Amikor eljött az olimpiai kijutás a vancouveri világkupa után, azt mondta, hogy nem sok hasonlóan izgalmas versenysorozatot élt át. Ez a bronz mérkőzés hasonlított hozzá?

Azért ott egytusos meccsek voltak. Ott a kijutásról volt szó. Az, hogy egyáltalán itt lehetünk ma, annak volt köszönhető, hogy ott sikerült behozni az egy tusokat. A mai nap is izgalmas volt, főleg az utolsó verseny. Kezdtem kicsit megijedni, hogy nehogy még egyszer ilyen nagy különbségről fordítsanak, de szerencsére Andrásnak a szíve a helyén volt. Vagányan beadott még egyet, és a végén már elég volt az idővel játszani.

Milyen érzés ilyenkor kívülről nézni a társakat? Mennyire idegőrlő ez?

Bár nem jó kívülről nézni, de belülről is borzasztó lehet. Persze ilyenkor próbálunk vele lenni a páston, energiát, erőt küldeni neki, hogy valahogy azt az egy tust adja be, és valahogy bírja ki. Elég sok ősz hajszálunk van az utóbbi időben Andrásnak köszönhetően. Kicsit szorosabban fejezett, mint ahogy jó lett volna, de ettől függetlenül meg kell köszönni neki. Szenzációsan vívott ma ő is, Somfai Peti is és Boczkó Gábor is, köszönöm nekik, hogy ilyen csapat részese lehettem.

Az egyéni verseny után eltelt néhány nap a csapatversenyig. Mennyi idő kellett ahhoz, hogy átlendüljön az ezüstérmen?

Az aznap borzasztó volt. A mai napig fölébredek, eszembe jut, hogy mit lehetett volna másképpen csinálni, azt az egy tust miért nem adom be, hogy nem igaz, hogy nem szólal meg a szúrásom, mert volt több esélyem is. De úgy gondolom, nagy dolog, amit sikerült itt megcsinálnom az olimpián, és nem szeretnék abban tönkremenni, hogy életem végéig azon siránkozzak, hogy miért nem lettem aranyérmes, miért lettem „csak” ezüstérmes. Azt gondolom, hogy az egész pályafutásomra büszke lehetek, hazamegyek a szerető családom körébe, és jól fogjuk magunkat érezni azzal az ezüstéremmel is. Ezzel a bronzzal meg főleg.

Ha valaki az olimpia előtt azt mondja, hogy két éremmel tér haza, azt aláírta volna?

Két érmet mindenféleképpen. Persze szerettem volna, ha az egyik a legfényesebből van – és mivel telhetetlen az ember, akár két aranyat –, de utólag azt mondom, azért ez nem rossz.

Hova kerül ez a bronz a sikerek sorában?

Nagy értéke van, mert eltelt a két bronzérem között 20 év, és nem hiszem, hogy sokan utánam fogják csinálni a közeljövőben – még ha csak bronzéremről is beszélünk. Bár reménykedem, hogy előbb-utóbb lesz egy olyan csapat, egy olyan férfi párbajtőröző, aki hosszú idő után hoz aranyat. Emese szerencsére nyert egy aranyat és gratulálunk neki. Remélem, hogy tényleg felnő egy újabb ”aranyos” generáció.

Távol álljon tőlem, hogy visszavonultassam, de muszáj megkérdeznem: közelebb áll a döntéshez a folytatást illetően?

Annyiszor mondtam, hogy abbahagyom, vége, és soha többet. Talán Peking volt az első, Londonban nagyon erősen megfogalmazódott bennem, és mindig tovább csináltam. Ebből következően most már nem merem kijelenteni, hogy abbahagyom. Valószínű, hogy Tokióban már nem leszek ott. Hogy jövőre mi lesz, vagy egy-két évig még csinálom, hogy a fiatalok beépülésében segítsek, ezt még meg kell beszélnem a családommal, az edzőmmel, magammal, és az orvosokkal is, mert fáj már minden. Most egy nagy pihenő következik, azután meglátjuk, hogy állunk.

Nagy pihenő, de aztán hiányozni fog a vívás.

Azért nem mondom, hogy vége, mert minden ilyen nagy pihenő után hiányozni kezdett a mozgás, a vívás. Bár edzősködöm is most már szerencsére, de az, hogy én magam adjam a tust, még mindig motivál. Meglátjuk.