Az 1900-ban született Bay Zoltán harmincévesen már az ország legfiatalabb tanszékvezető professzora volt a szegedi egyetem elméleti fizikai tanszékén, majd a Műegyetemen ő hozta létre az atomfizikai tanszéket, és 1936-tól az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumát is vezette. Miután Magyarország belépett a második világháborúba, idővel számításba kellett venni, hogy az országot bombatámadások érhetik. Az ellenséges repülőgépek észlelésére alakult meg 1942-ben a Hadi Műszaki Tanács javaslatára, szigorú titoktartás mellett a Tungsram kutatólaboratóriumában a mikrohullámú és lokátorkutató csoport. A Bay Zoltán vezette mintegy negyven mérnök és fizikus feladata a légvédelmi radar kifejlesztése volt.

A fejlesztés a német eredményeket felhasználva különleges mikrohullámú triódák alkalmazására épült. Munkájuk első gyümölcse 1943-ban született meg, amikor a Tungsram tetején felállított kísérleti lokátor észlelte a Dunán haladó hajók és uszályok jeleit. Az első hazai gyártású lokátort a János-hegyen állították fel, ám a hely nem volt megfelelő, ezért áthelyezték Sári község mellé, ahol 1943. december 20-án kezdett üzemelni, és 18 kilométerről észlelte a tárgyakat.

A második berendezés Jászkisérre került vadászrepülő-felderítő lokátorként, s jóllehet 300 kilométer hatósugarúra tervezték, tiszta időben az Alpok 800 kilométerre lévő hegyeit is érzékelte. A csoport által fejlesztett berendezés 1944-ben 60 kilométer távolságból volt képes észlelni az ellenséges repülőgépeket. Bay Zoltán és csoportja politikai szerepet is játszott, a kiugrási kísérlet előkészítésekor az ő segítségükkel létesítettek titkos rádióhidat Budapest és London között.

1944 márciusában azt mondta munkatársainak: "Meg fogjuk lokátorozni a Holdat, s megnézzük, miként érkeznek vissza a jelek!" Addig csak feltételezték, hogy a Földről küldött mikrohullámú jelek elérik a Hold felszínét, és az sem volt biztos, hogy a visszavert jeleket a világűr rádiózajában észlelni lehet.

A háború azonban hátráltatta a munkát, telepeiket többször is költöztetni kellett. Először Nógrádverőcén, akadozó áramszolgáltatás mellett zajlottak a kísérletek, majd visszahelyezték őket az újpesti Egyesült Izzó gyárába. A nyilas hatalomátvételt követően a sorköteles tudósokat besorozták, a zsidó származásúakat Bay Zoltán életét is kockáztatva védelmezte. A szovjetek Budapest ostroma alatt, 1945. január 10-én elfoglalták a gyárat, a berendezéseket leszerelték és elszállították.

Bay és munkatársai a harcok befejeződése után kénytelenek voltak új berendezést építeni, hogy folytathassák a kísérleteket. Végül a Standardtól kölcsönkapott 2,5 méteres felderítőradarral és egy saját tervezésű, nagyméretű síkantennával kezdhették meg 1945 nyarán a kísérletezést, de a készülék - kényszerből - hosszabb hullámhosszon működött, ami számottevően rontotta a jel-zaj arányt. A legnagyobb gondot az okozta, hogy a rendelkezésre álló energia kevés volt, a zavaró zaj pedig becslésük szerint tízszeresen múlta felül a visszaérkező jeleket. Ezért a visszaérkező jelek összegzését javasolta, s az ötlet bevált.

Számos vakpróba után az értékelhető Hold-visszhang kísérletre 1946. február 6-án, éjjel került sor. (A kísérleteket éjjel végezték, mert napközben a rádiócsövek gyártásához használt gépek zavarták a műszereket.) A jeleket összegző coulométerben 4 százalékkal haladta meg a jelszint a pusztán csak a zaj érzékelésére felállított eszközben mért értéket, amit magas értéknek könyvelték el, úgyhogy sikeresnek ítélték a kísérletet. Másnap Bay sajtótájékoztatón jelentette be az eredményt, bár örömüket árnyalta, hogy összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között dolgozó amerikai tudósok néhány héttel korábban ugyancsak jeleket küldtek és fogadtak a Hold felszínéről. A magyar kísérletek során azonban más, újszerű és szellemes megoldást alkalmaztak, ma az amerikai és a magyar tudósokat együtt tartják a rádiócsillagászat megteremtőinek. Bay Zoltán külföldön is tartott előadásokat, s így nemzetközi elismerést szerzett csoportjának és az Egyesült Izzó vállalatnak.

A tudós 1948-ban elhagyta Magyarországot. Az Egyesült Államokban lett professzor, majd az Amerikai Méréstudományi Intézet osztályvezetője, ahol a fény sebességének mérésével foglalkozott, s ő fogalmazta meg a méter 1983-ban elfogadott definícióját. Tervei között szerepelt egy hatalmas rádiótávcső megépítése, amely nem állt volna másból, mint egy földbe ásott, nagy mélyedésből, melyet fémmel burkoltak volna be. Miután megismerkedett az Amerikában használatos technológiával, elállt tervétől, pedig számos támogatója akadt volna. Ötlete nem veszett a feledés homályába: Puerto Ricóban hasonló elven építettek rádiótávcsövet.