A gyermekkori bántalmazás és elhanyagolás, valamint az öngyilkossági magatartás is jelentős népegészségügyi probléma, a köztük lévő összefüggést pedig számos korábbi kutatás igazolta – írja közleményében a Semmelweis Egyetem. Kevésbé ismert azonban, hogy a gyermekkori traumák egyes formái milyen kapcsolatban állnak az öngyilkossági kísérletek ismétlődésével. Az egyetem kutatói ezért azt is megvizsgálták, van-e különbség a gyermekkori traumák szempontjából azok között, akik egyszer, illetve többször kíséreltek meg öngyilkosságot.

A tanulmányban vizsgált 300 pszichiátriai fekvőbeteg körében az érzelmi elhanyagolás volt a leggyakoribb gyermekkori traumaforma (93 százalék), a résztvevők több mint 90 százaléka pedig legalább kétféle gyermekkori traumáról is beszámolt. A vizsgálat szerint a különböző traumaformák gyakran együtt fordultak elő és hatásaik összeadódhatnak. A fizikai elhanyagolás magasabb mértéke pedig az ismételt öngyilkossági kísérletek nagyobb esélyével mutatott összefüggést. Mivel a vizsgálat pszichiátriai fekvőbetegek körében készült, az eredmények közvetlenül nem általánosíthatók a teljes népességre.

„Eredményeink azt mutatják, hogy az elhanyagolás súlyos és hosszú távú következményekkel járhat, ezért jelentőségét nem szabad alábecsülni.”

– fogalmazott Szeifert Noémi, a Semmelweis Egyetem Szent Rókus Egészségközpontjának klinikai szakpszichológusa, a European Journal of Psychotraumatology című folyóiratban megjelent tanulmány első szerzője.

Elhanyagolásról akkor beszélünk, amikor a gyermek alapvető fizikai vagy érzelmi szükségletei tartósan nem teljesülnek. Az érzelmi elhanyagolás az érzelmi támogatás és a biztonság tartós hiányát jelenti, míg fizikai elhanyagolásról akkor beszélünk, ha a gyermek alapvető fizikai szükségleteiről – például a megfelelő táplálkozásról, ruházatról vagy egészségügyi ellátásról – tartósan nem gondoskodnak.

A tanulmány szerint ugyanakkor a gyermekkori traumák és a későbbi öngyilkossági magatartás között nem állapítható meg közvetlen ok-okozati kapcsolat. Az öngyilkossági magatartás összetett jelenség, amelynek kialakulásában biológiai, pszichológiai és társas tényezők kölcsönhatása játszik szerepet.

A gyermekkori traumák hosszú távon fokozhatják a sérülékenységet, később pedig összefügghetnek mentális zavarokkal és káros szerhasználattal is.

A későbbi következményeket ugyanakkor számos védőfaktor – például a biztonságot nyújtó családi és társas kapcsolatok – is befolyásolhatja.

„Tanulmányunk ugyan alátámasztja a korai traumák és a felnőttkori öngyilkossági kockázat közötti összefüggést, azonban további kutatásoknak kell feltárniuk, hogy pontosan milyen tényezők is jelentik ezt a kapcsolatot.” – mondta Gonda Xénia, egyetemi docens, a Semmelweis Egyetem Klinikai Pszichológiai Tanszékének tanszékvezetője, a tanulmány utolsó szerzője.

A gyermekkori bántalmazásnak és elhanyagolásnak nincsenek mindig egyértelmű, jól felismerhető jelei, de bizonyos változások figyelmeztetőek lehetnek akkor is, ha a gyermek maga nem beszél az átéltekről. Ilyen például a viselkedés jelentős vagy tartós megváltozása, a fokozott szorongás, a visszahúzódás vagy a korábban kedvelt társas és közösségi tevékenységek kerülése.

Ezek önmagukban nem bizonyítják, hogy a gyermek bántalmazást vagy elhanyagolást él át, de jelezhetik, hogy nehézségekkel küzd, és segítségre lehet szüksége.

A bántalmazás és az elhanyagolás azonban gyakran rejtve marad, mivel az érintettek félelemből vagy a lehetséges következményektől tartva nem beszélnek az őket ért sérelmekről. Egy korábbi magyar becslés szerint mindössze minden harmincadik gyermekbántalmazási vagy elhanyagolási eset kerül be a hivatalos statisztikákba.

Ha segítségre van szüksége

A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány 0-24-ben elérhető a 116-111-es számon, a hívás anonim és ingyenes. Chatelni 13-21 óra között itt lehet.

Ha felnőtt, tárcsázza a krízishelyzetben lévők részére rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123-as telefonszámot, akár mobiltelefonról is!