Talán a stílus. Amely olyan értelemben fungál, mint egy érett sajt esetében az ízek összessége. Igazán csak egy komoly koncepciózus munka során lehet ezt elsajátítani. Felette áll ez a technikai tökéletességnek, hiszen idiómákról van szó. Nemcsak azokban a zenékben, amelyeket anyanyelvi szinten beszélünk, hiszen egy rendesebb zenész, ha kikerült az iskolából, akkor minden stílust anyanyelvi szinten kellene, hogy beszéljen, hanem a mindenevésről. Ha a zenekar hozzányúl egy Bach miséhez, akkor Bach szól. Ha egy Bartók zenekari műhöz, akkor Bartók szól. Ebből nagyon kevés van a világban, sok az ad-hoc jellegű produkció, és nagyarányú a vendég karmesterkedés. Egy hét alatt nem lehet alapvető normákat megváltoztatni. Sokan mondják, hogy a mi zenekarunk úgy szól, mint ha én zongoráznék. Ennek a büszkeségen túl azért is örülök, mert természetesnek érzem, hogy a legfőbb zenei vezető értelmezési rendszere szerint szóljon egy zenekar.

Ez hiányzott korábba a zenekarhól? Ez az érettség?

Igen. Amikor alapítottuk a zenekart, én előre jeleztem, hogy nem örülnék annak, ha túl gyakori lenne a fluktuáció. Mi 106-an vagyunk, így kisegítő nélkül is színpadra tudjuk állítani a darabokat. De stílusa attól kezdve lett a zenekarnak, amikor állandósult, addig nem volt. Lehet, hogy technikai perfekció tekintetében már akkor is a világ egyik legjobb zenekara volt, de például Bartókot nem mindig játszottak a bartóki idiómák tekintetében.

Miért vállalta el 10 éve a filharmonikusok vezetését?

Mert kihívás volt. A zenekart annak idején a semmiből csináltuk. Nem volt könnyű, de bizonyos értelemben nem is volt nehéz. Nem kellett megküzdeni régi, rossz beidegződésekkel, szokásokkal, olyan hozzáállásokkal, amelyeket nemhogy nem zeneiek, hanem azt a szörnyűséges '70-es évekbeli munkamorált testesítették meg. Amikor ide kerültem, elkövettem azt a hibát, hogy három évig hagytam, hogy a zenekar csináljon amit akart, azzal az ürüggyel, hogy figyelek. Valóban ezt tettem, és rájöttem, hogy csak radikális eszközökkel lehet változtatni. Azt gondolom, hogy a 2000-es év volt a zenekar életében legfontosabb eseménye, amikor megtörténtek azok a nemzetközi zsűri előtti próbajátékok, amikor meg lehetett állapítani, hogy ki az, aki idevaló, és ki az, aki nem. A kihíváson túlmenően, az ilyesfajta csodabogárnak, mint én, nem lehet elegendő egyetlen hangszer. Hiába a legtökéletesebb illúzió, az csak illúzió marad. Én már egészen kiskoromban is zenekarszerűen zongoráztam.

Ez miben nyilvánul meg?

Például, hogy az ember hallás után visszajátszik szimfóniarészleteket és akkor nem zongoristamódon nyúl a billentyűkön, hanem metafizikai síkon. Ez technikai értelemben is könnyít, hiszen zenei természetű problémák miatt siklik át technikai nehézségeken.

Ha meg akarja hallgatni, ahogy Kocsis Zoltán mindezt a zongoráján is bemutatja, hallgassa meg a csatolt hanganyagot.