Életemben először hatéves koromban léptem át a budapesti Operaház küszöbét, mert szüleim úgy vélték, elérkezett az idő zenei művelődésem aktív megkezdésére. Csajkovszkij Diótörő című balettjét láttam, és még ma is jól emlékszem, mennyire izgultam az Egérkirály és a Diótörő színpadon megelevenedő küzdelme láttán.

Elmondhatom tehát, hogy immár több mint hatvan éve tudom komolyan élvezni a klasszikus zenét, kiváltképpen pedig az operát. Sorsom úgy hozta, hogy időközben eljutottam a világ számos, vezető hangversenytermébe és operaházába is. Már csak lakhelyemből kifolyólag is, legtöbbször a müncheni Bajor Állami Operaházban, valamint a valaha operettek előadására szakosodott Gärtnerplatz Színházban fordultam meg. Igen gyakran újságíróként, sajtójeggyel, hogy tudósítsak egy-egy magyar művész fellépéséről. És ilyesmire persze gyakran került sor, mert müncheni operaház világviszonylatban vezető helyet tölt be és a magyarországi tehetséges énekesek kiképzése már évtizedek óta közismert.

A közel másfél ezer néző befogadására alkalmas, klasszicista stílusban épült dalszínházat 1817-ben nyitották meg, de alig tíz évre rá tűz martalékává vált, így teljesen fel kellett újítani. A második világháború utolsó hónapjaiban München belvárosát bombatámadások döntötték romba, és az operaházból is csak az üszkös falak maradtak meg. A zenei élet azonban már 1945 nyarán szárba szökött. A várost megszálló amerikai erők parancsnoksága a magyar Solti Györgyöt kérte fel az akkor igencsak üzenetértékű Fidelio vezénylésére. Ez a koncertáns formában előadott Beethoven-opera nyitotta meg Solti György számára az utat a müncheni opera főzeneigazgatói kinevezéséhez. A tisztséget 1952-ig töltötte be.

Néhány évvel később ismét magyar karmester állt a müncheni operaház élén: Fricsay Ferenc, akit azonban hamarosan Berlinbe hívtak, hogy az ő vezényletével nyissák meg a nyugat-berlini állami operaházat. Mivel a megnyitóra pár héttel a Berlint kettészelő fal felépítése után került sor, a Don Giovannit, a televízióadások történetében első alkalommal, élőben közvetítette a nyugatnémet tévé, abban a reményben, hogy az ország keleti felében élők is részesei lehessenek ennek a mérföldkőnek szánt zenei eseménynek.

Míg a Gärtnerplatz Színház néven 1865-ben felavatott Népopera csak kis mértékben károsodott a világháború során és így már 1948-ban ismét régi pompájában megnyithatta kapuit, a Bajor Állami Operaház újjáépítését késhegyre menő viták előztek meg, de végül is a modern stílus híveivel szemben az eredeti külső és belső változatlan helyreállítását szorgalmazók tábora győzedelmeskedett. Igaz, a színpadteret a legkorszerűbb berendezésekkel látták el, amiről a 70-es évek derekán magam is meggyőzödhettem, miután átmeneti időre az akkor világhírnév felé tartó berlini operaénekesnő, Edda Moser magántitkáraként a színfalak mögül követhettem a Varázsfuvola főpróbáját.

Az Éj királynője szerepét - még Solti vezényletével - a magyar Barabás Sári is óriási sikerrel énekelte Münchenben. Ő azon kevesek közé tartozott, akik mind a Bajor Állami Operaházban, mind pedig a Gärtnerplatz Színházban felléphettek. A magas kort megért Barabás Sári művészi karrierje Budapesten kezdődött, majd a háborút követően a vezető nyugati operaházak színpadain folytatódott, és már a kilencven felé közeledett, amikor a Gärtnerplatz Színház akkori igazgatója őt kérte fel a felújított Csárdáskirálynő Cecília szerepének megformálására.

Ha nem is annyiszor, mint egykor a budapesti Operettszínházban, a felejthetetlen Honthy Hanna főszereplésével, de a müncheni Gärtnerplatz Színházban is igencsak hosszú időn át játszották Kálmán Imre világhírű operettjét.