A forint szó olasz eredetű, a Firenzében vert aranypénz, a fiorino d'oro nevéből ered. Az idők folyamán több fizetőeszközt is neveztek forintnak, ilyen volt a rajnai vagy rénes forint és a 2002-ig használatos holland gulden. Aranyforintot először a 14. században Károly Róbert veretett, s a magyar pénztörténet során gyakran tértek vissza hozzá.
Legutóbb 1946-ban vált szükségessé új nemzeti valuta megteremtése, mert a pengő a második világháborút követő hiperinfláció áldozatává vált, az akkori pénzromlás még ma is világrekordnak számít. 1945 tavaszán még csak az ezer, őszre már a százezer pengős bankó volt a legnagyobb forgalomban lévő címlet. Hamarosan következett a millpengő, majd a billpengő, végül az adópengő, amely eleinte csak adófizetésre szolgált, később fizetési eszközzé vált, s kétezer trillió pengőt ért (ez esetben tizennyolc nullát kell az egyes után írni). Az árak már naponta 1500 százalékkal nőttek, azaz 24 óra alatt drágultak tizenötszörösükre, s elkészült (bár sohasem került forgalomba) a világ legnagyobb értékű papírpénze, az egymilliárd billpengős is.
Az új pénznemet 1946. augusztus 1-jén a 90004946. MESZ. rendelet alapján vezették be, 1 forint 200 millió adópengőnek, illetve 400 ezer kvadrillió papírpengőnek felelt meg - az egyes mögött álló nullák száma ekkorra már 24-re (!) nőtt.
Az új, értékét megőrizni képes pénz fedezetét a Magyar Nemzeti Bank hazakerült aranykészlete adta: az amerikai hadsereg 1946. augusztus 6-án szolgáltatta vissza a nyilasok által 1945 elején Nyugatra hurcolt, mintegy 30 tonnányi magyar aranyat. A forintkibocsátás mértékét egymilliárd forintban határozták meg, 1 forint 0,0757575 gramm aranyat ért. A régi pénzt nem cserélték vissza, a sok kidobott pengőt az utcán seperték össze.
A forint bevezetéséhez az államháztartást is stabilizálni kellett. Sokan külföldi segélyt tartottak szükségesnek, de a kommunista Vas Zoltán vezette Gazdasági Főtanács javaslatára ettől végül eltekintettek. Ugyanakkor jelentősen csökkentették a bérszintet, s mivel a Belügyminisztérium ekkor már a kommunista párt kezében volt, ezt politikai szempontok alapján vitték végbe. A fizetések átlagosan 50 százalékkal csökkentek az 1938-as bérszinthez képest, de a korábban jól kereső rétegek bérét 60-70, a munkásokét "csak" 30-40 százalékkal fogták vissza. A forint iránti bizalom növelése érdekében az állam deflációs politikát folytatott, az előirányzott pénzmennyiséget - a vásárlóerő és a rendelkezésre álló árualap egyensúlyban tartása és egy újabb pénzromlás elkerülése érdekében - fokozatosan hozták forgalomba. Az új pénz bevezetése előtt az árukészleteket tartalékolták, a lakbért és a szolgáltatások árait pedig csökkentették, így árufedezet nélkül segítették a lakosságot.
A bankjegyforgalom 1946. augusztus 31-én még csak 355,6 millió forintot tett ki. Az első forintban számolt költségvetési év 300 millió forintos hiánnyal zárult, az aranyparitás csak névlegesen valósult meg. Kezdetben - speciális papír hiányában - csak 10 és 100 forintos bankjegyeket hoztak forgalomba ofszetnyomással. 1947-ben jó minőségű finn és francia importpapíron réznyomással elkezdődött az új 10, 20 és 100 forintosok nyomása.
Az 50 forintos bankjegy 1951-ben, az 500 forintos 1970-ben, az 1000 forintos 1983-ban, az 5000 forintos 1991-ben, a 10 ezer forintos 1997-ben, a 20 ezer forintos 2001-ben került forgalomba. 1949-ig a Kossuth-címer, 1957-ig a "Rákosi-címer", 1990-ig a "Kádár-címer" volt a bankjegyeken, helyükre 1990-től az új köztársasági címer került. Egy forintnak száz fillér felel meg, de a fillérérméket 1999-ben kivonták a forgalomból, 2008-ban az egy- és kétforintos érmék is erre a sorsra jutottak. Jelenleg 5, 10, 20, 50, 100 és 200 forintos pénzérmék, illetve 500, 1000, 5000, 10 000 és 20 000 forintos bankjegyek vannak forgalomban. A forint mára konvertibilissé vált, 2008. február 26. óta értéke rugalmas árfolyamrendszerben, szabadon lebeg.
