A képzőművészet fontossága egy kicsit halványodóban van, a költészet és a szalvétagyűjtés is, más médiumok kerülnek előtérbe. Olyanok kerülnek a helyére, amelyekkel szemben a velem egykorú emberek fanyalodnak. Igazából semmi baj nincs, csak az idő átalakul. Másfelé terelődik a hangsúly, az emberiség szellemének kalandja újabb vizekre evez.

Úgy tűnik, mint ha ezt képzőművészként ilyen könnyen élné meg. Valóban ilyen könnyű elfogadni, hogy a munkái, nem azok minősége miatt, háttérbe szorulnak?

Volt olyan időszak, hogy ebbe majd belepusztultam, de ezen már túl vagyok. Ez az én személyes problémám. Meg kellett értenem, hogy a világ változik, és az, amire én felesküdtem annak idején, nem esküdtem fel semmire sem, de amiben én hittem, az már nem fontos. Ilyen van. Most más fontos.

Egy képzőművésznek hogyan kell alkalmazkodnia ehhez? Több égőt kell betekerni?

A képzőművészet az én elképzelésem szerint már nem az egyes ember kalandja. A XX. században arról volt szó, hogy én vagyok, Wahorn Bandi, szerintem a tehén kék, plusz még kérek négymilliót azért, hogy ezt én így látom. Ez volt a képzőművészet, ez volt a művészet. Az individuum volt az érték. Ezt azonban nem lehet már tovább csinálni, elfordult innen a figyelem. A kreatív embereknek más feladatuk van, ahelyett, hogy az önmaguk személyes látomásait vetítenék ki, ezt úgy kell megtenniük, hogy ez valamibe belehelyezhető is legyen. Például videojátékok, filmek, háromdimenziós alkotások. Ennek tudatában én tovább is csinálom a régi művészetemet, mert arra kellett rájönnöm: annak ellenére, hogy ezt felismertem, én már nem leszek más. Én még mindig olyat tudok csak csinálni, ami senkinek sem kell.