A katolikus egyházfő homíliáját szó szerint a cikk második felébe közöljük.

Ferenc pápa arra buzdította az egybegyűlteket, próbáljanak olyanok lenni, mint Jézus, nyitott kapuk, olyan kapuk, amelyeket senki előtt nem csapnak be, amelyeken mindenki beléphet és megtapasztalhatja az Úr szeretetének és megbocsátásának szépségét.

Arra kérte a híveket, engedjék be szívükbe az élet Urát, aki vigasztal és gyógyít, utána pedig lépjenek ki, és váljanak maguk is nyitott kapukká a társadalomban. Úgy fogalmazott: "Legyünk nyitottak egymás iránt és befogadóak, hogy segítsük Magyarországot a testvériség és a béke útján növekedni!"

Ferenc pápa Szűz Máriára, a Magyarok Nagyasszonyára bízott minden magyart, az európai kontinens hitét és jövőjét és a béke ügyét.

A szentmise végén azért fohászkodott Szűz Máriához, hogy tekintsen a sokat szenvedő népekre, különösen a "szomszédos, meggyötört ukrán és az orosz népre, neked szentelt népeidre".

Arra kérte a "béke királynőjét", öntse az "emberek és a népek vezetőinek szívébe a vágyat, hogy a békét építsék, hogy a következő nemzedékeknek a remény jövőjét nyújtsák, ne a háborút; egy bölcsőkkel és nem sírokkal teli jövőt, egy testvérekkel és nem falakkal teli világot".

Azért is imádkozott a Szűzanyához, hogy az egyház Európában újra megtalálja az imádság erejét, újra felfedezze Mária alázatát és engedelmességét, a tanúságtétel lelkesedését és az igehirdetés szépségét.

Ferenc pápa köszönetet mondott az egész magyar népnek azért a fogadtatásért és szeretetért, amit magyarországi látogatása során megtapasztalt. "Hálás vagyok nektek ezekért a napokért, a szívemben hordozlak benneteket, és kérlek, hogy imádkozzatok értem" - mondta, beszédét magyarul zárva: "Isten, áldd meg a magyart!"

Beszédét a hívek tapssal fogadták.

Ferenc pápa homíliája

A beszéd teljes terjedelmében megjelent a katolikus.hu oldalon.

"Jézusnak a mai evangéliumi szakasz végén elhangzó szavai összefoglalják küldetésének lényegét: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10). Így tesz a jó pásztor: életét adja juhaiért. Jézus tehát, mint egy pásztor, aki a nyáját keresi, azért jött, hogy megkeressen minket, amikor elveszettek voltunk; eljött mint pásztor, hogy kiragadjon minket a halálból; mint olyan pásztor, aki ismeri és végtelen gyengédséggel szereti juhait – aki az Atya nyájába vezetett és az ő gyermekeivé tett minket.

Szemléljük hát a Jó Pásztor képét, és időzzünk el két cselekedeténél, melyeket az evangélium szerint a juhaiért tesz: először nevükön szólítja, majd pedig kivezeti őket.

1. Először is „nevükön szólítja juhait” (Jn 10,3). Üdvösségünk történetének kezdetén nem mi állunk, nem a mi érdemeink, képességeink, eszközeink; a kiindulópont Isten hívása, az ő vágyakozása utánunk, hogy elérjen minket, az ő értünk érzett aggodalma, az ő irgalmának bősége, amellyel meg akar menteni a bűntől és a haláltól, hogy életet adjon bőségben és vég nélküli örömöt. Jézus az emberiség jó pásztoraként jött, hogy nevünkön szólítson és hazavezessen minket. Ezért mi hálatelt szívvel emlékezhetünk meg az ő szeretetéről, amit már akkor tanúsított irántunk, amikor még távol voltunk tőle. Igen, miközben „mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk”, és „ki-ki a maga útjára tért” (Iz 53,6), ő magára vette gyarlóságainkat, és maga hordozta vétkeink terhét, hogy visszavigyen minket az Atya szívéhez. Így hallottuk Péter apostoltól a Szentleckében: „Olyanok voltatok ugyanis, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és oltalmazójához” (1Pt 2,25). És még ma is, minden élethelyzetünkben, mindabban, ami a szívünket nyomja, a veszteségeinkben, a félelmeinkben, a vereség időnként ránk törő érzésében, a szomorúság börtönében, ami azzal fenyeget, hogy elveszi a szabadságunkat, ő hív minket. Jó Pásztorként jön, és nevünkön szólít minket, hogy elmondja, az ő szemében milyen értékesek vagyunk. Jön, hogy meggyógyítsa sebeinket és magára vegye gyengeségeinket, hogy az ő nyájában egységre hívjon minket és megismerjük az Atyát és egymást.

Testvérek, ahogy ma reggel itt vagyunk, érezzük meg annak örömét, hogy Isten szent népe vagyunk: mindannyian az ő meghívásából születünk; ő gyűjtött egybe minket, és ezért vagyunk az ő népe, az ő nyája, az ő Egyháza. Azért hívott itt egybe minket, különbözzünk bár egymástól és tartozzunk bár különböző közösségekhez, hogy szeretetének nagysága mégis egyetlen ölelésben egyesítsen minket. Olyan szép, ahogy most együtt vagyunk: püspökök és papok, szerzetesek és világi hívők; olyan jó, hogy ezt az örömöt más keresztény felekezetek küldötteivel, a zsidó közösség vezetőivel, a civil szervezetek képviselőivel és a diplomáciai testülettel is megoszthatjuk. Ez a katolicitás: mindannyiunkat, akiket a Jó Pásztor név szerint szólított meg, arra hívott, hogy szeretetét befogadjuk és továbbadjuk, hogy az ő nyáját befogadóvá tegyük és sohasem kirekesztővé. És ezért mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy ápoljuk a testvériség és az együttműködés kötelékeit, megoszlás nélkül, anélkül, hogy közösségünket saját tulajdonunknak tekintenénk, anélkül, hogy elmerülnénk a saját területünk védelme fölötti aggódásban, hanem megnyílva a kölcsönös szeretet előtt.

2. Miután a Pásztor nevén szólította juhait, „kivezeti őket” (Jn 10,3). Először a nyájba tereli őket a meghívás által, most pedig kivezeti őket. Isten először az ő családjába gyűjt össze minket, hogy az ő népévé váljunk, majd pedig elküld a világba, hogy bátran és félelem nélkül az örömhír hirdetőivé, a minket megújító Szeretet tanúivá váljunk. Ezt a mozgást – belépni és kilépni – egy másik, Jézus által használt képpel is megragadhatjuk, mégpedig a kapu képével. Ő azt mondja: „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál” (Jn 10,9). Hallgassuk meg újra figyelmesen: bemegy és kijön. Jézus a kapu, amely szélesre tárult, hogy beléphessünk az Atya közösségébe és megtapasztalhassuk irgalmát; de mint köztudott, a nyitott kapu nemcsak arra szolgál, hogy belépjünk valahová, hanem arra is, hogy elhagyjuk azt a helyet, ahol vagyunk. Így hát, miután visszavezetett minket Isten karjai közé és az Egyház közösségébe, Jézus az a kapu, amely a világba irányít minket: arra buzdít, hogy menjünk ki, és találkozzunk testvéreinkkel. Jegyezzük meg jól: mindannyian – senkit sem kizárva ebből a „mindannyian”-ból – erre kaptunk meghívást: hogy kilépjünk a komfortzónánkból, és legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 20).

Testvérek, a „kifelé” lét azt jelenti, hogy Jézushoz hasonlóan mindannyian nyitott kapukká válunk. Szomorú és fájdalmas zárt kapukat látni: önzésünk zárt kapuit azok előtt, akikkel nap mint nap elmegyünk egymás mellett; individualizmusunk zárt kapuit egy olyan társadalomban, amely sokakat azzal fenyeget, hogy elsorvasztja őket a magány; a szenvedők és a szegénységben élők iránti közönyünk zárt kapuit; a zárt kapukat azokkal szemben, akik idegenek, mások, menekültek, szegények. Végül pedig egyházi közösségeink zárt kapuit: bezárkózva magunk közé, bezárkózva a világ előtt, bezárkózva azok előtt, akik „nincsenek rendben”, bezárkózva azok előtt, akik Isten bocsánatára vágynak. Testvérek, kérlek benneteket: nyissuk ki a kapukat! Próbáljunk mi is – szavakkal, gesztusokkal, hétköznapi tettekkel – olyanok lenni, mint Jézus: nyitott kapuk, olyan kapuk, amelyeket senki előtt nem csapnak be, olyan kapuk, amelyeken mindenki beléphet és megtapasztalhatja az Úr szeretetének és megbocsátásának szépségét.

Ezt különösen magamnak, illetve püspök- és paptestvéreimnek ismétlem: nekünk, pásztoroknak. Mert a pásztor, mondja Jézus, nem rabló és nem tolvaj (vö. Jn 10,8), vagyis nem él vissza a szerepével, nem nyomja el a rábízott nyájat, nem „lopja el” a teret világi testvéreitől, nem gyakorol merev tekintélyt. Testvérek, bátorítsuk egymást, hogy egyre inkább nyitott kapuk legyünk: Isten kegyelmének „segítői”, szakértői a közelségnek, akik készek felajánlani az életüket, ahogyan Jézus Krisztus, a mi Urunk és mindenünk, aki kitárt karokkal tanít minket a kereszt trónusáról és napról napra megmutatja nekünk az értünk megtört élő kenyeret az oltáron. És mondom ezt a világi testvéreknek, a katekétáknak, a lelkipásztori munkatársaknak, a politikai és társadalmi felelősséget viselőknek, és azoknak is, akik egyszerűen csak élik, néha nehézségek árán a mindennapi életüket: legyetek nyitott kapuk. Engedjük be szívünkbe az élet urát, az ő igéjét, aki vigasztal és gyógyít, utána pedig lépjünk ki, és váljunk mi magunk is nyitott kapukká a társadalomban! Legyünk nyitottak és befogadóak egymás felé, hogy segítsük Magyarországot a testvériség és a béke útján növekedni.

Szeretteim, Jézus, a Jó Pásztor nevünkön szólít minket, és végtelen gyengédséggel gondoskodik rólunk. Ő a kapu, és aki őrajta keresztül lép be, annak örök élete van: ő a mi jövőnk, a „bőséges élet jövője” (vö. Jn 10,10). Ezért soha ne csüggedjünk el, soha ne engedjük, hogy megfosszanak minket attól az örömtől és békességtől, amelyet ő adott nekünk, ne zárkózzunk be a problémákba vagy a fásultságba! Hagyjuk, hogy a mi Pásztorunk kísérjen minket: vele az új élet fényében ragyogjon az életünk, a családjaink, keresztény közösségeink és egész Magyarország!"

A pápalátogatással kapcsolatos összes hírünket elolvashatja itt.