Vegyesek az érzéseim, de elsősorban a boldogság és az elégedettség érzése uralkodik rajtam. Az elmúlt hat év a magyar történelemnek egy nehéz időszaka volt, az Akadémia mégis sikeres lett: elismerte a hatalom, a politika, de elismerte a közvélemény is.

Mit csinált volna másként?

Sok dolog volt, amit lehetett volna jobban csinálni, nem sikerült például az Akadémiáról szóló törvényt keresztülvinni. De sikeresen fordultunk a társadalom felé, itt a Mindentudás Egyetemére gondolok vagy a világ tudóstalálkozójára.

Ezekben a jövőben is részt fog venni?

Hogyne. Maradok változatlanul a világ tudóstalálkozójának elnöke, elfogadva a kritikákat - amelyek jogosak voltak -, hogy a tudóstársadalom ne egy elefántcsonttoronyból nézze, mi történik kint a világban. Abban a világban, amelyre az jellemző, hogy egy felfedezés néhány év alatt terméké válik.

Milyen tanácsot ad az utódjának?

Elsősorban azt, hogy bátrabb legyen, hogy rögtön az elején indítsa el a reformokat, amelyeket fontosnak tart. Én először várakozó álláspontra helyezkedtem, és csak később kezdtem bele a reformokba. Azonnal bele kellett volna kezdeni, mert kiderült, hogy nem volt rá elég időm. De a reformok elindultak, ezekhez pedig hátszélként a Magyar Tudományos Akadémiát, a tudományosságot ért kritikát használtam.

Azt mondta, hogy még az új elnök megválasztása napján kiköltözik a szobájából, átadja az irodáját. Ez azt jelenti, hogy szerdán már nem ide jön dolgozni?

Nem, szerdán már az intézetbe megyek, ahol van egy nagy kutatócsoportom.

Ez a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet.

Igen. Ebben az intézetben kiváló, egészen kivételes tehetségek vannak, az ő továbbnevelésük az egyik fő feladatom. És egy csomó tudományos kérdést meg kell oldanom. Az emberi agy működésében jelen lévő úgynevezett nem szinaptikus közlekedési, kommunikációs rendszerekről szóló elméletem az egész világon elfogadottá vált, de ezen a területen még nagyon sok feladatom van. De boldog vagyok, hogy visszamegyek oda, amit a legjobban szeretek, ami a hobbim: ez a kutatás.