eur:
412.14
usd:
394.28
bux:
79910.98
2024. november 25. hétfő Katalin
Kövér: erre nincs elfogadható emberi magyarázat

Kövér: erre nincs elfogadható emberi magyarázat

A menekültválság megítélése azért okozott kiélezett vitákat Európában, mert az unió és egyes tagállamok vezetői mélyen baloldali gyökerekkel rendelkeznek, és nem tudnak hazájukról vagy a kontinensről távlatokban gondolkodni – mondta az InfoRádió Aréna című műsorában Kövér László. Az Országgyűlés elnökével készült teljes interjú szerkesztett változata.

Mit gondol a rendőrök elleni nagykörúti támadásról?

Azt, amit minden normális ember. Ez egy borzasztó dolog, egy becstelen cselekedet. Nem találni semmilyen racionális magyarázatot arra, hogy egy ember hogy juthat oda, hogy hidegvérrel megöl vagy megpróbál megölni másokat. Egyelőre tapogatózik a rendőrség is, hogy vajon mi lehetett a cselekedetnek a motivációja – de hát erre nincs elfogadható emberi magyarázat. Remélem, hogy minél előbb elfogják a tettest, és példásan meg is fogja büntetni a magyar igazságszolgáltatás.

Kinek mi a dolga ilyenkor? Ön már felügyelt bűnmegelőző szolgálatokat és látott is már a politikai pályafutása alatt robbantásos merényletet, nem egyet.

Azért szerencsére sokat nem.

Volt egy időszak.

Valóban volt egy időszak. Itt azért alapvetően inkább a rendőrségnek van dolga, a nyomozati hatáskör az övék. Nyilvánvalóan a nemzetbiztonsági szolgálatok látókörébe került embereket és információkat ilyenkor mindig ellenőrzik, hogy vajon van-e valami összefüggés, található-e valamilyen nyom, amelyen a rendőrség tovább tud haladni. Nagyon sokat segíthetnek az emberek és a tanúk, akik persze nem tudják pontosan, hogy mit látnak, de a rendőrség talán ebből is össze tudja rakni azokat a mozaikkockákat, amelyek kirajzolnak valamiféle homályos képet, amelyet tovább lehet még élesíteni. Nagyon nehéz erre mit mondani. A világ teljes mértékben megváltozott az elmúlt húsz-harminc évben, de különösen az elmúlt tíz évben vált sokkal bizonytalanabbá, kiszámíthatatlanabbá. Úgy látszik, az emberek sokkal frusztráltabbak, neurotikusabbak, mint ezelőtt húsz-harminc évvel voltak. Sokkal kevésbé örömteli ma az utcán sétálni, mert az ember nem tudja elhessegetni magától azt a gondolatot, hogy bármi történhet vele.

A kvótanépszavazási kampányban Ön is kampányol. Tapasztalatai alapján milyen eredményre számít?

A fórumon megjelentek számából és összetételéből azt olvasom ki, hogy nagyon nagy az érdeklődés. Nem feltétlenül a Fidesz törzsközönsége jelenik meg egy ilyen fórumon, hanem sok az olyan érdeklődő is, aki adott esetben lehet, hogy más pártokra szavazott 2014-ben és 2010-ben, és lehet, hogy majd 2018-ban is más pártra fog, de most érzi azt, hogy ez egy olyan kérdés, amely nem pártpolitikai, hanem a saját gyerekeinek, unokáinak, meg adott esetben az ő még hátralévő éveinek a milyenségét, jövőjét határozza meg. Azt látom, hogy van egy aggodalom, jogos aggodalom Európa és Magyarország jövője iránt, és az emberek szeretnének ez ellen a tendencia ellen tenni valamit, és a népszavazást egy jó alkalomnak látják. Nagyfokú egyetértést látok a közvélemény és a kormány között.

Mit mond azoknak, akik azt mondják egy ilyen fórumon, hogy nem érdemes elmenni, mert közjogi jelentősége nincs, bármi is lesz az eredmény?

Először is nincs olyan választás, amire ne lenne érdemes elmenni. Olyan csekély erőfeszítésbe telik elsétálni a házunktól néhány száz, mondjuk kétszáz méterre lévő szavazófülkéig, hogy egész biztos, a legcsekélyebb tét is megéri, mert mégiscsak a saját sorsunkat befolyásoljuk valamilyen mértékben. Itt viszont többről van szó, mint akár egy országgyűlési választásról. Én értem, hogy az ellenzék mivel próbálja meg jelentőségét venni ennek a szavazásnak: azt mondják, hogy nincsen közjogi relevanciája, következménye. Először is hogy közjogi következménye lesz vagy nem lesz, az majd elválik az eredmény ismeretében. Másrészről pedig nem hiszem, hogy Brüsszel – amely olyan sokat ad a maga demokratikus látszatára, hogy még más tagállamokat is hajlandó kioktatni demokráciából, nemcsak Magyarország került ebbe a szerepbe, hanem legújabban Lengyelország is – megengedné magának azt, hogy egy egyértelmű világos jelzést figyelmen kívül hagyna október 2-a után.

Mit érez ezeken a fórumokon? Akik elmennek, általában milyen arányban támogatják a kormány politikáját általában? Ha egy ilyen fórumon egyáltalán szóba kerül más politika is, mint a migránspolitika.

Sajnos mostanában mindent felülír ez a kérdés, tehát nem nagyon kerül szóba más. Nem tudni. Azért alapvetően a többség, azt hiszem, hogy egyébként is a Fidesz politikáját támogatja, de olyanok is vannak, akik nem. Minél kisebb egy település, az ott élő fideszesek annál inkább ismerik nagyjából arcról azokat az embereket, akik a rendezvényeinkre eljárnak, akik támogatni szoktak bennünket egy választási kampányban, és adott esetben azokat is ismerik, akik a más pártokat támogatják. Azt gondolom ugyanakkor, hogy a népszerűségi felméréseknek abban az értelemben lehet hinni, hogy nincs különösebb ok a közvélemény szemében arra, hogy alapvetően elégedetlen legyen a kormánnyal. Hiszen ha megnézzük a gazdaság számait, megnézzük a reálbérek emelkedését – több mint hét százalékkal nőttek az előző év azonos időszakához képest –, megnézzük azt, hogy különböző szakmákat egymás után próbálunk meg abba a helyzetbe hozni, hogy kapjanak egy életpálya lehetőséget és azzal egy jelentősebb béremelés is együtt járjon, ha megnézzük azt, hogy éppen néhány nappal ezelőtt minősítették föl az országot azok a véleményformáló és befektetéseket orientáló pénzügyi központok, amelyek korábban mindent megtettek annak érdekében, hogy Magyarország rossz hírét keltsék a pénzügyi piacokon, akkor nehéz fogást találni a mostani kormányon, minden esetleges gyarlóság meg botlás dacára is.

Ezek a gyarlóságok és a botlások nem is fontosak?

De fontosak, csak a helyi értékük változik. Nyilvánvalóan – most bocsánatot kérek a durva összehasonlításért, mert békeidőben vagyunk, és még minden veszély ellenére remélem, hogy abban is maradunk az előttünk álló években, évtizedekben, nemcsak Magyarországon, hanem Európában is – amikor egy ország háborúban áll, akkor nem számít az, hogy egyébként a szomszédomat szeretem vagy nem. Ha a fronton egymás mellett harcolunk, akkor egy ügyért harcolunk, és képesek vagyunk meghalni a másikért. Aztán amikor béke van, hazamegyünk, akkor lehet persze ez egy fontos összetartó élmény közöttünk, de lehet, hogy ugyanúgy inkább a véleménykülönbség dominál, és a kocsmában nem ülünk le egy asztalhoz. Ilyenkor ezek a kérdések összehozzák az embereket, összekovácsolják a nemzetet – kicsit patetikusan szólva –, ami a politikában olyan hatással jár, hogy más kérdések, amikor minden jól megy, felnagyítódnak, azok most éppen fordítva, messzebb kerülnek a fontossági sorrendben. Ettől még azok önmagukban fontos kérdések, csak éppen most mással vagyunk elfoglalva. Jobb lenne talán, hogyha a kevésbé fontos kérdések uralnák a belpolitikát, az ellenzéknek ez mindenképpen előnyös lenne, de talán akkor azt is jelentené mindez, hogy biztonságosabb világban élünk.

Lát-e különbséget a népszavazás következményeiben aszerint, hogy az érvényes lesz-e?

Amennyiben közjogi értelemben érvényes, tehát ötven százalék fölötti részvételt mutat a népszavazás, akkor az azt jelenti, hogy a mindenkori kormányt legalább három évig kötelezi a népakarat, tehát nem tud olyan döntést hozni, ami ellentmondana annak a döntésnek, amit majd a népszavazáson a többség kifejez. Amennyiben nincs meg ez a többség, akkor „csak” politikai értelemben kötelezi a mostani meg a következő kormányokat is a népakarat, hogy szembeszálljanak továbbra is minden olyan brüsszeli kísérlettel, amely megpróbálja Magyarország kulturális és etnikai arculatát is átformálni ahhoz hasonlóan, ami már Nyugat-Európa több országában megtörtént. Brüsszel felé pedig egy világos, egyértelmű jelzés, hogy mondtam, ha demokráciáról beszélünk, nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy az emberek mit gondolnak, hogy az emberek fönntartják maguknak a jogot arra, hogy maguk határozzanak arról, kivel akarnak együtt élni a jövőben. Politikai küzdelmekben ez igenis nagyon sokat számít. Nem véletlenül értékelődött fel Magyarország, a kormány, illetve Orbán Viktor szerepe az európai porondon az elmúlt hónapokban.

Ha érvényes és eredményes, az alaptörvény-módosítást is jelent? Mert éppen Orbán Viktor mondta, hogy a népakaratot úgy kell bebetonozni, hogy onnan az kimozdíthatatlan legyen.

Én nem szaladnék ennyire előre, várjuk meg az október 2-át, az eredményt, és akkor látjuk, hogy mi az, ami ebből következik a törvényalkotásra nézve, ha következik egyáltalán. Az természetesen sokfajta következmény lehet. Lehet törvény-, lehet alaptörvény-módosítás, de ezzel most nem foglalkozunk, még a hátralévő néhány napban arra koncentrálunk, hogy minél több embert győzzünk meg arról, hogy igenis nagyon fontos kérdésben mondhatja el a véleményét, és az adott esetben Magyarország jövőjét is meghatározhatja.

De hogy lehet megszövegezni egy népszavazási eredmény tagadó eredményét, ami azt mondja, hogy nem akarunk valamit? Ezt látja már?

Ha eddig foglalkoztunk volna vele, akkor most tudnék választ adni a kérdésére, de miután ez elvi lehetőségként ugyan felmerült, ám gyakorlati megoldását tekintve még egyáltalán nem volt időnk és energiánk ezzel foglalkozni, ezért nem tudom megválaszolni. Sokfajta olyan lehetőség van, amely mintegy körülbástyázza a kormány mozgásterét a tekintetben, hogy törvénymódosítás nélkül ne tudjon eltérni mindattól, amit a népakarat kifejez majd október 2-án. Ennek is többfajta megoldása lehet, hiszen a bevándorlás egy többfajta problémát felvető jelenség. Itt egyik oldalról szociális kérdésről van szó, elosztási kérdésről, a másik oldalról kulturális kérdésről. Harmadik oldalról nyilvánvalóan humanitárius, menekültügyi kérdésről van szó, mert bármennyire is összekeverednek ezek a dolgok, azért azt meg kell állapítani, hogy valóban vannak valódi menekültek is. Az más kérdés, hogy nem Magyarországon minősülnek nemzetközi jogi értelemben menekültnek, hanem az első olyan országban, ahova bejöttek. Nem Európába feltétlenül. Elhagyták a saját hazájukat, ahol az életüket veszély fenyegeti, és már abban az első országban biztonságban vannak, mert nincs háború, nem kergeti őket halálra senki sem. És sok minden más vonatkozása is van ennek a kérdésnek, nyilvánvalóan ezt át kell gondolni, hogy mi következik ebből a döntésből, aminek a végeredménye ha nem is ismert, de kiszámítható, hogy az emberek többsége a felmérések szerint a „nem”-re hajlik. Az a kérdés, hogy a részvételi arány milyen mértéket halad meg.

Mi az oka annak, hogy a migránsválság Európában késhegyig, személyeskedésig, meg fenyegetésig is elmenő vitákat okozott országok, országot vezető politikusok között?

Megítélésem szerint a legmélyebben ennek a problémának a gyökere ott van, hogy egy olyan politikusi generáció van ma az Európai Unió, illetve az Európai Unió tagállamainak az élén, amelyik alapvetően a szocializációját, neveltetését, indíttatását illetően mélyen baloldali. Egy marxista vagy még attól is balra lévő fiatalkorra tekinthetnek vissza nosztalgiával, alapvetően balos beállítottságúak egyfelől. Másfelől pedig nincsenek megáldva azzal a képességgel, hogy saját hazájukról – nem beszélve az egész kontinensről – akár távlatosan gondolkodjanak, és el tudják képzelni azt a jövőképet, ami majd húsz-harminc év múlva érkezhet el az akkori emberek valóságába, nincs víziójuk Európáról. Napi szintű politikai érdekek vezérlik őket, és ebben a napi szintű politikai érdekrendszerben egyik oldalon ott van a baloldali pártoknak az az igénye, hogy a hagyományos munkásosztály eltűnésével megpróbálják pótolni a fogyatkozó baloldali szavazóikat, és minden migráns kilencven százalékos biztonsággal baloldali pártra szavaz Európában. A másik oldalon ott van adott esetben, hogy nagyon is illuzórikus elképzelése a nyugat-európai nagyvállalkozói körnek, ipari világnak, hogy az elöregedés, a demográfiai fogyás folytán üressé vált munkahelyeket ezekkel az emberekkel be tudja tölteni. Voltak olyan német nagyvállalati nyilatkozatok, amelyek a migránsválság kitörésekor az első néhány hónapban ezzel próbálták nyugtatni a közvéleményt, hogy ezek motivált emberek, fiatalemberek, akiket majd oda lehet állítani a munkapad mellé. Hát kiderült, hogy a több mint másfélmillió emberből a statisztikák szerint összesen körülbelül 270 ezren jelentkeztek munkára, ennyit regisztráltak a munkakeresők között, és ezekből is mindössze alig több mint hatvanan nyertek valamilyen állást, mert nagy részük szakképzetlen volt. Adott esetben nemcsak, hogy a német nyelvet nem beszélte, hanem talán még a saját anyanyelvén sem tud írni meg olvasni. Tehát ha lesz is belőlük valaha adófizető munkavállaló Németországban, az hosszú-hosszú éveknek a kérdése. És ezek az emberek nagyjából idáig látnak. Ebből fakad az, hogy semmi más nem érdekli őket, mint a következő választás, amit meg akarnak nyerni. És vannak olyan politikusok is, nemcsak Magyarországon, hanem Kelet-Közép-Európában, akiknek viszont pontosan azért, mert ezek a társadalmak sok mindent megéltek ötven éven keresztül a szovjet birodalom részeként, volt egy víziójuk, amikor '89-90-ben a politikába vágták a fejszéjüket. Szerettek volna egy szabad és virágzó országban élni, legyen szó Lengyelországról vagy éppenséggel Magyarországról. És most azt látják, hogy ez a vízió azért veszik el, mert a nyugat-európai kollégáik egyszerűen nem látják a fától az erdőt, és fölszámolják azt az Európát, amihez mi annak idején csatlakozni szerettünk volna. És ez olyan konfliktusokat váltott ki az elmúlt hónapokban, amelyeknek én személy szerint is részese voltam különböző házelnöki találkozókon, noha talán a sajtó kevésbé figyelte, mint a miniszterelnökök szócsatáit.

Ön lemarxistázta őket, és ők cserébe mit mondtak?

Nem marxistáztam le őket, csak emlékeztettem a történelmi különbözőségeinkre. Azért azt figyelembe kell venni, hogy mi az elmúlt ötszáz évben nem gyarmatbirodalmakat építettünk, nem az expanzióval voltunk elfoglalva, hanem a saját önazonosságunkat védtük. Litvánok, lengyelek, szlovákok, románok, horvátok azért küzdöttünk különböző történelmi szituációban, hogy azok maradhassunk, akik vagyunk. Hogy megőrizhessük a saját földünket, ott boldogulhassanak a leszármazottaink, megőrizhessük a saját nyelvünket, a saját kultúránkat, a saját hitünket adott esetben. Nekik tudomásul kell venniük, hogy mi másképp értékeljük a szabadságot, mint ők. És ha valóban egyenlő tagállamokról beszélünk az Európai Unióban, akkor nemcsak azt kell esetleg önzésként láttatni, hogy egy adott ország, mint Magyarország és a Visegrádi négyek védik a saját nemzeti érdekeiket, hanem az egyfajta önzés, vagy ahogy a miniszterelnök úr fogalmazott, morális imperializmus, hogy egy adott ország a saját nemzeti politikai döntését Európa érdekeként állítja be. Ezt tette Németország, amikor mindenféle felső korlát meghatározása nélkül százezer számra hívta meg és fogadta be – most már több mint másfél milliónyian vannak itt – azokat a migránsokat, akik egyébként enélkül a hívó szó nélkül talán el sem mertek volna indulni.

De Angela Merkel német kancellárt is beilleszthetőnek látja a baloldali indíttatású politikusok képébe?

Nem szeretnék személyiségprofilt rajzolni Merkel kancellárasszonyról, mert egyrészt nem merem magamnak megengedni ezt, másrészt meg őt azért nem venném bele ebbe a sorba, tehát nem hasonlítanám az olasz házelnök asszonyhoz vagy a francia szocialista házelnökhöz, vagy Martin Schulz európai parlamenti elnökhöz, az egy bonyolultabb történet. De azért annyira azért nem bonyolult, mert ott egy nagykoalíció van már elég rég óta, és a legutóbbi koalíciós szerződésbe is az SPD, a baloldal erőltette be azokat a törvénymódosításokat, jogszabályi kezdeményezéseket, amelyek a bevándorlást, a befogadást, az állampolgárrá nyilvánítás kérdését megkönnyítik a migránsok számára.

Miért kell nekünk megvédeni Európát, ha ők ezt szemmel láthatóan nem annyira óhajtják? Miért nem hagyjuk őket a sorsukra?

Azért, mert mi is Európában vagyunk. Ezt mindig is így gondoltuk. Amikor 1990 után beadtuk a csatlakozási kérelmünket az Európai Unióhoz, akkor nagyon igyekeztünk a szóhasználatra figyelni, hogy mi nem Európához csatlakozunk, ott vagyunk több mint ezer éve, mi az Európai Unióhoz csatlakozunk. De pontosan azért akarunk az Európai Unióhoz csatlakozni, mert európai államként, európai kultúrájú, hagyományú, gyökerű történelmi országokként, népekként ebbe a családba tartozunk. Kulturális értelemben mindig is ide tartoztunk, politikai értelemben elszakítottak bennünket a második világháború után, és ebben az értelemben térünk vissza azon országok, népek közösségébe, amelyek európai kultúrájúak és gyökerűek, és a demokráciát is ebből a kultúrából lehet eredeztetni. Tehát csak Európa megszakítása, újbóli megszakítása révén lehetne nekünk lemondani róluk, hogy akkor ők csináljanak, amit akarnak. Most persze bizonyára sokakban fölvetődik az a kérdés, hogy nem mellesleg néhány ezermilliárd forintnyi európai uniós forrás is áramlik ezekbe az országokba évente, ami nélkül ezek a gazdaságok nem lennének működőképesek. Ami egyfelől igaz, ezt is az orrunk alá szokták dörgölni különböző európai uniós fórumokon.

Szolidaritás, így hívják.

Pontosan, ők így hívják, de erre mi meg azt szoktuk mondani, hogy ez az egyenleg azért nem úgy néz ki, hogy ők valamiféle alamizsnát idelöknek, ezt meg kell, hogy köszönjük, és szolgai módon azt kell csinálnunk, amit ők jónak látnak, hanem mi is nagyon sok mindent adunk visszafelé. Az európai uniós bővítés, aminek mi is a kedvezményezettjei voltunk, kifejezetten egy olyan játszma volt, amelyben mind a két fél nyert. A nyugat-európai nemzetgazdaságok is nagyon sokat nyertek, ha mást nem, akkor piacokat Kelet-Közép-Európában. És azért ezt is érdemes lenne számszerűsíteni. Igaz, hogy sokkal nehezebb, mint az évente különböző, a strukturális forrásokból ideszármaztatott pénzeket.

Azt reális veszélynek tartja, hogy ezeket a pénzeket egy következő elszámolási ciklusban lecsavarják a mi szolidaritásunk hiányára hivatkozva? Vagy ez puszta fenyegetés?

Nem, ez nem puszta fenyegetés, ez egy ürügy lesz majd a vitákban, egy érv lesz azok számára, akik egyébként már az elmúlt költségvetési ciklust megelőző pénzügyi vitákban is szerették volna ezeket a forrásokat részben csökkenteni, részben pedig saját maguk felé irányítani, hogy olyan célokat jelöljenek meg a forrásokat elköltésére, amelyekhez ők is jobban hozzáférnek, tehát ne feltétlenül a felzárkóztatást célozzák ezek a források. Ez a veszély a migrációs kérdésben fennálló vitától teljesen függetlenül is létezik, létezett, nyilván most ezt majd használni fogják érvként azok az országok, amelyek szeretnének minél kevesebb pénzt ebbe a térségbe áramoltatni, miközben egyébként továbbra is szeretnék kiélvezni azokat az előnyöket, amelyeket a csatlakozás óta ők is szereztek. És ezen előnyök körébe én még odasorolom a szabad munkaerő-áramlás kérdését is. Ezt is úgy szokták fölvetni, különösen a Brexit kapcsán, mintha ez egy egyoldalú előny lenne a kelet-európai országok számára. A kelet-európai országok munkavállalói számára egyenként egészen biztosan előnyös, ha ők szabadon vállalhatnak munkát Németországban, Franciaországban vagy Nagy-Britanniában még mindig, de azért ezeknek az országoknak a jövője szempontjából ez egy nagy veszély. Litvániától Bulgáriáig óriási demográfiai problémát jelent ez a kérdés, olyan veszélyesen árnyalva a jövőt, amelyen hogyha nem gondolkodunk el és nem próbálunk meg tenni valamit, akkor lehet, hogy húsz-harminc év múlva érdektelen lesz nemzeti politikáról beszélni. Egész egyszerűen azért, mert nem fognak bizonyos országokban emberek élni, vagy legalábbis nem azok az emberek fognak ott élni, akik ma.

Milyen megoldásokat látnak erre most? Ez egy húsz-harminc éves program, brit fizetéseket nem lehet jövőre adni, ami az embereket itt tartaná.

Jövőre semmiképpen nem lehet. Mindig is próbáltam különböző fórumokon mondani, hogy azt senki ne várja, nemcsak a Fidesz-kormánytól, nincs olyan kormány Magyarországon, akitől ez elvárható lenne, hogy rövid távon, néhány év vagy néhány ciklus távlatában fölzárkóztassa a magyar béreket, az orvosok, mérnökök vagy akárcsak a szakmunkások bérét arra a színvonalra, ahol mondjuk néhány tíz kilométert megtéve egy Győr-Sopron megyei polgár megszerezheti ezt a jövedelmet Ausztriában. Azt kell megpróbálni, hogy lehetőség szerint ezt a szakadékot, amely a kelet-európai meg a nyugati bérszínvonal között van, és ami történelmi örökség, azt olyan mértékűre csökkentsük, hogy azt már át lehessen hidalni azzal, hogy az emberek a saját hazájukról pozitívan gondolkodva azt is egyfajta kiadásként könyveljék el, hogy nekik el kell hagyniuk a szülőföldjüket, a hazájukat, a szeretteiket. És ha ezt a mentalitást az utódokra is örökül tudjuk hagyni – és ebben az oktatási rendszernek és a médiának óriási szerepe van – akkor van esély a megmaradásra. A másik oldalon pedig a demográfiai kérdés az, amit nekünk mindenképpen kezelni kell. Ha nemcsak az új európai uniós tagállamokat, hanem mondjuk Moldovát, meg a még nem uniós, de az unióba törekvő országokat ott hagyják azok a fiatal generációk, akikre majd egyszer az ország felemelése, fölzárkóztatása hárulna, akiknek majd cipelni kéne otthon a zongorát, ha őket tudatosan elszívják a nyugat-európai nemzetgazdaságok, akkor tulajdonképpen megint csak hazugság közös Európáról beszélni, mert megint csak hiányzik a szolidaritás a mi irányunkban. A bérfelzárkóztatás fontos kérdés, a másik oldalon pedig egy olyan tudatformálást kell véghezvinnünk, amelyben újra közösségként, egységes közösségként lesz képes magára tekinteni Magyarország éppúgy, mint mondjuk Szlovákia vagy Lengyelország.

De mit fog csinálni egy felelős nemzeti politika abban a dilemmában, ami a hazai munkaerő megtartását követeli meg? Nem fog ragaszkodni ahhoz, hogy szabad legyen a munkaerő áramlása Európában?

Dehogynem! Demokráciában nem nagyon tehet egyetlenegy kormány sem így, mert azon nyomban a saját polgárai éreznék, hogy az ő érdekeik ellen dolgozik, és aztán el is vesztené a választásokat. A Brexit kapcsán a Visegrádi Négyek kormányai egyöntetűen a saját munkavállalóink érdekeinek a védelméért álltunk ki.

Ez egy feltétel, hogy a britek bejöhessenek a piacra.

Így van. Már a Brexit-népszavazás előtt is próbáltunk ebben a szellemben tárgyalni David Cameron miniszterelnökkel, illetve a mi miniszterelnökeink. Másik oldalról pedig azóta is, a majdan meginduló tárgyalások szempontjából ezt egy keretfeltételként vagy peremfeltételként támasztottuk, hogy arról szó sem lehet, hogy a britek ha bármilyen jogosultságot meg akarnak őrizni a maguk szempontjából, a közös piachoz való hozzáférés szempontjából, akkor szó sem lehet arról, hogy egyébként a kint lévő munkavállalóink jogait korlátozzák. Tehát erről nincsen szó. A másik oldalról pedig zajlik valamiféle bérkiegyenlítődés, hiszen ahhoz, hogy 7 százalék fölött volt egy év alatt a nettó bérek növekedése, ahhoz leginkább a költségvetési szféra járult hozzá, ami kormánydöntés. Az állami alkalmazottak nettó bére ugyanis 11 százalékkal az átlag fölött emelkedett. De mégiscsak kénytelenek voltak a munkaadók, a magánszféra munkaadói is emelni a béreken, mert máskülönben nem találtak volna, vagy nem találnának végzett szakmunkásokat, szakképzett munkaerőt. Tehát a munkaerőpiac is megteszi a maga hatását, csak ez sosem jár majd azzal a végeredménnyel, szerintem legalábbis, a mi életünkben nem, hogy egyszer az osztrák határ egyik meg másik felén ugyanazokat a béreket fogják majd kapni az emberek. Ez a mi életünkben nem tűnik reálisnak. Tehát valahogy másképp kell ezt a problémát megközelíteni.

Tapasztalt-e valamilyen változást a nyugat-európai politikában az elmúlt egy évben a menekültválság eredményeivel kapcsolatban? Változtattak-e az álláspontjukon?

Sokan. Mások meg szinte semennyit sem, sőt, mondják ugyanazokat a zöldségeket, mint korábban. A legnagyobb és a legszembetűnőbb változáson talán éppen Ausztria politikája ment át. Igaz, hogy egy kancellárváltás volt az ára vagy az előzménye, de ma már az osztrák kancellárral a magyar miniszterelnök nemcsak hogy sokkal szívélyesebben és udvariasabban tud tárgyalni, hanem már sokkal nagyobb a közös nevező. Az osztrák kollégák szinte az ötödik tagnak számítanak a Visegrádi Négyek mellett ebben a közép-európai összefogásban, ami itt az Európai Unió határvédelmét illeti. Mások, példának okáért az olaszok vagy a görögök nem változtak semmit. Görögország ugyanúgy átengedi a migránsokat Európába, mint ahogy eddig tette. Ugyanúgy senki nem akar vele szemben szankciót alkalmazni, noha egyébként megszegi a schengeni szerződést, de ez úgy tűnik, hogy senkinek nem tűnik föl és senkit sem zavar. És Németországban is inkább az emberek hangulata változott, semmint a politika. Minden retorikai eltolódás dacára a lényeg nem változott.

El tudja képzelni, hogy marad is a németországi politika a retorikai eltolódások és az emberek hangulatváltozása dacára? A politika követi az embereket, nem?

Hát igen, csak most már akkorára duzzadt a probléma, hogy ezt nem lehet egy puszta retorikai fordulattal megoldani. És hogyha retorikai fordulatot hajtanának végre, annak nyomán politikai fordulatot is végre kéne hajtani, s akkor beleütköznének abba a problémába, hogy mégis hogyan oldják meg azt a gondot, amelyet egyébként keletkeztettek egy elhibázott politikával. Másfélmilliónál több ember áramlott Németországba, akik a megélhetés reményével mentek oda, és fogalmuk sincsen róla, hogy mit kéne velük csinálni, ha ki akarnák utasítani őket, akkor azt hogyan kéne véghezvinni.

Van a fejében forgatókönyv, hogy mi fog következni, ha a bevándorlási folyamat továbbra is ugyanebben az ütemben folytatódik? És, mondjuk, Németország megtelik?

Most nem tudom, nem is szeretnék mások nevében beszélni, meg nem is tudok másoknak a fejében olvasni. Azt látom, hogy az Európai Unió, benne természetesen a nagy államok, minden látszat ellenére tanácstalanságban vergődnek. Nem képesek meghozni azt a döntést, nem képesek azon a lélektani gáton túljutni, hogy elhatározzák, mindegy, hogy mit mondtak idáig, mindegy, hogyan vitatták azoknak az érveit, akik ezzel szemben érveltek, mint például a közép-európai országok miniszterelnökei, de valóban nem kezelni kell a migrációt, hanem megállítani. És ha egyszer megállítottuk, akkor is elég gond az, hogy földolgozzuk azt a problémát, amit eddig keletkeztettünk, tehát azt a másfél-kétmilliónyi embert valamilyen módon elhelyezzük, próbáljuk integrálni, urambocsá' szétosszuk, ahogy szeretnék Nyugat-Európában ezt megcsinálni, valamit kezdjünk velük. Visszaküldjük őket a szülőföldjükre vagy azokra a helyekre, ahol még biztonságban élhetnek, és el lehet őket látni. Először meg kéne állítani magát a folyamatot, hogy egyáltalán kezelni lehessen azt, ami idáig felhalmozódott, de erre nem nagyon látom a jeleket. Árnyalatnyi retorikai eltolódások ugyan vannak némelyek esetében, még ez sem igaz mindenkire, de a lényeget illetően nem látok fordulatot.

Mi jelöli ki a töréspontokat? Politikai? A kormányok mentalitása? Észak-dél? Szegények-gazdagok? Régi nyugatiak és új európaiak?

Én a legfőképpen a nyugat-európai baloldal és a többiek között látom. Nem mondhatom azt, hogy bal- meg jobboldal elválasztó vonalán húzódik az árok, hiszen, ha megnézzük a Visegrádi négyeket vagy vegyük ide Ausztriát is, akkor azt látjuk, hogy az öt országból háromban valamilyen értelemben baloldali kormányzás van. Az sem igaz, hogy Kelet meg Nyugat között húzódik törésvonal, mert nem minden nyugat-európai politikus meg ország gondolkodik úgy, ahogy mondjuk erről az olaszok vagy a francia baloldal gondolkodik, vagy ahogy most itt jelen pillanatban még a német kormány. Vannak, akik sokkal távolságtartóbbak a menekültekkel, migránsokkal kapcsolatban. Említsük csak Dániát, amely egészen odáig ment, hogy sokakat elborzasztó döntést hozott arról, hogy a migránsoknak maguknak kell finanszírozniuk magukat mindaddig, amíg van pénzük, vannak értékeik, és azt le kell adni, és amikor annak a fedezete elfogyott, akkor jogosultak csak segélyre.

A Visegrádi négyek és Ausztria politikája egy irányba mutat? Mert Robert Fico a minap azt mondta, hogy a kvóta politikailag halott, nem is kell róla beszélni.

Ebben nincs igaza a szlovák miniszterelnöknek, mert sem politikailag, sem jogilag nem halott. Jogilag él, folyamatban vannak azok az eljárások, illetve már meg is születtek azok a döntések, amelyek ezt célozzák. Az Európai Parlament most kezd majd tárgyalni egy indítványról Martin Schultz előterjesztésében, amelyik azt célozza, hogy a szétosztást, a betelepítést gyorsítsák föl, sőt, a családegyesítés folyamatát is liberalizálják. Tehát még tovább szeretnék folytatni azt a folyamatot, ami egyébként van. Ha jogilag nem halott, akkor politikailag sem az, mert mindaddig, amíg vannak érdekeltek ennek a végrehajtására, addig a küzdelem folyik. Talán éppen azért csöndesebbek most Brüsszelben egy kicsit, és azért is tettek olyan néha félreérthető kijelentéseket, minthogyha megváltozott volna a véleményük, mert nagyon is tartanak a magyar népszavazás eredményétől. Próbálnak olyan látszatot kelteni, mintha igaza lenne a magyar baloldali politikusoknak, akik azt mondják, hogy ennek már nincs jelentősége, tét nélküli a népszavazás. De sajnos a helyzet, az nem ilyen.

Amikor megvan a népszavazás, és tegyük fel, érvényes és eredményes is, ami az eddigi kutatásukból világosan a nemek elsöprő többségét jelenti, akkor Orbán Viktor miniszterelnök méterrel megnövekedve lép be a Miniszterelnökök Tanácsába? Mindenki megsüvegeli?

Tulajdonképpen azt, hogy megsüvegelné mindenki, azt nem merném állítani, sőt valószínű, hogy sokan úgy fognak rá tekinteni, mint eddig is, mint gyújtogató a vizes szalmára, de hogy egyébként megnövekszik politikai erejében, abban én egészen biztos vagyok. Ez egy tekintélyteremtő dolog, hogy egy társadalom olyan mértékben áll ki a kormánya, a miniszterelnök mellett általában vagy egy adott ügyben, ez most ebben a pillanatban majdnem mindegy, mint ahogyan korábban a kritikus pillanatokban a Békemenet ezt fel tudta mutatni. Most egy adott konkrét kérdésben pártpolitikától függetlenül ezt a népszavazás eredménye meg tudja tenni. Azért azokkal a politikusokkal szemben, akiknek az a gondjuk, hogy a semmiből föltűnt radikális jobboldali bevándorlásellenes pártok hirtelen 15-20 százalékokat kapnak különböző választásokon, vagy hogy az addig margóra szorított, radikálisnak bélyegzett pártoknak a jelöltjei hirtelen diadalt aratnak, és csak különböző trükkökkel lehet egyelőre megfosztani őket a köztársasági elnöki címtől, vagy mondjuk azon politikusok oldaláról nézve, akik már most elvesztették a következő választást, tehát el sem kellene indulniuk, mint mondjuk a francia köztársasági elnöknek, és csak az a kérdés, hogy ki lesz az ellenfele Marin Le Pennek a köztársasági elnökválasztás második fordulójában, onnan nézve egy ilyen erő, mint amit egy népszavazás föl tud mutatni, akárcsak egy részkérdésben is egy miniszterelnök mögött, az robusztusnak tűnik, függetlenül attól, hogy az ország mérete mekkora.

De miért kell ettől egy másik országban tartani? Hiszen ez az erő, ez Magyarország ereje, a magyar miniszterelnök mögött sorakozik föl, és a miniszterelnök szavazata nem nő attól semmilyen helyzetben.

Nem kéne tartani talán annyira, hogyha nem éreznék ezek a politikusok úgy, hogy a saját népük is pontosan úgy érez, hogy a magyarok elég bátrak, hogy ezt ki is fejezzék. Magyarországot megpróbálták csendre inteni, nemcsak a migránsválság óta, hanem azt megelőzően és különböző kérdésekben 2010 óta szinte folyamatosan. Emlékszünk ezekre a vitákra, az Alaptörvény tartalmát éppúgy vitatták, mint az unortodox gazdaságpolitikánkat, hogy miért a multikat sarcoljuk meg, miért nem a saját vállalkozásainkat meg a saját polgárainkat. Ebben benne volt mindig az a félsz is, hogy az, amit Magyarország csinál, az precedenssé válhat, és precedenssé is vált nagyon sok tekintetben. Népszavazások történtek a család mibenlétéről a környező országokban. Lengyelországban kormányra jutott egy olyan politikai erő, amelyik nyíltan hivatkozott a pozitív magyarországi példára, miközben egyébként nem egy pártcsaládba tartozunk, és szerintem Nyugat-Európában – Németországban és Ausztriában – is vannak, akik a magyar miniszterelnök politikáját egyfajta követendő példaként, mintaként tekintik, és ha ez sikeres lesz, akkor bizony ennek le kell vonni a konzekvenciáját ezekben az országokban is.

Mennyire érzi most, hogy a hazai és külföldi erőcsoportok a hazai politikát és közéletet befolyásolják? Ezt azért kérdezem, mert a miniszterelnök is azt mondta, hogy befolyásolási kísérletek szétfésülhetetlen hálózatában dolgozik nap mint nap.

Ez szinte már közhely, és nem egyfajta magyar paranoiából származik. Éppen egy nemzetközi lapszemlét olvasgatva, a Jerusalem Postnak az egyik cikkét láttam, amelyben Soros Györgyről kifejezetten mint felforgatóról írnak, akinek az a célja, hogy azokat a stabil demokráciákat megingassa, amely demokráciák a saját nemzeti érdekeiket védik. A migránsválságban a Soros által pénzelt, úgynevezett civil szervezetek szerepe és célja kifejezetten erre irányul. Nem miszerintünk, hanem a Jerusalem Post újságírója szerint. Az, hogy vannak olyan nemzetközi ágensek, olyan nemzetközi pénzügyi politikai, kulturális, gazdasági erőcsoportok, amelyeknek van egy világos víziója a világról, benne Európáról, és az egyáltalán nem egyezik azzal, amit mi erről gondolunk, vagyis nem a nemzetállamok Európáját szeretnék itt látni néhány évtized múlva, hanem egy gyökértelenné tett populáció nemzetek fölötti vagy nemzeteken messze túlnyúló, kvázi demokráciáját, az szerintem egyre nyilvánvalóbb. Azért mondja azt talán a miniszterelnök úr, hogy szétfésülhetetlen hálózata van ezeknek a befolyásolási kísérleteknek, mert ez néha összehangzik azokkal a befolyásolási kísérletekkel, amelyek meg szimplán a profitérdekről szólnak. Amikor mondjuk Magyarország egy olyan törvényt, egy olyan kormányzati intézkedést tesz, amellyel sérti némely nyugat-európai országban székelő cégnek az érdekeit, akkor annak mindig komoly következménye szokott lenni. Vagy úgy, hogy némely nagykövet nyíltan protestál, vagy úgy, hogy különböző kétoldalú tárgyalásokon a folyosón azért megsúgják, hogy azért ez egy probléma, amelyet kezelni kell, vagy pedig úgy, hogy bizonyos külföldi tulajdonosok kezében lévő médiumoknak a támadásai a magyar politikával, a magyar miniszterelnök személyével szemben hirtelen fölerősödnek. Tehát azért aki benne van ebben a világban, az valóban naponta érzi ezt a saját bőrén is.

Sokszor beszéltek már a kampányszerű törvényalkotás lecsillapításáról. A hétfőn benyújtott és kedden elfogadott online szerencsejáték törvény módosítása egy kivétel?

Az egy kivétel, igen, azt gondolom. Az egy világos jelzés akar lenni, hogy nem lehet a kormánnyal szórakozni. Ez is egyfajta küzdelem azokkal szemben, akik különböző módon, illegitim módon próbálják meg saját profitérdekeiket érvényesíteni Magyarországon. Egy világos jelzés a kormány részéről, hogy nem engedünk a szerencsejáték-iparban azoknak, akik egyébként ki akarják vinni a pénzt Magyarországról minden különösebb megfontolás és gátlás nélkül, adott esetben átlépve a létező törvényi szabályokon is.

Vissza Európába. Az egyetlen igazán komoly hadsereggel rendelkező britek valamikori távozása milyen hatással lesz az európai biztonsági helyzetre?

Rossz hatással lesz, még akkor is, ha a britek a NATO-ból nem léptek ki, és az Európai Unió tagállamainak a többsége az NATO-tag is egyben Itt inkább abba az irányba kellett volna elmenni Európának, hogy a brit ütőerőt is ideértve megpróbáljon önálló lábra állni, tehát ne legyen kiszolgáltatva az Egyesült Államok katonai erejének, amikor meg kell védeni mondjuk a keleti határait.

Kivel szemben kell itt nekünk Európában önálló katonai lábra állni?

Mindenkivel szemben. Önálló katonai erő nélkül nagyon nehezen lehet akár a határainkat megvédeni körbevéve olyan instabil államokkal, amelyeknek a stabilitásának a szétrombolásában persze némely európai uniós tagállam is részt vett sajnálatos módon, de amelyek nem úgy tűnnek, mintha a közeljövőben ismét egy stabil, kiszámítható országokká tudnának válni, gondolok itt például Líbiára. A migráció Törökország felől is fenyeget bennünket. Nincs ma olyan katonai erő, amelyik képes lenne megvédeni a déli határainkat, és akkor ne beszéljünk arról a félelemről, amit a kis balti országok vagy lengyel barátaink nem alaptalanul táplálnak Oroszországgal szemben az ukrán válságnak a fényében. Tehát jó lenne, ha Európa képes lenne vitán felül megvédeni önmagát, és ha minél erősebb egy ország vagy egy politikai szövetség, annál kisebb a kísértés, hogy valaki megpróbálja ennek az érdekeit csorbítani, vagy megpróbáljon, urambocsá' erőszakkal érvényt szerezni a saját érdekeinek. De ettől Európa nagyon messze van.

Mit fogunk csinálni mi? Nekiállunk fegyverkezni, vagy várjuk, hogy az európaiak elkezdjék és segítünk?

Némi önkritikát azért nem árt gyakorolni, és Magyarország is azon országok sorába tartozik, amelyek nyílt szerződésszegésben vannak a NATO-val szemben.Sosem költöttünk annyit, amennyit vállaltunk, és most is csak azt ígérjük, hogy 2020-ra elérjük azt a szintet, amit valamikor a NATO-csatlakozás idején vállaltunk. Ez azért egy probléma. De nyilván ennek megvan a magyarázata, nem arról van szó, hogy renyhék lettünk volna, vagy ne tartottuk volna ezt fontosnak. Emlékezzünk a különböző gazdasági válságokra a 90-es évek elejétől kezdve a Bokros-csomagon át akár a mostani pénzügyi-gazdasági válságig. Volt hova költeni ezeket a milliárdokat, de most részben elérkezett a pillanat, amikor azért a gazdaságaink, nemcsak magyar, hanem a többi kelet-európai országé is, egyre jobban teljesít, tehát talán van erre is fordítható forrás, mert a másik oldalról a fenyegetés is nagyobb. Nem is vagyunk nagyon döntési helyzetben, muszáj, hogyha külön-külön nem is, de együtt legalább komolyan vehető katonai erővel rendelkezzünk.

Mi volt az évindító Fidesz-frakcióülés legfontosabb vitája? Mert a témákról azért jöttek információk.

Most lehet, hogy ez kincstárinak hangzik, de nem emlékszem arra, hogy komoly vitánk lett volna bármely kérdésben. A tekintetben voltak inkább árnyalati eltérések vagy vitának látszó beszélgetések, hogy hogyan és milyen mértékben gyorsítsuk föl azokat a döntéseket, intézkedéseket, amelyeket az egészségügyben, az oktatásügyben a további átalakítások irányában, vagy az átalakítások korrekciója irányában meg kell tennünk, és annak milyen politikai konzekvenciái, esetlegesen kockázatai vannak, ha valamit megteszünk, vagy ha valamit nem teszünk meg, elmulasztunk. A frakció meg a Fidesz elég régóta ismert arról, hogy egységes, alapvető kérdésekben egyáltalán nincsenek viták, de még a részpolitikák tekintetében is a kormány ott érezheti maga mögött a frakció támogatását.

Mennyire érzi sürgetőnek például az egészségügy vagy az oktatási rendszer hosszú távra érvényes rendbe tételét? Mikor kezdődnek egyáltalán az erről szóló komoly döntések?

Én 1990-ben kezdtem el a képviselősködést, és sok kormányt láttam a sajátjainkon kívül is, meg sok egészségügyi minisztert. Azok fogytak a leggyorsabban a kormánytagok közül az elmúlt 26 évben, és talán nem véletlenül. Azért, mert azt a kérdést, hogy lehetséges-e az egészségügyet hosszú távra rendbe tenni, csak kellő naivitással lehet föltenni, hiszen egészen biztosan egy szempontból nem lehet rendbe tenni az egészségügyet. Az orvoslás, az egészségipar fejlődése, az olyan léptékben halad előre, hogy azt képtelenség finanszírozni úgy, hogy az emberek többsége hozzáférjen azokhoz az újabb és újabb vívmányokhoz, amelyeket az emberi tudomány elér. Más oldalról van, ami talán kezelhető lenne, de ott pedig nagyon nehéz megtalálni a megfelelő pontot, ahol el kell kezdeni ezeket a folyamatokat. Az egészségügyi rendszerben 1990 előttre visszanyúlóan olyan érdekeltségi rendszerek alakultak ki, amelyek tulajdonképpen átfedik a politikai meg ideológiai törésvonalakat. Tehát nem igaz az, hogy egy jobboldali gondolkodású orvos, az mást gondol ab ovo az egészségügy jövőjéről meg fontos kérdéseiről, mint egy baloldali.

A hálapénzről ugyanazt gondolja.

Például a hálapénz, az egy nagyon jó kérdés. 1998-ban szembesültem először azzal, nem lévén egészségpolitikus, csak a kormány egy tagja, hogy jó szándékú, konzervatív, jobboldali gondolkodású emberek egyik része azt mondta, hogy a hálapénz az első dolog, amihez hozzá kell nyúlni, mert ha azt nem oldjuk meg, akkor semmit sem oldottunk meg. Ugyanilyen jó szándékú emberek a másik oldalon pedig azt mondták, hogy mikor már mindent rendbe tettünk az egészségügyben, akkor nyúljunk a hálapénzhez, mert az egy darázsfészek, és hogyha ahhoz hozzányúlunk, akkor abból csak baj lesz. Szemlátomást a szakma körében sincs meg az a konszenzus, hogy vajon mit is lehetne kezdeni az egészségügy hosszú távú rendbe tétele tekintetében. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nincs teendő, mert hogy valami jót is szóljak az Európai Unióról, több száz milliárdos fejlesztések zajlottak az elmúlt években, a vidéki kórházainkban elsősorban. Most Budapestre is reményeink szerint hamarosan sor kerül egy új kórház felépítésével. Bérfejlesztés is indult, sok minden egyéb, racionalizálás, ésszerű változtatás történt az egészségügyben, de azért senkinek sincsen az az érzete, hogy alapvető javulást értünk el, még akkor is, ha némely szám egyébként ezt igazolni látszana.

De mikor és ki fog ehhez hozzáfogni ön szerint, ha nem egy kétszer kétharmados kormány?

Amikor orvos barátaim szoktak bennünket kritizálni az egészségügypolitikánkat illetően, akkor mindig el szoktam nekik mondani, jogász végzettségű emberként, hogyha jól emlékszem, eleddig egy olyan miniszter volt, aki nem volt orvos és az egészségpolitikát irányította. A mi kormányunk abban az értelemben kicsit kilóg, hogy Balog Zoltán ugyan nem orvos, de a szakállamtitkár, aki az egészségügyet viszi, az eddig mindig orvos volt.

Meg kórházvezető.

Így van. „Mindig a ti kezetekben volt az egészségügy, megmondhattátok volna, hogy mit kell csinálni.” A politikának nem öröm, sem baloldalin, sem jobboldali kormánynak nem öröm az, hogy az egészségügy egy neuralgikus pont, ami állandó viták és konfliktus tárgya. Miért nem mondja meg az egészségügyben dolgozó sok okos ember, hogy mit kéne csinálni, nem egy kormánynak, hanem az egymást követő kormányok hosszú sorának, körülbelül három cikluson keresztül hogyan lehetne eljutni az általunk megcélozni kívánt célig? Ha ezt meg tudja mondani a szakma – és nem arról szól mindössze a javaslat, hogy hány százmilliárddal több pénzt kéne fordítani az egészségügyre, mert ehhez nem kell szakértelem, ezt mi is ki tudjuk találni –, akkor előrébb tartanánk. Nem látom, hogy ez a fajta konszenzuskeresés zajlott volba az elmúlt. Voltak ilyen kísérletek, felbuzdulások, ilyen, olyan, amolyan egészségügyi kerekasztalok. Az érdekeltek egy része odaült, egy másik része nem. Az érdekeltek egy része egyetértett a végeredménnyel, másik része nem, de alapvető kérdéseket sajnos idáig nem sikerült megoldani. Mindaddig, amíg ez az egyértelmű, világos és nem a pénzről szóló, mindössze szakmai konszenzus nem áll az éppen aktuális kormány mögött, addig csak olyan mértékben lehet javítani az egészségügyi helyzeten, állapotokon, ahogy az egymást követő kormányoknak sikerült. Szerintem ebben a sorban mi egyáltalán nem vagyunk lemaradva, vagy nem kell szégyenkeznünk, de nyilvánvalóan az embereknek az egészség a legfontosabb kérdés, tehát ott érzik leginkább azt, hogyha valami nem jól megy.

Milyen állapotba akarja elvinni a következő választásokig, amennyiben azok '18-ban lesznek, az országot a Fidesz? Lát-e egy általános képet? Mert a polgári berendezkedés erősítése, az elég tág ahhoz, hogy sok mindent be lehessen magyarázni.

Két év már gyakorlatilag eltelt a kormányzati ciklusunkból, és az első négy év, 2010 és 2014 között a válságkezeléssel telt. Az utolsó félévben mutatkoztak annak a jelei, hogy talán túljutottunk a nehezén, túljutottunk a válságon, és megvannak az előfeltételei annak, hogy egy tartós, emelkedő pályára kerüljön az ország, elsősorban gazdaságilag, pénzügyileg, és aztán utána minden ebből fakadó következménnyel más módokon is. Az elmúlt két évben a kormányzat politikája visszaigazolta, hogy jó úton járunk, és leginkább a bérnövekedés, adócsökkentés, a családi támogatások kiterjesztése, tehát az emberek javára történő forrásátcsoportosítás igazolta. Ha nem így lenne, akkor most a Fidesznek gondjai lennének, hogy vajon lenne-e esélye a következő választáson. Most éppen úgy tűnik, hogy van esélyünk. Ha holnap lennének a választások, megismételnénk azt a két eredményt, amit '14-ben, meg '10-ben elértünk. A következő két évben nyilvánvalóan ezeket a programokat kell folytatni, és aztán a következő választásra úgy kell rákanyarodni, hogy a kampányban a Fidesz mondanivalója már ne a következő négy esztendőről szóljon mindössze, hanem a következő 15-20 esztendőről. Éppen azokat a strukturális kérdéseket, amiknek az egyike az egészségügy, azoknak a megoldását is megpróbáljuk valamilyen módon felfesteni, hogy milyen irányba szeretnénk elmenni, és hogyan szeretnénk Magyarországot majd 2018-hoz képest 15-20 év múlva látni. A családpolitika központi kérdés lesz, hogy hogyan szeretnék a demográfiai lejtmenetet megállítani, és ott is emelkedő pályára állítani előbb-utóbb az országot. Az ezzel összefüggésben lévő társadalompolitika, legyen szó egészségügyről, szociális politikáról, családpolitikáról, vagy én az oktatási rendszert is ide sorolom, az pedig a következő kör. Aztán nyilván arról is kell majd beszélnünk – most erre egy jó apropót teremt a migrációs válság meg a népszavazási kampány –, hogy akkor végül is abban a világban, ami egyrészt fenyegetően, másrészt nagyon gyorsan alakul át körülöttünk, abban a világban hogyan képzeljük el Magyarország szerepét. Milyen Magyarországot szeretnénk, milyen Európában szeretnénk ezt a Magyarországot tartósan látni, és ez nyilvánvalóan majd felhatalmazást kell jelentsen a következő kormánynak is arról, hogy milyen Európa-politikát folytasson.

Címlapról ajánljuk
Orbán Viktor a béregyezségről: ez egy történelmi léptékű megállapodás

Orbán Viktor a béregyezségről: "ez egy történelmi léptékű megállapodás"

Történelmi léptékű megállapodásnak nevezte a múlt héten köttetett minimálbér-emelési egyezséget, mivel soha nem történt még ekkora emelés, 2027-re 40 százalékos lesz a növekmény a mostani szinthez képest. Azt is jelezte, a minimálbér reálértéke 29 százalékkal fog nőni 2027-ig, és az el fogja érni az átlagbér felét.
VIDEÓ
inforadio
ARÉNA
2024.11.25. hétfő, 18:00
Nagy Márton
nemzetgazdasági miniszter
EZT OLVASTA MÁR?
×
×
×
×
×