A rendező, Aleksandar Popovski hozzátette azt is a címhez, hogy Candide, avagy a radikális optimizmus. Ez a kettő így összeolvasva mit jelent?

Ez kicsit komplex. Radikális optimizmus – egy olyan optimista emberről beszélünk, aki a legkisebb dolgoknak is tud örülni. A szövegben el is hangzik, hogy „én akkor is jól érzem magam, ha rosszul vagyok”. Azért is vette elő Aleksandar Popovski rendező, mert olyan helyzetben vagyunk az elmúlt években, világviszonylatban, hogy minden felértékelődik az ember számára. Kezdve 2019-től a Coviddal, aztán a szomszédos háború kitöréséig, itt mindennek is olyan értéke van, aminek szerintem előtte csak a rendszerváltás környékén volt értéke, és az utána következő 30 évben annyira nem, vagy nem vette észre az ember. Ilyenféle-fajta optimizmusról beszélünk. A radikalitás szempontjából pedig filozófiai gondolatokat ütköztetnek egymással a szereplők, főleg Candide és Pangloss. Egyébként Pangloss személye, ahogy Aleksandar fogalmazott, egyféle luciferi figura is, aki behúzza Candide-ot és el akarja indítani azon az úton, amelyen ő elindul a 13 jelenet során.

A rendezőre jellemzők a hatásos vizuális megoldások. Ezen előadásban is így lesz?

Abszolút így van. Aleksandar filmszakon végzett, ez látszik is az előadásain, gyönyörű képeket állít a színpadra mindig. Ez most is így lesz természetesen. A Nemzeti Színházban ilyen méretű színpaddal, egy süllyedő rendszerrel van is rá lehetősége, hogy ezt jobban ki tudja bontani. Gyönyörű képek lesznek a darabban, aztán meglátjuk, hogy a színészek munkájával ezt hogyan lehet összepárosítani.

Ön hogyan tudja megőrizni az optimizmusát? Van szükség rá, hogy erre tudatosan tréningezze magát?

Kicsit úgy, ahogy Candide: minden kis dolognak is örülök, én például annak is, ha valamit például eltüntettem a lakásban, vagy valahova elkeveredett, aztán pár óra múlva, vagy egy vagy két nap múlva megtalálom, akkor próbálok örülni. És igen, tréningezem is magam, mert próbálok neki ötöslottó-szinten örülni.

Színpadon ugyanaz ad örömet, mint a korábbi években, vagy azért már telítődik a színész az élményekkel, produkciókkal, és nehezen talál meg apróbb örömöket egy-egy előadásban?

Van, aki így van vele, én nem érzem, hogy ez így lenne velem. Mindig minden előadásnál, illetve minden próbafolyamat után kicsit visszatekintek, és megpróbálok számot vetni: hol vagyok, hol dolgozom, milyen hivatásban. Mindezeket meg tudom tenni egészségesen, és nem akarok ilyen elcsépelt banális mondatokkal élni, de ez nagyon fontos. Én úgy gondolom, hogy vissza kell tekintenünk olykor-olykor, kicsit meg kell állnunk számot vetni, fel kell néznünk az égre, hogy köszönetet mondjunk annak, ami velünk van, vagy fölöttünk van. Most itt vagyok a Nemzeti Színházban, ránéztem a szőnyegre magam előtt, és egy meleg helyiségben lehetek, nem a hóban, fagyban dolgozom. Szerintem ez így érthető, ezzel mindent elmondok. Ezeknek próbálok örülni nap mint nap.

Voltak olyan időszakok a magyar színházcsinálásban, amikor ilyen körülmények között is folyt a színházi élet.

Igen, és nem tudjuk, hogy még lesz-e. És szerintem addig kell örülni neki, ameddig ez így van, ahogy most van. Van egy másik mondata Candide-nak, amikor azt mondja a dervisnek, hogy „annyi rosszat látunk és tapasztalunk a világban, ami ellen nem tehetünk semmit, legalábbis nem tudjuk azt, hogy hogyan tehetnénk valamit”. Vagyis a létkérdés, a problémamegoldás felvetett kérdései elhangoznak a darabban, és ezek emberileg is egy kicsit hozzánk adnak. Minden olyan próbafolyamat nagyon értékes, ami egy kicsit a mi emberi mivoltunkhoz is hozzá tud adni, és egy pici lépcsőként szolgál. És szerintem egy ilyen előadás, ami – függetlenül attól, hogy milyen siker lesz – ad hozzánk egy kicsit, az nagyon fontos mérföldkő.