Az egykori középcsatár 1958-ban, a svédországi tornán 13 gólt szerzett hat mérkőzésen, teljesítménye vb-rekord, s az sem túlzás, örökre megdönthetetlen csúcs marad. Talán nem is kell hozzátenni: francia színekben érte el a gólokat, a francia válogatott tagjaként lett gólkirály és vb-bronzérmes.

Mindazonáltal legalább annyira a marokkói futball legendájának is tartják – függetlenül attól, hogy az édesapja francia, az édesanyja pedig spanyol volt. Ő maga 89 évvel ezelőtt Marrákesben, a „vörös városban” született, ott is kezdett futballozni, majd amikor középiskolába iratkozott, mégpedig Casablancába, átkerült az USM Casablancába, ott fedezte fel 1953-ben a kor egyik legjobb francia csapatának, az OGC Nice-nek az edzője, Mario Zatelli. (A harmincas évek második felében Kohut Vilmos egyik csatártársa Marseille-ben.)

Marokkó akkor még a francia protekturátus alá tartozott, ahogyan Fontaine, a korábbi futballcsillagok is francia klubokban lettek híresek. Az egykori középcsatárhoz csupán egyvalaki volt mérhető tudásban, hírnévben: Larbi Ben Barek, Casablanca szülötte, Fontaine egykori példaképe, akiről Pelé annak idején azt mondta: „Ha én vagyok a futball királya, akkor ő pedig az Isten.”

Fontaine 89 évesen szerencsére még köztünk van, él, érdekes lenne tudni, melyik csapatnak szurkol majd szerda este. Egyébként azon kevesek közé tartozik, akik mind a két válogatottnak szövetségi kapitányai is voltak. A marokkóiakkal a nyolcvanas évek elején dolgozott, ő vitte be a válogatottba a következő évtized nagy csillagai közül a kapus Zakit, Buderbalát, Timumit.

Marokkó 1956. március 2. óta független Franciaországtól, mondjuk úgy, hivatalosan, a gazdasági, kereskedelmi függőség még jó ideig megmaradt. Az akkori, körülbelül 12 milliós népesség mára 36 milliósra duzzadt. Ehhez még hozzájön körülbelül négy-ötmillió, elsősorban Európában élő marokkói, 2020-as adatok szerint 1 millió 146 ezren élnek Franciaországban, 766 ezren Spanyolországban, 428 ezren Olaszországban, 363 ezren Hollandiában, 298 ezren Belgiumban, mindegyik közösségnek van képviselője a válogatottban. (Jelentős, majdnem félmilliós marokkói közösség él Izrael területén is.)

Ugyanakkor létezik egy arabközpontú marokkói futballvilág, amely csak a kétezres években nyitott a válogatottat tekintve az európai születésűek felé.

A nemzeti csapat 1962-ben már nagyon közel volt a világbajnoki részvételhez, az utolsó akadálynál bukott csak el, az 1964-ben Európa-bajnok, világklasszisokat, mások mellett Puskás Ferencet is felvonultató spanyolok ellen, 4:2-es összesítéssel.

1970-ben ellenben már – első afrikai csapatként – világbajnoki résztvevők lettek az Atlasz Oroszlánjai. Kizárólag hazai klubokban játszókat válogatott be Blagoje Vidinics, a szerb szövetségi kapitány, köztük a legjobbat, Ahmed Faraszt. Ennek a generációnak a tagjai – a bolgárok elleni történelmi döntetlent elérők, kettő kivételével – még nem jöttek át Európába, Franciaországba futballozni.

Aztán a válogatott megnyerte 1976-ban az Afrikai Nemzetek Kupáját, majd 1980-ban harmadiik lett ugyanott, azt tekintik az első aranygenerációnak – megjegyezve, hogy a kettő között lezajlott egy kisebb generációváltás is. De a gárda igazából 1986-ra érett be, amikor csak egy távoli Matthäus-bomba miatt veszítette el a nyugatnémetek elleni vb-nyolcaddöntőt Mexikóban.

Annak a gárdának a a legjobbjai már Európában is jól ismert játékosok voltak, Zaki Badu Spanyolországban (Mallorca), Abdelaziz Buderbala Svájcban (Sion, St. Gallen), Franciaországban (Racing Paris, Lyon) és Portugáliában (Estoril), a törékeny, de szupertechnikás Mohamed Timumi Spanyolországban (Murcia) és Belgiumban (Lokeren), Musztafa El-Haddaui (Svájcban (Lausanne-Sports) és Franciaországban (St.-Étienne, Lens, Nice, Angers) futballozott.

Timumi lelkileg nem viselte jól a profi világot, de a többiek sem tudtak Európában is a hazai hírnevükre szert tenni. Talán ebben lekörözte őket az 1994-ben és 1998-ban egyaránt vb-résztvevő gárda néhány játékosa, elsősorban Musztafa Hadzsi és Nureddin Najbet. Utóbbi két vb-n és hat kontinensbajnokságot játszott, fénykorában, amikor a Deportivo középhátvédje volt, a La Liga legkiválóbb védői közé sorolták. Szerepelt a lisszaboni Sportingban, a Nantes-ban és a Tottenhamben is.

Musztafa Hadzsi 1998-ban, a franciaországi világbajnokság után megkapta az év legjobb afrikai játékosának járó díjat. Az már a második vb-je volt, egyébként bár Marokkóban született, tízéves korától Franciaországban élt, ezzel huszonöt-harminc éve még különlegesnek számított a keretben.

Ennek az anyagnak a készítése közben bukkant elő a nemzetközi labdarúgás történetével és statisztikáival foglalkozó szervezet, az IFFHS által összeállított marokkói „álomtizenegy”.

A fentebb felsorolt játékosok mellett abban említést kap a Najbet és Fadzsi generációjához tartozó, ugyancsak két világbajnokságon szerepelt Abdelkarim El Hadriui (Benfica, AZ Alkmaar, Charleroi), valamint a hetvenes években a Maestro becenevet kiérdemlő Abdelmadzsid Dolmi is Valamint, s nem utolsósorban az előző évtized legjobb marokkói futballistája azok közül, akik nincsenek ott Katarban: a tavaly visszavonult, pályafutása során az AS Romában, a Bayern Münchenben, a Juventusban is szereplő Mehdi Benatia.

Egyetlen aktív játékos fért a tizenegybe: Asraf Hakimi. De nagyon is elképzelhető, hogy a mostani vb-szereplés után egy ilyen csapatba mások is bekerülnek majd…