Chopin zenéje meghatott a szomorúságával és a vidámságával egyaránt, hiszen a szépsége olyan, hogy könnyet tud csalni a szemekbe. Nem csak különleges érzelmi töltése van a darabjainak: azok olyan intenzitással íródtak, hogy éppen úgy éreztem a jelenlétüket, mint egy emberét.

Hozzám emberileg Liszt áll a legközelebb, Chopinnek nem a személyisége, hanem az érzelmi világa fogott meg: hogy szerelmes tudott lenni, és ahogy ezt a zenéjében bemutatta, az sokkal szenvedélyesebb és férfiasabb, holott Liszt volt a nagy nőcsábász. Kérdéses, hogy Chopinnek volt-e egyáltalán beteljesedett szerelme.

Az életem számos különböző epizódja kötődik Chopinhez: az első szólóestemen az ő műveit játszottam, és az ő darabjai szerepelnek azon az 1965-ös albumon, ami megalapozta a világkarrieremet. Az első feleségem négy hónappal azelőtt, hogy elhunyt, tudta, hogy meg fog halni, ám mivel hitt a halál utáni életben, ő vigasztalta azokat, akik miatta sírtak. Chopinnek is van egy ilyen darabja, az E-dúr noktürn, amelyben ott van a halál gondolata, mégis ezzel vigasztalja azokat, akiket hátrahagy.

A lengyel szerző zenéi mindig erősen hatottak rám: most is előfordul, hogy a tavaszi fesztiválra készülve alig tudom gyakorolni a mazurkákat, annyira meghatnak, hogy alig látom a kottát.

Mi a Chopin-darabok előadásának nehézségei?

Valaki vagy érzi a műveket, vagy nem. A g-moll balladában van például egy rész, amely olyan, mint egy nagy ölelés. A kottában az szerepel, hogy ezt fortissimo kell játszani, mert olyan heves az érzelem. Sok zenész ilyenkor csak üti a zongorát, én pedig azt szoktam tőlük kérdezni: "Tényleg egy ölelést akarsz átadni, vagy inkább két téglával összecsapod a szerelmed fejét?"

Technikailag sem könnyű Chopin-darabokat játszani, mert egyesítik magukban a Liszt-művek virtuozitását és a Mozart-művek egyszerűségét. A lengyel szerző darabjainak textúrája rendkívül áttetsző, ugyanakkor nagyon sok hang van bennük. Chopin Lisztnek ajánlott huszonnégy etüdje a mai napig a zongoristák legnagyobb erőpróbája.