vajdaságban még nem volt Ákos-koncert idáig?

Ott a pályám során még nem játszottam, a helyi közönséggel szemben ez egy nagy hiánypótlás volt. Tótfaluban, egy hatszáz lakosú faluban több mint tízezer ember állt a focipályán és a legnagyobb gondja azzal volt Jenő atyának, a fő szervezőnek és a segítőjének, hogy a rengeteg érkező autóbusz meg gépjármű hol parkoljon egy ilyen kis településen. Nagyon extenzív, utazásokkal teli év volt, különösen, ha hozzáadjuk azokat a kilométereket, amit a tavaly megjelent novelláskötetemmel író-olvasó találkozókra és a kisjátékfilmünk vetítéseire utazván gyűrtem magam alá.

Van két egyforma koncert?

Mi ragaszkodunk általában egy kitalált dramaturgiai ívhez, és nagyon komoly szerephez jut a produkciónkban a látvány, ezért a stábbal sem lehet szórakozni, hogy állandóan finomhangolgatjuk a műsort, de volt olyan, például Délvidéken, a sajtótájékoztatón elmondtam, hogy mi most egy aktuális műsorral érkeztünk, amiből bizony egy-két emblematikus nagy sláger kimarad, mert ezeket nem lehet állandóan játszani, és azt érzékeltem, ha itt most nem lesz az Ilyenek voltunk, akkor hiányérzet marad az emberekben.

Ez olyan, minthogy Rolling Stones-koncert sincs Satisfaction nélkül.

Ez nagyon szép és hízelgő párhuzam, valószínűleg ők is nagyon sokszor játszották már ezt a dalt és mi is az Ilyenek voltunkat, és akkor megéreztem, hogy itt egy másik helyen vagyunk és nem lehet ilyen gyémántkeménységgel ragaszkodni ehhez az elképzeléshez. Bekértünk gyorsan néhány gitárt az öltözőbe, és átismételtük ezt a régóta nem játszott, de egyébként nagyon sokszor színpadra kerülő dalt. Be is mondtam, hogy ez most egy délvidéki verzió lesz, mert ezt nagyon régóta nem játszottuk.

Megszokott dolog, hogy a sokszor játszott dalok is azért új köntöst kapnak vagy egy kicsit más hangzást és másfajta hangszerelést?

Nálunk ez teljesen egyértelmű, először is a saját érdeklődésünket is fenn kell tartsuk a régi dalaink iránt is.

Hogy az előadók se unják meg?

A saját érdeklődésemet köteles vagyok fenntartani, mert ha engem nem érdekel a saját előadásom, előadásmódom, ha nem izgat, nem érdekel, nem frappíroz, akkor hogy várhatnám el, hogy a közönséget érdekelje? Sokszor aktualizáló hangszerelési megoldásokkal szoktuk elérni ezt a hatást, és ez bennünket is állandóan izgalomban tart, mert a régi dalok új szerkezetben, esetleg új akkordszerkezettel a mi figyelmünket is ébren tudják tartani.

A dalok már csak úgy önmagukban is változnak vagy alakulnak? Hiszen az előadóval is megannyi dolog történik az évek során, nagyon sok minden más fénytörésbe kerül.

Az én sorsomban ez különösen nagy erővel szokott jelentkezni. Jó érzés is, meg nem is, hogy, mondjuk, a húsz évvel ezelőtt írt Új törvény című lemezünkön vannak olyan dalok, amelyeknek bizonyos szövegei, sorai most aktuálisabbak, mint a megírásuk idején. Egyáltalán nem örülök, ha igazam van valamiben. Sokkal jobban szeretem, ha bizonyos próféciák, különösen negatív gondolatok vagy félelmek, nem igazolódnak vissza. Sokszor megéltem már, hogy nagy erővel visszaköszönnek sorok és sokkal aktuálisabbnak tűnnek fel abban a közegben, amiben most élünk, mint amikor megszülettek.

Az évvégi Aréna-koncert különleges és kiemelt helyszín? Mégis 12 ezer ember elé kilépni, gondolom, hogy bizsergető érzés.

Fantasztikus érzés, amit nem lehet megszokni.

Nem lehet megszokni?

Ezt nem lehet megszokni. Én nagyon hálás vagyok érte, ráadásul úgy, hogy ebben az évben kétszer is megtörténhet velünk ez a kisebbfajta csoda.

Januárban volt egy elhalasztott koncertpótlás.

Igen, január 22-én tudtuk végre beváltani azt a koncerttervet, amit annak idején még 2020 decemberére hirdettünk meg, és most, december 17-én itt végezhetjük be ezt az igen-igen munkás évet. Különleges ez a helyszín, mert a magamfajta álmodozó, aki egy kamaszkori álomba ragadva éli az életét, műszaki értelemben, látványtechnikailag a terveit és nagy részben az álmait csak ezen a helyszínen tudja megvalósítani. Nagyon jók a nagy fesztiválok, de oda is redukált műszakkal lehet menni, például a délvidéki előadásra is elképesztő technikát vittünk, de az nem ugyanaz, amit ilyenkor beépíteni vagyunk képesek. A műszaki embereink a kezüket dörzsölgetik egyik koncerttől a másikig, mert tudják, hogy van egy őrült, ez volnék én, aki mellett egy csomó dolgot megcsinálhatnak. Néha észszerűtlen, drága dolgokat is, ott kipróbálhatják magukat, megmutathatják, hogy mit tudnak. Ezek az emberek nemzetközi rangú szakemberek. Nagyon szeretek velük dolgozni, és mellé lelkesednek a munkájukért. Azokkal az emberekkel esik jól dolgozni, akik örömöt találnak abban a munkában, amit együtt végzünk, és ezeken az embereken mindig azt látom, hogy nagyon meg akarják mutatni, és a közönségünk jelentős része nagyon díjazza is ezt a munkát.

Ez azt is jelenti egyúttal, hogy évről évre mindig magasabbra kell tenni e tekintetben a lécet?

Ez egy veszélyes dolog.

Egy interjúban beszélt arról, hogy az első, még akkor BS-beli Bonanza Banzai-koncertre egy kanadai fénytechnikust hívtak, aki már akkor, a ’90-es évek elején nagyon korszerű és akkor még ritkaságszámba menő robotlámpákkal dolgozott, és akkor az ő gázsija milliós nagyságrendű volt.

Sokszorosa volt a mienknek, persze.

A Bonanza Banzaié meg volt 80 ezer forint.

A számokra is pontosan emlékszik, és én is, meg egykori zenésztársaim is emlékeznek a számokra, mert ott azért komoly belvillongás volt ez ügyben, hogy szabad-e ennyit költeni a műszakra. Észszerűtlen költés volt, de nem baj. Nálam rosszabb üzletember kevés van. Én érzelemvezérelt impulzusember vagyok. Én úgy gondolom, hogy a mi produkciónknak van veleje, és minden más körítés, és ennek elképesztő következményei vannak és elképesztő közönségerő épül körülötte, de persze meg kell próbálni észszerű mederbe terelni a költségeket is, meg sok minden mást is. Amit most az Arénában föl fogunk építeni, megint olyan, amit soha korábban nem csináltunk, csak tervezőasztalon láttuk, és igazából aznap vagy az előző éjszaka kezd el összeállni. Ez rendkívül kockázatos dolog, mert szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban egy ilyen volumenű produkciót világjáró turnéra tudnak vinni, egy hónapig abban a díszletben élnek, nekünk meg néhány óránk van beélni ezt a díszletet és úgy járni-kelni, dolgozni benne, mintha már hetek óta megszereztük volna a rutint.

Szerencsésebbek azok ez előadók, akik ezekben a nagy utazó cirkuszokban körbeturnézzák Európát, hogy, mondjuk, apróságokkal vagy olyan technikai vetületű dolgokkal nem kell foglalkozni, mint amilyenekkel esetleg önnek foglalkoznia kell? Elképzelhető, hogy, mondjuk, Elton John vagy Paul McCartney nem nagyon foglalkozik ilyen technikai dolgokkal?

Nemcsak, hogy elképzelhető, hanem egész biztos, de én egyáltalán nem érzem úgy, hogy én nem volnék szerencsés. Rendkívül szerencsésnek érzem magam, mert egy ilyen kis országban sikerült egy olyan produkciót létrehozni, ami kevés elemében tükrözi a hazai lehetőségeket. Világéletemben én is a nagy elődök, a nagy előképek után mentem. A kanadai világítástechnikus is annak idején úgy került mellénk, hogy elmentem a Dire Straits koncertjére ’87-ben, és azt mondtam, hogy ezt szeretném. De 17 évesen nulla esélye volt, hogy belőlem bármi lesz valaha, aki a színpad környékén tevékenykedik ebben a műfajban. És aztán nem telt bele, négy esztendő, és 1991. november 15-én ott álltam, és ugyanaz volt a világítástechnikus. Rendkívül szerencsésnek érzem magam, nagyon hálás vagyok érte, hogy én megvalósíthattam bizonyos olyan álmokat, ami másnak talán nem jut osztályrészül, és sokat dolgozhattam érte, értelmes dolgot csinálhattunk. Azt szoktam mondani a zenész társaimnak, most is hihetetlen jó velük együtt lenni, négy-öt órát zenélünk együtt minden hétköznap és nagyon sok munkát teszünk bele, és sokszor kínlódunk és vannak vitáink és olyan jó, hogy úgy megérleljük ezt a produkciót. És amikor színpadra állunk, ha az Isten megsegít, akkor készülten állunk színpadra. Azt szoktam nekik mondani, srácok, szoktatok azon gondolkozni, hogy végre értelmes munkát csinálunk? Készülünk valamivel, az összeáll valamivé, és van közönség. Ez nem mindenkinek adatik meg. Lehetne aranyszínű zongorán játszani, mint a világsztár vagy lehetne nyolcvan bulit is játszani abból, amiből nekünk tizenhetet lehet, de én nem vagyok elégedetlen. Hát így is olyasmit sikerült elérni, ami csak nagyon keveseknek jut osztályrészül és sikerült megdolgozni érte. Szintén fontos dolog, hogy nem az ölünkbe esett ez a lehetőség, hanem hogy ez organikusan kialakult. Ez egy felépített dolog, nem is én építettem fel, velem is csak megtörtént. Sok energiám van benne, és igen, én is tettem ebbe téglákat, de azért itt a kegyelem is működik. Én ezek közé a kevés szerencsés közé tartozhatom, és szeretem, amit csinálok. Szeretem a közönséget is. Szeretem, amit művelek harmincakárhány év után is, és azokat is szeretem, akik eljönnek. Most ez nem azt jelenti, hogy egyenként szeretem őket, mert sokszor egy ilyen félreértés is van, hogy azt mondtad, hogy szeretsz minket, és akkor közben meg nem azt csinálod, amit mi szeretnénk.

Például nem játszod azt a számot, amit szeretnék?

Nem játszottad el a számot, igen, vagy valami gesztust tettél a színpadon, amit nem jól értettünk, ilyen is van. De alapvetően nagyon jó együtt lenni. A közönség jelentős része, a magja ezen az igen kacskaringós úton mindig velem jött az elmúlt három és fél évtizedben. És voltak ezek az irodalmi estek meg írtam alkalmazott zenét, és jöttek velem az emberek. Nyilvánvaló, egy irodalmi esten nem annyian vannak, mint egy nagy sportcsarnokbeli koncerten, de a sportcsarnokbeli koncert és az irodalmi est között is van némi átfedés, tehát szellemi átfedés mindenképpen van. Ha valaki értő szemmel, az értelmezés igényével olvassa ezeket a dalszövegeket, akkor megérti, hogy egy koherens világkép kirajzolódik belőle. Ez is egy jutalom, ez is egy kegyelem, hogy ez a világkép koherens. Na most ez velem is alakult, tehát nem arról van szó, hogy én már akkor tudtam, szó sincs róla. Én is alakultam folyamatosan, nagyon furcsa prés ez a figyelem, ami az emberre irányul, meg az embernek a vágyai belülről, és kicsit ki van szolgáltatva az ember ennek a kettős alakító hatásnak.

Volt egy korábbi dal, az Artisták című, ami pont arról szól, hogy a fénybe repülő artisták összekapaszkodva egymásra bízzák a sorsukat. Ilyesfajta, az artistákéhoz hasonló összekapaszkodás egy ilyen méretű koncerten, a zenészek közötti együttműködés, a zenészek és a technikusok, a zenészek és a műszak közötti együttműködés?

Teljesen egyértelműen erről van szó, ez a dal tipikusan erről szól. Általános kommunikációs gyakorlat, hogy azt mondom, srácok, segítsük egymást. Van, hogy hibázunk a színpadon, nem egyszer volt már ilyen. Azért készülünk, hogy kevés legyen a hiba, nyilván, és amikor valami jól sikerül, nem kell minket nagyon megdicsérni, mert azért próbálunk annyit egy előadásra, hogy jól sikerüljön. A hibát meg mindig meg kell jelölni, mert azt ki akarjuk nyilván csiszolni a rendszerből. De van olyan, hogy valaki megbotlik valamivel, és akkor segítsük egymást szeretettel, hogy álljunk oda egy olyan gesztussal, hogy nem baj, öreg. Én azért is szerencsésnek érzem magam – nemcsak a szerencse volt ebben benne –, hogy olyan zenésztársaim vannak, akik ezt értik. Lehet azt is mondani, már öregek vagyunk, mert a legfiatalabb tagunk is 40 felé száguld, én meg 54 vagyok, hogy valahogy úgy beletörtünk, belekoptunk abba az igazságba, amiben már nem kell egymással versengeni. Sokszor van fiatal süvölvény bandáknál, hogy mindig valaki hősebb akar lenni a másiknál, ami teljesen természetes és nem is biztos, hogy ez rossz dolog, csakhogy már leforrt ez a rész, és ez óriási, hogy felnőtt emberek vannak körülöttem, és ha mondunk valamit egymásnak, ami, mondjuk, bírálat vagy nem feltétlenül ilyen mézes-mázos dolog, mindenki érti, nem sértődünk meg dolgokon, privát is próbáljuk egymást segíteni.

Ez jórészt egyébként egy állandó gárda?

Vannak, akik nagyon régóta, több mint húsz esztendeje velem játszanak, van olyan ember, aki nem olyan régóta játszik velünk, de a szatelitjeként a produkciónknak ott volt, ez Kálló Peti basszusgitáros, aki előtte hangszerészként járta velünk az országot és nem volt ugyan színpadon, de fontos és alapembere volt a produkciónak. Madarász Gábor gitáros egy ideig nem velünk játszott, a legtöbb magyar nagyprodukcióban megfordult már. Ő velem mutatkozott be annak idején, szerintem jórészt azért velem is azonosítják és most újra velem játszik. Most a kedvenc gitárosommal játszhatom egy zenekarban. A kedvenc dobosom Bánfalvi Sándor, aki úgy üti meg a dobot, hogy soha ilyet még nem hallottam. Vannak nagyon jó külföldi dobosok, de nekem a Sanyi tetszik még hallgatóként is. És ott van minden próbán és ott csépeli, és mikor egy jó figurát dobol, mert időnként eldobja az agyát, és mindig kap tőlem valami visszajelzést. Ha, mondjuk, véletlenül félremegy valami, az sem baj, a próbán mehet félre sok minden, mert azért próba, az előadáson kevésbé megengedett ez.

Ha az elmúlt másfél-két évet nézzük, akkor igencsak tágultak az alkotói határai. Megjelent tavaly az első novelláskötete Ezt nem lehet megúszni címmel, idén tavasszal pedig elkészült első kisjátékfilmje, a Magunk maradtunk a kötet két novellája alapján, és ehhez kapcsolódóan egy filmzenealbum is készült. Ez nem pusztán egy műfaji kalandozás, hanem egyszerűen csak körbeértek a dolgok és így lett kerek egész?

A legszebben talán így lehet leírni, még magam sem gondoltam ezt így végig, hogy tulajdonképpen elértem azokhoz a vágyaimhoz, amelyek mindig foglalkoztattak. A zene önmagában soha nem érdekelt, mindig a dalforma tetszett, a megnyilvánulásnak ez a formája. Ha valaki szkepszissel akar közelíteni egy ilyen személyhez, amilyen én is vagyok, aki több műfajban próbál jelen lenni, nyugodtan gondolhatja azt, még azt sem mondom, hogy nem jogos, hogy most azt képzeli az énekes úr, hogy mindenhez ért. Dobozokba tesszük az embereket, a világot, így rendszerezzük a dolgokat, és akkor fura, hogy egy ürge, akit már valamilyen módon felmatricáztunk, most valami más műfajban kezd megmutatkozni, amit esetleg érdemes végiggondolni, és ezt próbálom az életemmel példázni, hogy ezek ugyan különböző műfajok kürtőjén föltörő energiák, de ez ugyanaz az energia, és még csak azt sem mondhatom, hogy az enyém. Ez egy olyan energia, ami rajtam keresztül működik. Nekem csak az a dolgom, hogy helytálljak meg bírjam cérnával, meg erővel, és hagyjam, hogy ezek megtörténjenek, és valamilyen módon megpróbáljam ezeket az energiákat kordában tartani, rendszerezni. Tulajdonképpen arról van szó, hogy én nagyon egyszerű és nagyon finom, részletgazdag nevelést kaptam a szüleimtől, szerettek annyira, hogy sok mindent elvártak tőlem. Elvárták, hogy olvassak. Nem volt nehéz olvasni, mert hiszen a szüleim is olvasó emberek voltak. Elvárták, hogy járjak színházba, hogy érdekeljenek a világ dolgai, a színházból, a könyvekből lett a zene szeretete is, ebből lett a film szeretete. Filmmániás vagyok, mondhatom így nyugodtan, és a zenében sem önmagában a zene mint struktúra vagy mint hatásmechanizmus érdekelt, mindig a dalforma izgatott, a dalszerzők, a megnyilvánuló emberek világa érdekelt. Rengeteget kaptam a daltól, de most itt lehet egy olyan rockszámra is gondolni, amit mindenki ismer vagy lehet egy olyan dalformára gondolni, ami majdnem hogy idegen a popzenének a logikájától, ezen a formán belül jelenik meg, de sokkal több köze van, mondjuk, Tinódi Lantos Sebestyénhez, aki híradásokat vitt dal formában vagy Balassi Bálint, aki a végekről énekelt és a végek híreit vitte dal formában, mert befogadható volt. A szent képeken a szent esemény megjelenítése fölött gyakran megjelenik a tekintélyes Úr, az Atya, a Teremtő, aki egy felhőn ül, nagy szakállú figura, és mellette az én kollégáim hárfával meg hegedűvel az isteni harmóniát próbálják megjeleníteni képben, holott maga a festő is tudja, hogy a harmóniának a legegyszerűbb ember által értelmezhető vetülete a zene. Igazából valahol az ember erre a harmóniára törekszik. Én nagyon szeretem ezt csinálni, mert rengeteget kaptam ettől a műfajtól. Nincs olyan, hogy én találtam ki valamit. Én ebben nem hiszek. Mondják, hogy olyan eredeti, amit csinálsz, ha meg akarnak dicsérni. Jót mond, de nem is tudja, hogy milyen jót mond, mert az eredetit sokszor úgy értjük ezt, hogy valaki olyasmit csinál, amit még soha korábban nem csináltak. De az eredeti azt jelenti, hogy közel van az eredethez, tehát hogy valahol ott van a genezisnél, ahol a harmónia van, ahol a rend van, ebből ki lehet lépni, de ebbe mindig vissza kell térni. Valami reményt önmagunk számára is, néha reménytelen helyzetekben is kínálni kell, én ezen igyekszem az elmúlt néhány évtizedben.

A szerzői élményanyag ugyanaz a dalszövegekben, a novellákban és a filmben? Azért is kérdezem ezt, mert az olvasó mindig szereti keresni a szerzőt, a szerző életét a sorok között: ez valóban megtörtént Ákossal?

Ez nagyon izgalmas. Ha azt gondolnánk, hogy mindig minden önéletrajzi jellegű, akkor szegény John Updike, egyik kedvenc észak-amerikai íróm, körülbelül kétezerszer vált volna el életében, mert a kertvárosi párok válásáról meg újraházasodási szokásairól annyit írt. Tehát valószínűleg nagyon sok mindent tudott erről a közegről. De, mondjuk, Marquez nem tudott volna úgy írni az emberi viszonyokról, ha nem intenzíven élte volna meg az emberi viszonyait. Krúdy nem tudott volna ennyit a nőkről, ha nem vetette volna bele magát az életbe. Tehát egyszerre van jelen két dolog ilyenkor, hogy nem minden önéletrajzi jellegű, viszont rengeteg tapasztalás kell hozzá, gyakran mások tapasztalatai. Tehát én édesapám sorsát, a körülöttem élő emberek sorsát megpróbáltam megfogalmazni ezekben az írásokban, például a prózakötet írásaiban, de ez nem azt jelenti, hogy ez az ő történetük. Nem arról van szó, hogy az ember szolgai módon leírja az életeseményét. A műnek van egy önálló élete, ami az olvasó, hallgató, befogadó szívében, lelkében zajlik és nem kell nekem mindig ott állni minden mellett, mint egy közlekedési rendőr és elmondani, hogy de erről nincs is szó. Az a kérdés, hogy a szerző nélkül is működik-e a mű. Egy ilyen interpretáló műfajban, mint amiben én dolgozom, az előadó mindig ott van a dala mellett, és mások előadásában teljesen mást jelent egy dal.

Mikor szakad el végérvényesen, ha egyáltalán végérvényesen elszakad a szerzőtől az a dal vagy az a novella vagy az a próza?

Több fokozat van. Először is be kell fejezni, az a legnehezebb dolog. Amikor összeáll és az ember letisztázza, és két-három nap múlva visszatér hozzá, akkor egyszer van egy nagyon furcsa belső viszonya. Mindaz, amit írtam, lázasan meredt rám. Az enyém is, nem is, belül is van, kívül is van, ez egy nagyon furcsa dolog.

De attól már végérvényes? Mert egy dalt még lehet másképp játszani.

Hát éppen lehet.

De a novella már ott van kinyomtatva. Ilyeténképpen végérvényes.

Igen, és az ember, ha tehetné, folyton javítgatna rajta, de ezt már nem lehet. Ez egy fura dolog, amit meg kellett szokni a hosszú évek alatt, aztán megint más az, mikor szakad el a szerző teljesen a művétől. Amíg interpretáljuk, addig nyilván van vele egy forró köznapi viszonyom. Ez valószínűleg akkor dől el, amikor az interpretáló szerző már nincs ott, amikor már Farkasréten van a kő alatt, akkor már nem mentegetheti senki a műveket. Persze, ez fontos, ha megjelenik, lemezre préselik, könyvben nyomják, ezek mind az elszakadásnak fokozatai. Talán amikor a földi élettől el kell szakadni, akkor válik teljessé ez.

2019 az utolsó album, az Idősziget megjelenési dátuma, több mint három év telt el azóta, és jöttek persze középlemezek, jöttek új dalok is, de ezek jelzik, hogy óhatatlanul készül egy új album? Még ha ez már lassan egy anakronisztikus formátum is.

A mi korosztályunk albumokban méri az előadókat. Komplett generációk vannak, utánunk jövők, akik már egy szál dalokat töltögetnek le, tehát teljesen megváltozott a percepció. Én szeretnék albumot csinálni, ha a Jóisten megengedi.

Ejtsünk ezért egy könnyet?

Könnyet lehet ejteni, persze.

Vagy ez olyan, ahogy a kódexmásoló szerzetesek is nyilván ejtettek néhány könnycseppet, amikor Gutenberg megnyitotta a szomszédban az első nyomdáját?

Én úgy gondolom, hogy azok a generációk, amelyek az albumformátumot nem ismerik, nem ebben szocializálódtak, hogy ők szegényebbek, de ők tök jól elvannak enélkül. Nézem a gyerekeimen, hogy egy-egy dalt töltenek le, minden kurrens nótát ismernek, nem kell nekik ahhoz egy album. Más a viszonyuk a zenéhez.

Minden ott van a telefonon…

Emlékszem, amikor szegény apám, aki határstatisztikával foglalkozott, és én vettem a furulya alakú műanyagba csomagolt golyórágót, amikor ment a jugó határra, hogy a határőrrel cserélje már el ezeket Jugoton nyomású lemezekre, és felírtam, hogy de lehetőleg olyat hozzál, aminek a belső borítójában ott vannak a szövegek. Az Országh László-szótárral az ölemben Tanita Tikaramnak a megfejthetetlen és ajzószerek hatását is mutató vad szövegeiben próbáltam az értelmet keresni, tűhegyű ceruzával irkáltam be a magyar fordítást a sorok közé. Et az élményt ma nem ettől nem kapják meg ezek a fiatalok. Azért hál’ istennek van itt jövő, vannak itt értelmes emberek. Szerintem a zenéhez egy emberibb és intenzívebb viszonyt alakítottak ki ezek a kis vicik-vacak kiadványok, a zenének is jobbat tett és a befogadónak is jobbat tett. De ha ez majd nekik hiányzik, ezt bármikor újrateremthetik. Tudnak arról, hogy ilyen van. Biztos majd másképp is utat talál a közönséghez, de még vannak ilyen ódivatú emberek, akiknek ez még fontos, hogy a gyűjteménybe föltegyék, és gyönyörű füzet van benne, nézegetik a képeket, tehát az egész koncertet szinte föl lehet idézni egy ilyen kiadvánnyal, sokkal jobban, mint amikor csak a bogyó a fülében van az embernek, utazik a buszon és hallgatja a zenét.

Én azért is említettem az imént ezeket a középlemezeket, illetve a filmzenealbumot is, mint talán egy készülő album előkészítő fázisait, mert a laikus azt gondolja, hogy az alkotó mindig egy újban és mindig a következőben gondolkodik. Lesz következő album? És akár következő film?

Igen, ezek a középlemezek finom életjelek arról, hogy élünk, dolgozunk, új dalok születnek, talán egy következő album felé moccanunk el. Én szeretnék albumot kiadni, nem is tart ez már olyan sokáig, talán 2023 végére, 2024 közepére összeállhat, amin rajta lesznek aktualizált formában azok a dalok is, amelyeket új dalként játszottunk az elmúlt időben, de még albumon nem szerepeltek. Szerintem minden alkotó ember így van ezzel, hogy az a munka, amit megcsinált, az már nem érdekli. Nekem a színpadon újra meg újra is kell élni ezeket a dalokat. Ez bizonyos értelemben reprodukció. Engem a kreatív létezés érdekel igazán, az frappíroz, az izgalmat okoz, hogy mi lesz még itt? Én soha nem gondoltam, hogy nekem bérletem van erre a műfajra és mindig fogok tudni dalt írni. Nekem minden dal az első. A következő is egy első lesz bizonyos értelemben. Nem gondolhatom azt, hogy azért, mert sokszor sikerült dalt írni, most megint fog sikerülni. Ez a küzdelem akkor is, ha bizonyos fokú rutinra tett szert az ember az elmúlt néhány évben, mindig egy új harc, mert annak a dalnak kell életképesnek lenni, azt nem lehet mondani, hogy sok dalt írtam már, akkor biztos ez is jó lesz. Az is, hogy tudok-e még? Hát már elírtam magam elől az anyagot, sok mindent próbáltam a megélt dolgok közül belevinni a dalokba, hogy mi sikerül még, nem tudom, és ez tényleg érdekel, izgat.

És következő film? Erről van gondolkodás?

Van, két vázlaton dolgozom, dolgozunk. Nagyon érdekel a film, és bár most nyilván a filmnek nem kedvez az, hogy az országunk egy ilyen sajátos helyzetben van és a költségvetésnek lesz egyéb gondja is, semmint, hogy a magyar filmet finanszírozza, ettől így most olyan nagyon sokat nem várok, de a film megvalósulása egy sokkal messzebbi dolog. Néha évekig kell fejleszteni valamit, és most van egy partnerem, egy profi forgatókönyvíró, akivel tudok közösen gondolkozni, az ötleteket egymásnak passzolgatni, pingpongozunk, néha felháborítjuk egymást, néha lelkesítjük egymást, ez egy nagyon izgalmas játék, ott egy saját írásra alapozva dolgozunk, és van egy másik, amit én egyedül szeretnék kidolgozni, azt egy nagyon komoly nemzetközi koprodukcióval lehetne igazán szépen megvalósítani. Mindenesetre azon molyolgatok. Mindezt annak az erején tudja az ember megtenni, hogy csináltuk ezt a 27 perces kisjátékfilmet Papp János nagyszerű főszereplésével, és most jönnek az elismerések, visszajelzések. A Zsigmond Vilmosról és Kovács Lászlóról elnevezett magyar operatőrdíjat Juhász Viktor operatőr kollégám és barátom nyerte meg. Bekerültünk a Mozgókép Alapítvány öt legjobb kisfilmje közé, Los Angelesben a Magyar Filmnapokon bemutatásra került a filmünk, és elindult a fesztiválkörön is.

Sanghajban is szerepelt a film.

Sanghajban nyertünk.

Ami azért ütött nekem szemet, merthogy óhatatlanul azon gondolkozik az ember, hogy egy budapesti taxis monológja vajon egy ilyen közegben mit jelent?

Én nem voltam ott személyesen, hogy lássam, hogy hogy fogadják, de hát ott nyertünk. Ott valamit értettek ebből. Egy hollywoodi nagyon jó nevű szakembernek az MCC-nél volt egy háromnapos előadása, és rögtön az első néhány megszólalásában arról beszélt, hogy univerzális problémákat feldolgozó, specifikusan magyar filmet érdemes csinálni. Hát én úgy gondolom, hogy a film filmünk ilyen. Nagyon magyar, nagyon közép-kelet-európai, ha akarom, de mégiscsak egy univerzális problémáról szól, arról, hogy a veszteséget hogy éli meg egy idős ember, azt, hogy el kellett szakadjon valakitől. A feleségével folytat egy ilyen levelező párbeszédet magában, folyton ezeket az emlékeket kavarja fel a lelkében, és ez a világ másik pontján is úgy látszik, hogy működik. Ez egy óriási dolog, ez olyan jó érzés egyébként, hogy semmivel nem jár, nem küldenek ki hatalmas ronda plasztik díjakat, nincs vele pénz semmi.

De az is már egy bizsergető érzés, hogy Kínában nézik a filmemet.

És Torontóban beválogatták a Fekete Film Fesztiválba, a Liftof című, nevű globális hálózat be akarja venni a zárt láncú tévéadásai közé, Bukarestből és Milánóból is kaptunk olyan hírt, hogy a versenyfilmek közé válogatták. Na most igazából ez miért jó? Ezek a visszajelzések azt jelzik számomra, lehet, hogy azért, mert azt szeretném hallani, hogy más is filmnek látja azt, amit mi filmnek készítettünk.

Igencsak nehéz helyzetben van a kulturális szféra az elmúlt két-három évben. Hogyan érzékeli, a kultúra szerepe, feladata, funkciója változóban van most?

Én nem nyilatkozhatom a kultúra nevében, egy műfaj egy szeletére van rálátásom. Szerintem igen, valóban vannak nehézségek, a pandémia is ilyen volt, próbálkozott az állam így meg úgy segíteni. Hogy ez most mire volt elég, mire nem, ezt nem tudom, de egy biztos, hogy a kultúrának nem az a funkciója, hogy finanszírozzák. A kultúrának az a funkciója az én olvasatomban, hogy adjon. Adjon azoknak az embereknek, néha olyankor is kell reményt adni, amikor nekünk sincs.

Most pont egy olyan időszak van, amikor ez hangsúlyos.

Ezt lehet más eszközökkel is. Ha a kulturális szereplő adni akar, ahhoz nem is kell már olyan nagy eszközrendszer. Igazából a mi dolgunk az volna, hogy összefogni azokat az embereket, akik a jóakaratukat egyesíteni akarják, például azért, hogy kihúzzuk egymást a lelki, anyagi, másmilyen bajból. Ez volna a mi funkciónk, hogy fölszántsuk a saját kérges lelkünket, hogy a belé vetett mag megteremjen, és segítsünk másnak is. Mit tudunk adni annál többet, minthogy leírjuk, hogy rossz a helyzet, és hogy van remény. És hol a remény? Benned. A remény mindig abban az emberben van, akihez szólunk. Aki azt hiszi, hogy már nincs tovább, hogy nem fog menni, hogy se ez, se az, se amaz nem működik, akkor felütjük Tolsztojt, a Háború és békét, mondjuk, és akkor kiolvassuk, hogy ennél sokkal nehezebb helyzet is volt már, és van világ és vannak emberek. És igen, voltak emberek, akik áldozatot hoztak másokért, voltak, akik csaltak, loptak, sokféleképpen lehet élni, de az értelmes élet valahol mindig a környékén van, ahol a másokért élünk és a másoknak akarunk segíteni, és utána ehhez talán mi is kapunk valahonnan erőt, ha ezt tartjuk fontosnak. Ebben hiszek. Tudom, hogy ez egy naiv dolog, vállalom, mégiscsak advent van, a remény vasárnapja után vagyunk kevéssel, hogy én remélni szeretnék. Amikor nekem sincs reményem, akkor is adni akarok reményt, és van, aki elfogadja és én is kapok másoktól, és ha ezt megértjük, hogy a várakozásban arra várunk, aki ezt az egész gondolatot a szívünkbe ültette, hogy egyáltalán erről beszélni tudunk, akkor minden egy kicsit rendeződik körülöttünk. Ettől nem múlik el a háború a szomszédban, ettől fiatalemberek halnak meg ezerszám, és az ember a puszta gondolatba beleőrül, ha ezt komolyabban végiggondolja, mégis abban kell reménykedni, hogy előbb-utóbb a józan ész, a rend és a már emlegetett harmónia visszatérhet az életünkbe, de ahhoz nekünk nagyon sokat kell dolgozni magunkon.