A dolgok természetesen változnak – 70 év pedig szó szerint egy egész emberéletnyi idő –, ám az Aranylabda esetében nem csupán fejlődésről, hanem a népszerűség robbanásszerű növekedéséről beszélhetünk. Manapság az Aranylabda mindenütt jelen van, és egész éven át tartó vitákat vált ki a szurkolók és a szakértők körében arról, hogy ki a világ legjobb játékosa. De vajon miért történt ez, és hogyan válhatott egy egyéni elismerés ennyire rangossá egy csapatsportágban?

Gerard Ejnes szerint az az alapötlet, hogy évente díjazzák a legjobb európai labdarúgót, tulajdonképpen az „unalomból” született: a France Football újságírói és szerkesztői „folyton valami újdonságon törték a fejüket, többek között azért is, hogy növeljék az eladott példányszámot”.

1995-ben a díjat megnyitották az Európában játszó, bármely nemzetiségű labdarúgók előtt, így nyerhetett George Weah, miközben a korábbi szabály miatt olyan legendás nevek hiányoznak a győztesek névsorából, mint Garrincha, Pelé vagy Diego Maradona.

Ebben a tekintetben a France Footballt dicséret illeti, amiért olyan misztikumot és aurát teremtett a díj köré, amellyel az fennállásának nagy részében még nem rendelkezett. Ugyanakkor tagadhatatlan tény, hogy az Aranylabda futballvilág legáhítottabb trófeájává válásának fő oka valójában nem a szervezőkön múlt. Sőt, valójában egyszerűen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a sportág történetének két legkiválóbb játékosa nemcsak egy időben bukkant fel, hanem éppen egy olyan korszakban, amikor a médiafigyelem minden korábbinál intenzívebb volt.

Cristiano Ronaldo és Lionel Messi gyakorlatilag sokszorosára emelték az Aranylabda (Ballon d'Or) jelentőségét. Ők voltak – és a mai napig ők maradtak – a bolygó két legnépszerűbb labdarúgója. Az Aranylabda (Ballon d'Or) a két tábor közötti csatározások egyik fő színterévé vált, mivel a díjat egyfajta döntőbíróként kezelték, egyébként természetesen a legcsekélyebb alap nélkül.

Az évek során számos vitatható döntés született – ezek némelyike ​​éppen Ronaldót és Messit érintette, akik egy évtizeden át (2007–2017) egymás között osztották el az Aranylabdákat. A France Football számára azonban valójában mindegy volt, ki nyer; amíg Ronaldo és Messi versenyben voltak, ők csak nyerhettek. Ahogy Pascal Ferré, a lap korábbi igazgatója egyszer elismerte: „Tíz éven át vívtak egymással közvetlen párharcot, a France Football pedig profitált ebből.”

Valóban, egy egész generáció nőtt fel úgy, hogy két élő legendát figyelt, amint egy rendkívül értékesnek tűnő címért küzdenek – a szervezők pedig maximálisan kihasználták ezt a helyzetet.

Régen elmúltak már azok az idők, amikor a France Football főszerkesztője még a saját konyhájában számolta össze a szavazatokat, mielőtt a felesége legépelte volna az eredményeket. Az Aranylabda ma már hatalmas üzlet. Az idei gálát Thierry Henry és Kate Scott vezeti majd, az eseményen több mint 2000 vendég vesz részt, és a világ minden tájáról érkező médiumok tudósítanak róla.

Az egész esemény lényegében a labdarúgás válasza az Oscar-gálára; ezért akar ott lenni mindenki, aki számít, és ezért támogatják a klubok a saját jelöltjeiket úgy, ahogyan a filmstúdiók az Oscar-várományosokat. Ahogy Ferré nyilatkozta a Bleacher Reportnak: „Egy Oscar-díjas színész sokkal piacképesebbé válik. Egy Aranylabdát nyerő játékos piaci értéke pedig növekszik.”

Természetesen, amikor ekkora a tét, a korrupció kockázata is megnő; Ferré elárulta, hogy ügynökök és játékosok részéről is történtek kísérletek a szavazatok megvásárlására.

Már önmagában az is sokatmondó, hogy a játékosok ma már karrierjük egyik legfontosabb céljaként tekintenek az Aranylabdára. Arsene Wenger már egy évtizeddel ezelőtt megjósolta mindezt, amikor kijelentette, hogy „ellenzi az Aranylabdát”, mivel látott már tönkremenni karriereket amiatt, hogy a játékosok túlságosan megszállottan hajszolták az egyéni elismeréseket.

A „Professzor” hozzátette: „Úgy érzem, ez néha önzésre ösztönöz.” Még José Mourinho is egyetértett ősellenségével: „A labdarúgás jelenleg kezd kissé eltávolodni a csapatszellem fogalmától, és inkább az egyénre helyezi a hangsúlyt.”

A helyzet azóta csak tovább éleződött: odáig fajult a dolog, hogy világsztár játékosok a szezon első heteiben valóságos kampányba kezdtek, érvekkel próbálva meggyőzni a szavazókat saját nagyszerűségükről.

Ferre szerint az ilyen kétségbeesett próbálkozások aligha vezetnek eredményre. „Mindig is azt mondtam, hogy az Aranylabdát nem a média nyilvánossága előtt nyerik meg, de ott bizony el lehet veszíteni” – nyilatkozta a francia szakember a Gazzetta dello Sportnak. – „Az idei díjért különösen nagy a verseny, de a túlzott hangoskodás visszatetszést kelthet azokban a szavazókban, akiket nem lehet könnyen megtéveszteni.”

Összesen 86 játékos és 10 edző – férfiak és nők egyaránt – esélyes hétfőn legalább egy díj elnyerésére. Ha az elmúlt évek tapasztalataiból indulunk ki, a jelöltek túlnyomó többsége akkor is elutazik majd Londonba, ha minimális az esélye a győzelemre. A klubok különgépeket bérelnek, hogy eljuttassák jelöltjeiket az angol fővárosba; ez remek alkalom arra, hogy azok az egyesületek, amelyek sikeres férfi- és női csapattal is rendelkeznek, egyszerre mutathassák be kiválóságaikat a vörös szőnyegen.

Ez jelentősen eltér a Messi–Ronaldo-korszak gyakorlatától, amikor a két sztár – egy harmadik döntőssel kiegészülve – Párizsba vagy Svájcba (ahol 2010 és 2015 között a FIFA-val közösen szervezték a díjátadót) utazott egy ünnepség előtti sajtótájékoztatóra, majd másnap este került sor a trófea átadására. Bár az esemény akkor is kiemelt helyet foglalt el a futballnaptárban, a jelenlévő játékosok száma még egy kezünkön is megszámolható volt.

A női Aranylabda 2018-as bevezetése, majd a férfiaknál már létező elismerések mintájára létrehozott további díjak mind hozzájárultak ahhoz, hogy ez az este immár a labdarúgás legjelentősebb eseményévé váljon, amely egyetlen térben hozza össze a sportág elitjét. A rendezvény Párizsból való áthelyezéséről szóló vitatott döntés – a France Football állítása szerint – csupán átmeneti jellegű, és célja a tisztelgés Matthews éppen 70 évvel ezelőtti győzelme előtt.

Ez vélhetően igaz, de azért érdekes a Goal.com következtetése: „Nehéz azonban nem elgondolkodni azon, vajon nem lenne-e könnyebb rávenni a futball világán kívüli hírességeket arra, hogy egy londoni – és nem párizsi – díjátadón vegyenek részt (különösen a francia fővárost jelenleg sújtó tüntetések fényében); így tehát nem zárható ki végleg a helyszín tartós áthelyezése sem egy olyan esemény esetében, amely egyre inkább a hollywoodi díjátadók legfényesebb estéjére emlékeztet.”