Az új információt többek között számos környezetszennyező termék - például orvosi kötések, gumiabroncsok - gyártásában hasznosíthatják, de fontos lehet hosszú távon kötő öntapadó felületek szempontjából is - magyarázta Niall Crawford, a Glasgowi Egyetem kutatója, aki a brit Kísérleti Biológiai Társaság éves konferenciáján mutatta be a kutatás eredményeit.

A levelibékák lábujjain ragadós párnácskák ülnek, ezek segítségével nehéz helyzetekben is képesek megkapaszkodni. Mostanáig azonban tisztázatlan volt, hogyan előzik meg a párnák bekoszolódását. Érdekes módon ugyanaz teszi lehetővé az öntisztulást, mint a tapadást. Ahhoz, hogy ragadjon a lábujjuk, a békák váladékot bocsátanak ki. A tapadást úgy fokozzák, hogy elmozdítják lábukat, és súrlódás jön létre. A váladék a mozgás közben pedig megtisztítja a lábat - fejtette ki Crawford a ScienceDaily tudományos hírportál szerint.

A kutatók ausztrál levelibékákat helyeztek egy forgatható sík felületre, és mérték a szöget, amely esetén a béka tapadása megszűnt. Amikor porral szennyezett lábú békákkal ismételték meg a kísérletet, azok kezdetben nem tapadtak, de pár lépés megtétele után már igen. Amennyiben a békák nem mozdultak, sokkal lassabban tért vissza öntapadó képességük, tehát a lépegetés elég volt ahhoz, hogy megtisztuljon a láb.

Az ausztrál levelibéka lábujjait parányi hatszögű minták borítják. Így a párnácska kitüremkedő részei érintkeznek a felülettel, míg a köztük futó barázdákban szétoszlik a párnán a váladék. A váladék egyrészt azonnali tapadást tesz lehetővé, másrészt mozgáskor elszállítja a koszt. Amennyiben sikerül a levelibéka-technikát áttenni emberi használatba, hatékony újrahasznosítható öntapadó felületeket lehetne vele létrehozni a brit kutatók szerint.