A Magyar Tudományos Akadémia közleménye szerint a Széchenyi-díjas orvos, tudós november 1-jén halt meg.

Eckhardt Sándor 1927. március 14-én született Budapesten, értelmiségi családban. Édesapja a Magyar Tudományos Akadémia tagja, nevéhez fűződik a ma is használatos magyar-francia nagyszótár összeállítása. Édesanyja magyar-német szakos tanár volt.

A ciszterciták budapesti gimnáziumában érettségizett 1945-ben. A család és az iskola szellemének hatására hat idegen nyelvet sajátított el - latin, német, francia, angol, olasz, orosz -, és már kamaszkorától orvosnak készült.

Elhatározásában megerősítette az érettségi után elszenvedett súlyos közlekedési balesete. Féléves felépülése alatt kialakult kivételes hivatástudata, amelynek vezérelve a hippokratészi esküvel vállalt orvoslás és a rászorulók megsegítése volt.

A Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karán 1951-ben szerzett diplomát. Az orvosi egyetemmel párhuzamosan elvégezte a Zeneakadémia zongora szakát. 1950-től már a II. Belklinika Kísérleti Laboratóriumában volt gyakornok, Haynal Imre, Sellei Camilló és Németh László professzorok voltak a tanítómesterei.

Rövid Uzsoki utcai kórházi belgyógyászati tevékenység után 1953-ban az Országos Onkológiai Intézetbe került, a Sellei Camilló vezette Belgyógyászati Osztályra, ahol segéd- majd alorvos, 1955-ben a belgyógyászati szakorvosi képesítés megszerzése után adjunktus, majd osztályvezető főorvos lett.

Pályáját meghatározták a párizsi, londoni és különösen az egyesült államokbeli ösztöndíjas tanulmányutak, amelyek során az onkológia legnagyobbjaitól tanulhatott. Az amerikai rákintézet (NCI) klinikai és kísérletes részlegein egyaránt dolgozott. Hazatérése után megalakította az Országos Onkológiai Intézetben az onkológiai klinikai farmakológiai egységet.

Eckhardt Sándor orvosként és tudósként elért legnagyobb sikere a hazai daganat-kemoterápia kifejlesztése, a dibromhexitek sikeres klinikai kipróbálása és a klinikai onkofarmakológiai vizsgálatok bevezetése. E tárgykörben védte meg kandidátusi és doktori disszertációját (1964, 1985).

Tudományos aktivitását 407 közlemény, négy könyv és kilenc könyvfejezet jelzi. Ezekben főként a rák gyógyszeres kezelésével és a rákszűréssel foglalkozik. 1985 óta volt az MTA levelező, majd 1990 óta rendes tagja.

Az Országos Onkológiai Intézet főigazgató főorvosa volt 1971 és 1992 között. Ebben a pozícióban kiemelkedően sokat tett a hazai onkológiáért, annak nemzetközi elismertetéséért. Meghatározó szerepe volt a nemzetközi onkológiai együttműködések kialakulásában. 1979-től a kelet-európai államok gyógyszerkivizsgáló központjának (Trial-Centre) vezetője volt.

Főigazgatóként az OOI nagyarányú fejlesztését indította be, a klinikai, diagnosztikai és kutatási területeken egyaránt. Korán felismerte a hibás gének (genetikai tényezők) fontosságát a daganatos betegségekben, ezért 1986-ban megalakította az Intézet Molekuláris Biológiai/Genetikai Osztályát. Az OOI-ből világszerte nyilvántartott és elismert rákcentrumot fejlesztett ki.

1977-ben megalapította a Klinikai Onkológiai Tanszéket (Orvostovábbképző Intézet, Orvostovábbképző Egyetem), amelynek ő volt az első tanszékvezető egyetemi tanára, majd a későbbiekben professor emeritusa.

Pályafutása nemzetközi vonatkozásban is magasra ívelt: a Nemzetközi Rákellenes Unió (UICC) első kelet-európai elnökeként (1990-94) a magyar onkológusok példás összefogásával 1986-ban Budapesten rendezte meg a XIV. Nemzetközi Rákkongresszust.

Kimagasló szakmai munkásságát számos díjban, elismerésben részesítették: Széchenyi-díj, Állami Díj és több orvostudományi díj birtokosa; a Magyar Onkológusok Társaságának örökös tiszteletbeli elnöke; az Orosz Orvostudományi Akadémia tiszteletbeli tagja, számos egyetem és orvostársaság díszdoktora, tiszteletbeli tagja (Moszkva, New York, Ankara, Bologna, Berlin, Róma).

Eckhardt Sándor 1992-ben vonult nyugdíjba, de nem nyugalomba. Élete végéig naponta bejárt az Intézetbe. Utolsó pillanatig fogadta a betegeit, a tanácsot kérő kollegákat.