Már a II. világháború befejezése után néhány évvel úrrá lett Csehszlovákián az elégedetlenség, a rákövetkező húsz évben pedig a diktatúra fokozatos kiépítése nyomán egyre feszültebb lett az országban a hangulat. 1968 januárjában Alexander Dubcek került a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkári székébe, és azonnali reformokat sürgetett. Márciusban eltörölte a sajtó cenzúráját, véget akart vetni a koholt pereknek, szabadon bocsátotta a politikai foglyokat és enyhítette az utazási korlátozásokat is.

A prágai tavasz néven elhíresült intézkedéssorozat célja az emberarcú szocializmus megteremtése volt. Dubcek úgy akart enyhíteni a kialakult rendszeren, hogy mindeközben megmaradjon a jó viszony Moszkvával, szakértők szerint viszont a pártfőtitkár arra nem készült fel, hogy a társadalom számára egyébként kedvező folyamat, és annak valószínű további eredményei, a demokratizálódás mennyire szúr szemet a szomszédos országok kommunista pártvezetőinek.

Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár parancsára végül is augusztus 20-ról 21-re virradóra lépett Csehszlovákia területére a Varsói Szerződés mintegy 600 ezer katonája, köztük több ezer magyar. Visszaemlékezések szerint a szovjet megszállás első napja volt a legvéresebb, a megszállók több ezer civilt lőttek agyon a prágai rádió elfoglalását övező összetűzésekben, sokakat a tankok lánctalpai nyomtak agyon.

Az elnyomás a fővároson kívül Liberecben, Brno-ban, Pozsonyban és Kassán szedett nagyobb számban áldozatokat. Alexander Dubceket eltávolították a hatalomból, az új pártfőtitkár Dubcek korábbi támogatója, Gustáv Husák lett, aki Moszkva-hű, keményvonalas politikusként visszaállította az 1967-es állapotokat. A magyar, bolgár és keletnémet katonák azonnal elhagyták Csehszlovákiát, 90 ezer szovjet katona viszont az országban maradt, egészen 1991-ig.