Az állatkerti fajmentő programok az 1920-as évekre vezethetők vissza, amikorra az európai bölény, ami egykor amúgy Magyarország területén is előfordult, nagyjából a világ minden tájáról eltűnt, tehát a természetes élőhelyén kipusztult, de szerencsére az állatkertekben még akad belőlük néhány – ismertette az InfoRádió Aréna című műsorában Hanga Zoltán.

Mint mondta – 1923-ban – a Majna-Frankfurti Állatkert igazgatója, Kurt Priemel kezdeményezésére létrejött a Nemzetközi Bölényvédelmi Társaság, amely feltérképezte, hogy mely állatkertben található még európai bölény, azok milyen neműek, milyen rokonságban lehetnek egymással, majd fölállítottak egy tényészprogramot, és igyekeztek a megfelelő párokat „összehozva” növelni a számukat. Ennek köszönhetően az 1950-es évekre sikerült elérni, hogy már volt annyi bölény, hogy el lehetett kezdeni visszatelepíteni a vadonba, elsősorban Lengyelország keleti felébe.

„Úgyhogy az, hogy az európai bölény létezik még egyáltalán, az az állatkerteknek és ennek a bizonyos programnak köszönhető. Ma meg már ott tartunk, hogy több száz különböző állatfajra vannak ilyen összehangolt tényészprogramok” – fogalmazott a Fővárosi Állat- és Növénykert szóvivője.

Természetesen ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egy-egy állatkert gondol egyet, hogy ő majd egymagában megmenti mondjuk a gorillákat; ehhez intézmények közötti nemzetközi együttműködés és koordináció szükséges – emelte ki. Maradva a gorillás példánál: az európai állatkertek tisztában vannak egymás gorillaállományával, hogy azok milyen neműek, milyen rokonságban vannak egymással, és – egy tanácsadó testület közreműködésével – egy tényészprogram keretében próbálják összehozni, hogy melyik állatot melyikkel költöztessék össze fizikailag az utódnemzés reményében, tekintettel arra, hogy a genetikai sokféleség megmaradjon.

Az állatkertekben ugyanis fennáll a veszélye, hogy egymástól izolált és beszűkült állományok jönnek létre, így egységes populációként kezelik mondjuk az összes olyan gorillát, ami az európai állatkertekben él, sőt, az ilyen regionális tényészprogramok között, ami mondjuk egész Európára kiterjed – magyarázta Hanga Zoltán, hozzátéve: nemcsak Európában, hanem más kontienseken is megtalálhatók a különféle tényészprogramok, amikkel szintén együttműködnek, így azok az egész világra kiterjednek.

Ennek nyomán a kevésbé ismert, de veszélyeztetett, vagy még rosszabb helyzetben lévő fajok is rálátás nyílik. Lásd mondjuk tarvarjú, ami egy olyan madárfaj, ami valaha a mediterrán régióban, Dél-Európában, Észak-Afrikában is sokfelé élt – Herman Ottó magyar természetkutató, zoológus, néprajzkutató, régész és politikus szerint még a történelmi Magyarországon is, legalábbis a középkorig –, mára viszont majdnem teljesen eltűnt a természetes élőhelyeiről; már csak néhány kisebb-nagyobb állománya lelhető fel, például Szíriában, de az ottani egyedek nyomon követése nehézkes.

A tenyésztési programoknak hála viszont az állatkertekben nagy sikerrel sikerült tenyészteni a tarvarjút – „a budapesti állatkertben ebben elég jók vagyunk” –, így már elkezdődött néhány helyen a visszatelepítési program is, többek között az Alpok mentén, illetve Spanyolország déli részén, ahol ma már szinte egy önfenntartó vadon élő állomány él.

A mai korszerű állatkertekben az állatok lényegsen tovább élnek, illetve egyéb életteljesítményük is jobb – például több utódot hoznak a világra, amik nagyobb arányban maradnak életben, stb. –, mint a vadonban élő fajtársaik. Ezért lehetséges az, hogy olyan állatfajok esetében, amelyek a természetben végletesen megritkultak, vagy esetleg már kipusztultak (mór gazella), az állatkertek fontos szerepet vállaljanak a megmentésükben. Egy nagyon megritkult faj esetében a biztonságos populációnagyság az állatkerti szaporítással érhető el leghamarabb – fogalmazott Hanga Zoltán.

Arra a kérdésre, hogy az állatkerti állatok kedélyállapotára kell-e úgy figyelni, mint a házi kedvencekére, a szóvivő azt válaszolta, hogy „abszolút”, és az állatkertek nagyon sokat is dolgoznak, illetve az állatkerti gondozók nagyon is sokat töprengenek nap mint nap azon, hogy mivel lehetne még izgalmasabbá tenni az állatkerti állatok életét.

Az általános vélekedéssel ellentétben ugyanis az állatkerti állatokra leselkedő legnagyobb veszély nem a bezártság, hanem az unalom

– tette hozzá. Ennek oka, hogy az állatkertekben a körülmények puhábbak, könyebbek, mint a vadonban, hiszen a vadonban ahhoz, hogy az állat táplálékot, ivóvizet, búvóhelyet találjon, hogy mindenhez hozzájusson, amire az élethez szüksége van, az küzdelem és idő, míg az állatkertben ezeket a dolgokat készen megkapják. „Ilyen módon viszont sok szabadidejük marad, és az a kihívás, hogy ezt a szabadidőt megfelelő elfoglaltságokkal kitöltsük, mert hogyha nem töltjük ki, akkor elkezdenek unatkozni, és aztán mindenféle probléma lesz” – fogalmazott a szakember.

Így aztán az állatkertekben van egy olyan szakterület, hogy környezetgazdagítás, ami pontosan arról szól, hogy az állatok számára programot adjanak, ami többféle módon lehetséges: hogy hogyan rendezik be a férőhelyüket, milyen mászási, játszási lehetőséget biztosítanak az állatok számára; egyáltalán, hogy hogyan hozzák össze például társas állatoknál a csoportszerkezetet, hogy egymással is jól elszórakozhassanak. Emellett a táplálékot is igyekeznek furfangos módon kínálni, hogy föl kelljen hozzá mászni, ki kelljen hozzá nyitni, ásni kelljen hozzás, stb. „Egy kicsit kitolunk az állatokkal abban az értelemben, hogy feladatuk van a táplálékhoz való hozzáféréshez, de hát pontosan ez az, ami a természetes állapothoz közelebb van” – magyarázta Hanga Zoltán, említést téve még az állatokkal való foglalkozások, tréningek fontosságáról.