– Nem tudom, van-e valaki, aki ilyenkor azt válaszolja, persze, hátra lehet dőlni. Ha olyan feladatok jönnek, amelyek újabb erőgyűjtést igényelnek, akkor annak bizony neki kell vágni. Ha meg olyan jön, ami kicsit könnyebben is megoldható, akkor nyugodtabban lehet aludni. De egyelőre a nehezebb feladatok találnak meg. A legutóbbi bemutatónk is – a Castel Felice a Radnóti Színházban – rettentő strapás volt, és nagyon sok nehézség árán jutottam csak el a premierig. Az előadások során is sok munka vár rám, mert ez a szerep nem adja magát egykönnyen.

– Hamvai Kornél darabjáról beszélünk, amely aktuális társadalmi kérdéseket, vitákat feszeget, éppen az ön szerepén keresztül. Anélkül, hogy politizálnánk, önben lezajlottak ezek a viták?

– Nem. Szerencsés környezetben nőttem föl, ahol előítélet-, és állásfoglalás-mentesen lehetett élni. Persze a szüleim mindig lehalkították a hangjukat, ha a pártról volt szó, de nem neveltek, és nem is éltek semmi ellen, de semmilyen eszme mellett sem. Így teljesen szabadon választhattam, már felnőtt fejjel, amikor a magam gondolkodásmódját kellett kialakítanom. Nekem nem kellett azon gondolkodnom, hogy léteztek-e ártatlan ávósok. Volt-e jó dolog a szocializmusban, vagy csak büdös, csibész banda volt az egész? Azért kanyarítottam erre a témát, mert egy ávóst játszom az említett darabban, aki ugyanúgy Ausztráliába menekül, mint sokan mások, illetve a Castel Felice fedélzetén vele utazó másik hét magyar. A történet központi motívuma, hogy hihető-e az, hogy egy ávós valaha is ártatlan volt? Elképzelhető-e, hogy újra tudja kezdeni az életét? Mi történik abban a szerelemben, ami oly fontos számára, és a hajón megtalálja? De hogy én mit gondolok erről, az maradjon az előadás titka, abból szerintem kiderül.

– Lehet némi rutint szerezni a színházban, de valójában mindig újra kell kezdeni, mindig meg kell válaszolni a kérdést, hogy el tud-e a színész valamit játszani vagy nem. És ez független a színpadon eltöltött évektől. De hogy válaszoljak a kérdésre: kicsit hályogkovács módjára álltam a filmezéshez. Mindig elmondom, hogy nem is gondoltam, hogy ilyen nagy siker lesz a Valami Amerikából. Ha még forgatok valaha filmet, örülnék, ha lehetne próbálni, mint egy színdarabot. Bizonyára nem úgy, és nem annyi ideig. Azon túl, hogy az ember elolvassa a forgatókönyvet, és megtanulja a szöveget, ne az legyen a következő munkafázis, hogy fölveszi a jelmezt, és akkor kamera, partnerek, fény, tessék… Mert ebben mindig nagyon sok esetlegesség, és nagyon sok sztereotípia van.

– Nagyon úgy tűnik, hogy a színpad az ön világa, mégis elég idős fejjel, 30 évesen végzett a főiskolán. Előtte elvégezte a jogot. Addig nem mert a főiskola közelébe menni, vagy csak akkor jutott eszébe?

– Beadtam a jelentkezési lapot a főiskolára érettségi után is, de nem mertem elmenni felvételizni. Olyan kép élt bennem a színészetről, ami olyasfajta áldozatkészséget vagy hivatásszeretet vagy tehetséget feltételez, amivel én nem rendelkeztem, és nem gondoltam, hogy valaha is rendelkezni fogok. Ezzel szemben a jog egyértelműnek látszó pálya volt. De aztán találkoztam valakivel, aki annyira édes, helyes és varázslatos személyiség volt, hogy átcsábított. Azt gondoltam magamban, hogy ahol ilyen lányok teremnek, ott nekem több keresnivalóm van, mint az egyetemen, illetve az egyetem utáni világban. És volt még egy oka a pályamódosításnak. Élt bennem, illetve most is él bennem a hit, hogy az embernek valamire rá kell tennie az életét. Akkor ez még nagyon kamaszos formában működött, hősi ábrándokat kergettem. Persze tudtam, hogy soha nem fogok úgy lovagolni a prérin, mint Old Firehand és Winnetou, vagy soha nem leszek olyan hatalmas, mint gróf Monte Cristo, de mégis úgy gondoltam, nagyszabású életet kell élni.

– A Miskolci Nemzeti Színházban a drámairodalom legnagyobb szerepeit játszhatta el. Mégis Budapest mellett döntött, ami egészen más színészlétet feltételez. Miért döntött a főváros mellett?

– Pesten valóban egészen más színésznek lenni. Jó és rossz értelemben is. Azért döntöttem Budapest mellett, mert négy színház hívott. Így is nagyon sokat haboztam. Nem akartam eljönni Miskolcról. Máig az életem legfényesebb és leggondtalanabb időszakának tartom. De aztán, ahogy egy barátom fogalmazott: ma négy színház hív, jövőre kettő, aztán egy, aztán már nem tudsz választani. És nem utolsó sorban megszületett a fiam, az ő édesanyja pedig a fővárosban élt.

– Nem mondható, hogy mellőzik. A Radnóti Színház majd minden előadásában játszik, forog a neve. Mégis elvállalt nemrégiben egy reklámfilmet, amit a szakma egy része nem igazán szeret. Miért vállalta?

– Megnéztem, hogy mi a tennivaló és nem volt idegen tőlem a szerep. Ráadásul megtisztelő gázsit ajánlottak föl. Azt gondoltam: kár volna, ha azt a pénzt más keresné meg, és ezért elvállaltam.

– A Radnóti társulata az utóbbi időben átalakult. Többen átmentek a Nemzetibe. Önt nem keresték meg?

– Volt róla szó, még Jordán Tamás első igazgatói évében, de végül is úgy döntöttem, hogy maradok. Nagy a Radnóti Színház szakmai hitele. De alkalmasint ki-ki lehet kukkantani, játszom például a Budapesti Kamaraszínházban, Miskolcon rendeztem, most megyek a Vidám Színpadra rendezni. Sok jó van abban, ha egy másik társulattal is megismerkedik az ember. De elszerződni nem szeretnék.