Zeneszerző, előadóművész, de elsőkönyves szerző is, aki egyúttal készül a második kötetére is. Megjelent A Presser könyve első kötete gazdag képanyaggal több mint ötszáz oldalon. Önéletrajz, szabálytalan életrajz, helyénvaló, ha ezt mondjuk?

Bármi helyénvaló, mert nem tudtam volna sem igazi címet adni, a műfajt végképp nem tudtam volna meghatározni, ezért lett ez a címe, hogy A Presser könyve, mert ez legalább biztos, hogy ez egy könyv. 21 fejezet van és az időben pedig ugrálok, mert nagyon gyorsan eldőlt, hogy nem szeretnék kronológiában elmondani egy életrajzot. Főleg a zenészéletemről van szó, érintőlegesen azért írok a gyerekkoromról, azt is inkább a zenetanulás kapcsán.

Voltak azért előzmények, feljegyzések vagy jegyzetek?

Én valójában nem készültem könyvet írni, engem fölkért a Helikon igazgatója, és nem volt igazán ehhez kedvem. Mondtam neki, hogy hadd gondolkodjak. Utána mások is fölkértek egymás után, és akkor esett le a tantusz, hogy jön a 70. születésnapom. Ez 2017 elején volt. Újra hívott a Helikon-igazgató, és akkor mondott egy nagyon érdekes módon alátámasztó mondatot: „Figyelj, Pici bácsi, jön a 70. születésnapod, ha te nem írod meg a könyvedet, meg fogja írni más, és utána kapkodhatsz levegőért.” Nem értettem, és akkor mondta, hogy nincs semmiféle szabály- vagy törvényellenes abban, hogy bárki bárkiről írjon egy könyvet. Nyilván ez így van jól, de azért ennek nem biztos, hogy mindenki egyformán örül. Akkor azt gondoltam, hogy jó, nem ígérem meg, de megpróbálom. Akkor kezdtem el jegyzeteket írni, és elindítottam az egészet azzal, hogy ha használhatónak tűnik, akkor folytatom, és majd visszahívom a helikonos emberünket.

Nagyon sokat szokott szöszölni, javítgatni a dalszövegeken.

Igen.

Így volt ez a könyvvel is?

Abszolút. Arra kellett rájöjjek, hogy az ember teljesen mindegy, hogy mit csinál, mindenben egyformán dolgozik. Én ugyanazt csináltam, mint amikor dalszöveget írok, hogy ötvenedszer is végigolvastam egy fejezetet, és mindig javítottam valamit, vagy hozzáírtam, kipótoltam, elvettem belőle. Állandóan foglalkoztam vele, és nagyon lekötött egyfelől, másfelől pedig nagyon-nagyon ki is fárasztott a végére.

Presser Gáborról nem sokat tudtunk, hiszen féltve őrizte a személyes életét, és most itt van egy könyv, ami mégiscsak kitárulkozás. Óhatatlanul ki kellett nyitni bizonyos belső ajtókat?

Most nem lehetett mindent úgy csinálni, ahogy eddig. Valójában nem a magánéletemet tárom ki, de vannak olyan zenésztörténetek a könyvben, amelyek nem működnek anélkül, hogy hogyan történt, hol történt, ki volt ott. És ott néha nők is voltak, mert ez hozzátartozik a zenészélethez. A történeteket megpróbáltam úgy visszaadni, ahogy történt, mindent leírni, hogyan éltünk akkor, amikor 18 éves voltam és omegás, és hogyan éltünk akkor, amikor 23 voltam és LGT-s, hogyan éltünk akkor, amikor hazajöttünk Amerikából, hogyan éltünk tíz évre rá, milyen konfliktusaink voltak. És ezekben a történetekben előbukkannak nők, de igyekeztem nem olyasmin lovagolni, ami az ő személyiségüket bántaná. Az előszóban megírom, hogy lesznek, akiknek nem írom le a nevét vagy tapintatból, vagy pedig utálatból, mert nem akarom, hogy benne legyenek a könyvemben.

Négyévesen kezdett zongorázni, pedig nem volt zenész a családban. Honnan jött ez mégis?

Az unokanővérkémet, a Jutkát, aki hatéves volt, beajánlották, hogy menjen el egy zongoratanár nénihez, merthogy tehetségesnek tűnik. Az ő anyukája meg az én anyukám testvérek voltak, és megbeszélték, hogy elmehetek én is, mert nem kellett lelépnem a járdáról. Ez egy fontos dolog volt. Ugyanabban a háztömbben lakott a tanárnőm, és nem kellett lelépnem a járdáról. Nekem is nagyon tetszett, játékból tanított bennünket, és eljött az a perc, amikor azt mondta, hogy a Gabi elég tehetségesnek tűnik. Akkor a szüleim elkezdtek gondolkodni, hogyan kéne egy zongorát összeszedni, mert nem voltunk túlzottan gazdagok. Szereztünk egy Lédeczy pianínót, azt tudtuk fizetni részletekben, és így kezdődött ez az egész zongoratanulás.

Amikor mások játszottak a téren, Presser Gábor billentyűket gyúrt egy zongorán?

Igen, innentől kezdve ez így is maradt. Én is valamennyire, de a szüleim tényleg abban hittek, hogy ami nemzetközi tud lenni, az a sport és a zeneművészet, és ez azt jelentheti, hogy nekem lehet valamilyen jövőm. Amikor én négyéves voltam, akkor a Rákosiék még habzottak itt ezerrel…

A könyvben többször is említi Kocsis Zoltánt, Ránki Dezsőt, Schiff Andrást, egyazon iskolába is járt Kocsis Zoltánnal. A Zeneakadémián vagy a Carnegie Hallban Mozartot játszani ott volt az álmok között, amikor zongorázott?

Amikor még tizenéves voltam, akkor egy kicsit ott volt. Közben kezdtem felfogni, hogy micsoda különbség van az olyanok között, mint a Zolika vagy a Ránki Dedi vagy a Schiff és énköztem. Ég és föld, ahogy zongorázunk. Bennem az volt, hogy valamin el kéne gondolkodjak. Ugyanakkor osztályelső voltam kétszer is a konziban, nagyon biztattak, hogy megyek a Zeneakadémiára. El is küldtek felvételizni jóval idő előtt, teljesen éretlen voltam rá, és eléggé befolyásolta a későbbi életemet, hogy elbuktam azon a felvételin. Minden értelemben lebőgtem a tanárok előtt.

Kudarcélmény volt?

Hatalmas kudarc volt, nagyon fájdalmas. Később felfogtam, hogy nem teljesen én voltam a hibás, még csak három évem volt meg az ötből, amikor elküldtek az akadémiára felvételizni, valójában tök éretlen voltam. Egy kicsit a tanáraim felelőtlensége, túlzott bizalma volt, hogy elzavartak a felvételire. Visszaoldalogtam a konziba, és akkor egy véletlen folytán engem átkértek az énekszakra néhány órát helyettesíteni egy zongoratanárnőt, egy korrepetitort. Sík Olga osztályához kerültem, megismertem, hogy ő hogyan tanít éneket, és ez a dolog, zongorán kísérni, nekem nagyon tetszett.

A zongorakísérő egy kicsit alárendelt szerep, nem?

Lehetséges úgy is felfogni, de óriási támasza az előadóknak, és szerintem a zongorakísérő nagyon fontos valaki a színpadon vagy a hanglemezstúdióban. A mai napig a legjobban azt szeretem, ha én kísérhetek zongorán. Nagyon szeretek énekest kísérni, nem mindenkit, sőt, keveseket, de mindig is kísérleteztem azzal, hogy újakat találjak, mert az nekem nagyon tetszik.

Mi a legjobb dolog a zenében, a zenélésben?

Nehéz megfogalmazni, mert a zenélés egy olyan finom elválasztó vonal a jó és a majdnem jó, a majdnem jó és a nem nagyon jó között, amit nem egyformán hallunk. Senki sem hallja ugyanazt. Konzis koromban nekünk be lehetett menni a Zeneakadémia második emeleti karzatára, és rengeteg olyan koncert volt, amiről abszolút másként vélekedtünk a legjobb barátommal. Akkor még egy darabig győzködtük egymást, de kiderült, valójában nem ugyanazt halljuk. Nagyjából ugyanannak van sikere, de nem ugyanazért. Én például azt gondolom, hogy tűrhetően játszottam, pedig mindent megpróbáltam, és mondjuk, a nézőtér nagyon elégedett és azt mondja, hogy szép koncert volt. A zenélésben az a szép, ha sikerül.

Nem is lesz kétszer ugyanolyan egy dal vagy egy zenemű? Mindig más?

Hát persze. A zene egy óriási ütés a szívre, amikor valaki zenél, akkor abban nincs benne, hogy én ezt tegnap is játszottam, mert nem lesz pont ugyanolyan. Az LGT arról volt ismert, hogy kétszer nem játszotta ugyanazt ugyanúgy. De vannak, akik mérnöki pontossággal ugyanazokat a dolgokat csinálják harminc vagy negyven éve.

Ettől még jó zenészek?

Attól még az mégsem ugyanaz. Minden attól függ, hogy kezded el a koncertet, bemegy valaki a színpadra, és rögtön megérzi, hogy mit kap a nézőtérről. Van, amikor húsz percig kell olvasztani a nézőteret, mert valamiért le vannak fagyva az emberek, pedig hát őrá vették meg a jegyet, mégis iszonyú nehéz feloldani a közönség érzékeit.

Volt ilyen LGT-koncerten?

Igen, van, amikor azt érzi a zenész, hogy őt kevésbé szeretik, mint ahogy ő szeretné. És akkor a butábbja megsértődik, aki meg szívből zenész, az elkezdi törni a jeget, ami nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb sikerül, hiszen őmiatta vettek jegyet. Mégis van valami, amit nem lehet elmagyarázni, hogy ha ugyanazt a műsort eljátssza valaki délután 5 órakor és este 8 órakor, akkor valójában miért nem pont ugyanaz történik. Van olyan, hogy egy dal délután 5 óra 42-kor elképesztően működik, és ugyanazzal az elánnal, szívvel, tehetséggel játssza el a zenész este 20 óra 42-kor, és még fele úgy sem működik. Az, hogy mi hogyan vált ki hatást a színpadi munkából, örökké egy nagy rizikó. Ezért nem tudom elképzelni, hogy mit csinál az, aki unja a zenélést. Nyilván van ilyen, sőt, biztos, hogy van ilyen, de akkor meg mi érdekli őt?

A könyv úgy kezdődik, hogy már az Omega együttes tagjaként, a hatvanas évek vége felé Laux Józseffel bemennek tárgyalni a televízióba. Miért épp az Omega? Zenészbarátság és ismeretség volt, vagy puszta véletlen?

Az Omegába és ebbe a szakmába úgy kerültem, hogy az én évfolyamtársam volt a konzervatóriumban Mihály Tomi, aki csellista volt, és egy szép napon fogta a csellót, berakta a tokba, bezárta, betette a szekrénybe, azt is bezárta, és végül is kisebb kanyarok után elment az Omegába basszusgitározni. Eltelt pár hét vagy hónap, és mondta nekem, hogy figyelj, elviszlek az Omegába, megmutatjuk, hogy milyen dalokat tudsz írni. Így kerültem én akkor még nem az Omegába, csak az Omegához.

Milyen volt az a korai Omega?

’67 és ’70 között, amikor elkezdtük, akkor küzdöttünk. Volt egy koncertünk az Ifjúsági Parkban, amely akkor egy nagy helynek számított, de én még ilyen tömeget nem láttam. Mutattak egy fényképet, hogy jöttek át a fiatalok az Erzsébet hídon, és kifeszítve volt egy nagy transzparens, hogy „Aratjuk a gabonát, szeretjük az Omegát”. Az egy hihetetlen koncert volt, ott egy csapásra minden megváltozott, kiderült, hogy mennyire szeretve vagyunk. Sem a Misi, sem én nem akartuk továbbvinni azt a komolyzenei drillt, ami a konziban körülvett minket. Én 15-16 évesen alig tudtam bevergődni az Illés klubba, mert csak klubtagokat engedtek be. Odavoltam a korai Illés-dalokért, az megváltoztatta az életemet, mert én azon gondolkodtam, hogy akkor létezik magyarul dalokat írni. Harminc év telt el azután, és még mindig annak a hatása alatt voltam, amikor kikiáltottam a Magyar Dal Napját. Ezek a dolgok így működnek. Ugyanakkor mi baromira másak voltunk, mint a Szörényiék, és amennyire ők precízek voltak, tényleg szó szerint mérnöki pontossággal játszottak, egy nagy szenvedélyt lehetett hallani, ami a Levente torkából előjött, és körülötte, mögötte csak a rend és fegyelem. Az Omegában meg mindenki szenvedélyből játszott, ami nyilvánvalóan okoz némi rendetlenséget, de ez volt a varázsa és ez volt a siker nyitja is, hogy olyanok voltunk, amilyenek.

Ennek a történetnek az első időszaka az angliai turné és egy lemezszerződés a Deccánál. Ez valami szerencsés csillagállás lehetett, vagy az Omega annyira izgalmasnak tűnhetett, hogy arra még Londonban is felkapták a fejüket?

Nagyon érdekes, hogy ez egyáltalán hogyan történhetett meg, mert az Omegának még nem volt Magyarországon lemeze. Nagyon keveset tudott rólunk a Decca, hiszen nem volt internet, nem lehetett csak úgy küldözgetni a zenéket, postára kellett adni egy magnószalagot vagy egy kazettát. Valahogy elkeveredett hozzájuk a mi anyagunk, ami már akkor is a Laux zsenialitása volt. Ők meg valamit hallani véltek ebben. Én akkor a Scampolóban játszottam néhány néhány bulit, de a Laux odajött értem az egyik végén, és azt mondta, hogy gyere, megyünk, beszélgetünk. Mentünk végig a Nádor utcán, és mondja nekem, hogy figyelj, komolyra fordultak a dolgok, megyünk Angliába, és a Decca kínál nekünk lemezt. A komolyzenei tevékenysége miatt már szinte mindenki ismerte ezt a nevet, és akkor még nem tudtam, hogy ’62-63-ban ők kirúgták a Beatlest.

Aztán a Rolling Stonest befogadták, mert az első Stones-lemezek ott jelentek meg.

A Rolling Stones kellett nekik. Én azt hittem, hogy ez csak egy vicc, de tényleg így történt. Ráadásul a Kóbor nem kapott útlevelet egy baleset miatt, nélküle kellett kimenjünk. A turné megkönnyítette a lemezfelvételt, mert külön a lemezfelvételre Magyarországon rettenetesen bonyolult volt útlevelet kapni. A szerződést nem úgy írtuk alá, hogy elküldte a Decca, és mi elmentünk a Laux Józsihoz, és aláírtuk. A szerződést nekik el kellett küldeniük az Interkoncertbe, akkor az Interkoncert felküldte a Művelődési Minisztériumba. Ha a Művelődési Minisztériumban aláírták, akkor átküldték a Munkaügyi Minisztériumba, és a Munkaügyi Minisztérium ütötte rá a végső pecsétet, hogy dolgozhatunk külföldön. Ehhez képest sokkal nehezebb volt az angol vízumot, pláne munkavállalásit elintézni, és ezt a Laux zseniálisan csinálta, messze a korát megelőző fantasztikus menedzser volt, úgy mellesleg elképesztően jó muzsikus és dobos.

Az Omega a hatvanas évek végén, aztán a hetvenes évek közepén az LGT is ott állt a nemzetközi siker kapujában. Lehetett volna innen, Közép-Kelet-Európából ilyesfajta karriert csinálni?

Lehetett volna, de nem lehetett, mert egyikünk mögött sem állt igazi szervezet, pénz, menedzsment, nem volt mire támaszkodni. Ma egy öttagú banda mögött áll egy 15-20 tagú csapat, a zenészek zenélnek, a többiek mind végzik a dolgukat. Ez a szocialista Magyarországon abszolút nonszensz volt. Az Interkoncert nem fektetett mibelénk, senkibe egy fillért sem, hanem ki kellett fizetni az egyébként nem olyan magas tizenvalamennyi százalékokat nekik, de hogy ők ebbe bármit is beletettek volna a papírmunkán kívül, az kizárt.

Beszéljünk az LGT-ről, mert a könyvnek is azért fontos részeit és fejezeteit alkotja. Az 1973-as Bummm! című album nagyon fontos lemez volt az LGT életében?

Nagyon fontos, másfelől nagyon viharos történetet megélt lemez ez, mert amikor hazajöttünk Amerikából a Barta nélkül, akkor ezt a lemezt visszavitték a boltokból, és betiltották. Csak tizenév múlva adta ki újra a lemezgyár, akkor sem az eredeti borítóval. Úgy mellesleg ennek a Bummm! lemeznek a borítója, amit Kemény Gyuri tervezett és rajzolt is, már a fél sikert garantálta, mert szenzációs volt.

Az első kiadás borítója, az a kihajthatós, mert utána megjelent egy puszta tokban is ez a lemez.

Az volt a nyolcvanas évekbeli verzió, rémesen nézett ki szegény, de nem volt ebbe beleszólásunk. A felvételek a hanglemezgyár tulajdonában voltak, azt csinált velük, amit akart.

Voltak az Omega és az LGT esetében átírandó dalok? Egyáltalán hogyan működött mindez?

Változékony volt. Sokszor kellett dalokat átírni, mert megijedtek egy-egy sortól, és nem lehetett soha kiszámítani, hogy mitől ijednek meg.

A Ringasd el magadtól például nem ijedtek meg?

A Ringasd el magad az életben nem jelenhetett volna meg, ha előtte nem egy színházi darabban van. Tudta a hanglemezgyár, hogy ha a Ringasd el magaddal kezdődik egy lemez, akkor nagyon sokat fognak eladni. De oda kellett írni alcímnek, hogy A képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című előadásból. Ez egyfajta felmentésnek számított. Majd alig telt el egy kis idő, és a rádióban meg a televízióban letiltották. ’78-79 körül a második LGT tévéműsorban, amit a Sándor Pál rendezett, bent maradhatott, pedig a Somló úgy kezdi a harmadik versszakot, hogy be van ragasztva a szája, és tépi le a széles fehér ragasztót. A leghíresebb dalletiltós esetünk az volt, hogy amikor a Mindenki lemez már mindenen túl volt, kidobták a borítót, mindennel bajuk volt, a Nézd, az őrült című dalt hatszor kellett átírni. Aztán addig írta át Dusán, ameddig egyszer már dühében visszaadta az eredetit, és akkor átment. Semmiféle konzekvencia nem volt ebben a dologban, a napi hangulat szerint ki mitől tojt be. Amerika címmel arról írt Dusán, hogy csodálatos volt ott lenni, meg játszani, meg minden, de nekünk a végünket jelenthette volna, és hogy elvett tőlünk rengeteg dolgot. Ezt nem tudták lenyelni, nem mehetett az, hogy egy dalnak az a címe, hogy Amerika, és hogy benne is van a dalban. Lett ebből egy óriási ordítozás a végén az Erdős Péter irodájában, amire a Bors Jenő, a vezérigazgató is bejött, és azt mondták, hogy márpedig ez nem lesz. Dusán dühében éjjel megírta a Nem adom felt, ami viszont egy ikonikus LGT-dal lett ugyanarra a zenére. Ahol azt énekeljük, hogy Nem adom fel, ott az volt, hogy Amerika. Írt egy új szöveget, ami abszolút a fölötteseinknek, a középhatalmasságoknak szólt, az meg átment. Fél év múlva lett egy másik zenekarnak Amerika című száma, sőt, a Koncz Zsuzsinak is átment, pedig ő aztán eléggé a szikrák között volt.

A zenében a zeneszerzőnek vagy a dalszövegírónak mit jelent a szabadság?

A megírás szabadsága a biztos szabadság. A szabadság odáig tart, hogy megírsz egy dalt. Hogy aztán szabad marad a dal is, meg a szerző is, az lehetséges, az az optimum. De megtörténhet az, hogy egy dalt nem akar egy kiadó egy lemezre, és nem feltétlenül politikai okokból. Ebből a szempontból egy multinacionális cég és a régi államhatalom között tulajdonképpen nincs különbség, csak legfeljebb egy multinacionális cégnél nemcsak a politikai, hanem a gazdasági és egyéb szempontok is számítanak. Odáig terjed a szerző szabadsága, amíg megírja a dalt, utána már alku tárgya lesz a zenéje, utána már kompromisszumokat kell kötnie. Mehet úgy is, mint kés a vajban, az is benne van a pakliban, hogy nem múlik el a szabadság azzal, hogy levetted a kottapapírt a kottatartóról, és elvitted egy kiadóhoz, de van, amikor ez nagyon elmúlik. Végül is a zenész vagy a művész mindig az utolsó a sorban.

Azt írta egy helyütt korábban, hogy megy ki a divatból a zene, valami más jön be, amit az LGT nem tud. Mit jelenthet ez?

Vannak olyan periódusok, amikor egy zenekarnak nem megy jól. A nyolcvanas évek végén jelenhetett meg ez tőlem, mert akkor így éreztük. Azt éreztük, hogy nem megy, elvesztettük a kedvünket, rosszak voltak a körülményeink. Akkor még csak egyetlen hanglemezgyár volt, egyetlenegy nagy koncertiroda volt. Mindenkivel rosszban voltunk már, és úgy elvesztettük a kedvünket az egésztől, hogy elkezdtük szüneteltetni magunkat. A ’92-es búcsúkoncertig szüneteltünk, akkor egy őrületes fellángolás kezdődött, a Nyugati pályaudvaron játszottunk, minden nagyon összeállt, de lehet, hogy ehhez kellett az a pár év szünet.

Most születnek Presser-dalok?

Igen, most dolgozom egy saját anyagon, amelyen nem feltétlenül csak én leszek az előadó, és amit évekkel ezelőtt félretettem, mert akkor meg akartam csinálni egy-két Falusi Mariann-lemezt kettesben. Amikor azzal kész voltam, akkor nekiláttam az Oláh Ibolyka Voltam Ibojka című anyagának, ami egy közel kétéves munka volt, 28 dal meg egy könyv. Amikor azzal kész voltam, akkor azt mondta Rúzsa Magdi, akivel közben turnéban voltam, hogy Pici bácsi, nem akartalak addig zavarni, amíg dolgoztál az Ibolykával, de én is akarok egy lemezt kettőnkkel. És akkor megcsináltuk a Lélekcirkuszt. Én már nem fogok tudni leszokni róla, hogy lemezekben beszéljek vagy gondolkozzak, miközben legtöbben már túl vannak ezen. Úgyhogy ezt az anyagot akkor én félretettem, és most párhuzamosan dolgozom két anyagon, de mind a kettő az enyém. A másik egy instrumentális anyag, amelynek az a címe, hogy Zenék képzelt filmekhez, azzal közelebb vagyok a készhez, mint a dalokkal. De nagyon dolgozunk Dusánnal megint, egy fél év múlva elkészülök.