Az elmúlt évtizedben már megszokhattuk, hogy ősszel a poloskák behúzódnak a meleg lakásokba.

De korántsem ez az egyetlen rovar, amely a globális kereskedelem és a klímaváltozás miatt kiirthatatlannak tűnik.

A zöld vándorpoloska (hiszen jórészt ez a faj okozza a tömeges elszaporodást) inkább csak bosszantó a nem mezőgazdaságból élő ember számára. Népies neve – a büdös bogár – jól mutatja, hogy miért utálják az emberek: mirigyeiből bűzös váladék ürül, amely különösen akkor átható, ha egy nehezebb tárggyal csapjuk agyon. Egy újsággal ez nem megy – nagyon ellenálló.

Poloskák természetesen mindig is éltek Magyarországon, az őshonos fajok mégsem szaporodtak el oly mértékben, és nem költöztek be általában a városokba, mint a vándorpoloska - írja a Magyar Nemzet. Ennek a különös viselkedésnek az az oka, hogy e rovar eredetileg a trópusokról származik, noha az vita tárgya, hogy Magyarországra honnan érkezett. Hogy mennyire fogalmunk sincs erről, azt jól mutatja, hogy egyes elméletek szerint az afrikai, mások szerint a kínai vagy az ausztrál rovarok képviselői érkeztek hozzánk. Eredeti élőhelyén ismeretlenek a kemény telek, a vándorpoloska nem is bírja a mínusz tizenöt Celsius-fok alatti fagyokat.

Csakhogy erre ma már Magyarországon sincs igazán szüksége. Most például az időjárás tavaszias, a telek enyhék, így a korábbi évekkel szemben e jövevény poloskák képesek áttelelni a szabadban.

Természetesen a meleget még mindig jobban szeretik, ezért igyekeznek bejutni a lakásokba, és ezért kerülnek többször az ember szeme elé, mint régóta itt élő rokonaik. A közelmúltban elkészített „poloskatérkép” (az ország tájegységeinek poloskafertőzöttsége) is jól mutatja, hogy legtöbben Budapesten, illetve a vidéki városokban húzzák meg magukat – pontosabban dehogy húzzák meg, inkább boldogan élik világukat.

A zöld vándorpoloska vélhetően a mezőgazdasági és egyéb áruk között vagy konténerekben ért el hozzánk (vagy egy közeli országba, ahonnan már saját lábon-szárnyon hódította meg Magyarországot is).

A másik leggyakrabban emlegetett invazív rovarfaj, a harlekinkatica megtelepedésében azonban még ennél is közvetlenebb szerepet játszott az ember: mi magunk tenyésztettük és engedtük ki a szabadba. E katica jó (illetve nagyon rossz) példája azon próbálkozásoknak, amikor az ember, önnön tudását túlbecsülve, beavatkozik a természet ökológiai viszonyaiba, és egy teljesen idegen fajt betelepítve próbálja a folyamatokat a neki kedves irányba terelni.

A harlekinkatica a felületes szemlélő számára nem sokban különbözik az őshonos hétpettyes vagy a kétpettyes katicától, bár nemcsak piros-fekete, hanem ettől eltérő színváltozatai is ismertek. A viselkedése ugyanakkor jelentősen eltér régóta itt élő, és a magyar ökoszisztémában fontos szerepet játszó katicától.