"Nem foglak megvédeni benneteket, sőt még bátorítani is fogom az ellenséget, hogy tegyen veletek, amit csak akar" – hangzott Donald Trump hírhedtté vált kijelentése. A volt elnök ezt válaszolta annak az európai vezetőnek, aki azt kérdezte tőle, hogy az Egyesült Államok akkor is megvédené-e a hazáját, ha az nem költött annyit a haderejére, mint amennyit a NATO elvárt volna tőle. Trump szavai és az orosz csapatok ukrajnai offenzívája felélesztették a vitát, vajon Európa képes lenne-e megvédenie magát, amennyiben az USA hátat fordítana a NATO-nak – írja a brit The Economist.

A londoni újság számba vette a lehetőségeket és azokat a kihívásokat, amelyekkel Európának szembe kellene néznie. Utóbbiak közül a legfenyegetőbb kétségtelenül az, hogy az ukrajnai háború után Oroszország rövid idő alatt újjáépítheti a haderejét. Rob Bauer tengernagy szerint csak az a kérdés, hogy erre Moszkva mennyi idő alatt lesz képes. A NATO Katonai Bizottságának elnöke szerint a legtöbben ezt az időt három és hét év közé teszik, attól függően, hogy a nyugati szankcióknak végül is mekkora lesz a hatása.

"Egy évtizeden belül újból szovjet méretű haderővel kell majd szembenéznünk" – közölte az észt hírszerzés az éves jelentésében. A dán védelmi miniszter, Troels Lund Poulsen pedig ezt azzal toldotta meg, hogy olyan provokációkra kell ezután számítani, amelyekkel az oroszok próbára teszik a NATO alapokmányának 5. cikkelyét, vagyis a kollektív védelem elvét. A borulátóbbak viszont már arról beszélnek:

nem az a kérdés, lesz-e háború az oroszokkal, hanem az, hogy mikor.

A The Economist azt írja, hogy az európai vezetők évek óta készülnek erre a helyzetre. Emmanuel Macron már 2019-ben arról beszélt az újságnak, hogy a szövetségeseknek „újra kell értékelniük a NATO valóságát az Egyesült Államok elkötelezettségének fényében”. A francia elnök burkolt kijelentése utalás volt arra, hogy az akkori amerikai elnök, Donald Trump többször kacérkodott a NATO-ból való kilépéssel, miközben egyre nyíltabban állt Vlagyimir Putyin oldalára. Így aztán az európai vezetők kezdtek fantáziát látni a kontinens stratégiai függetlenségét szorgalmazó párizsi javaslatban, noha azt korábban elutasították.

Igen ám, de ehhez a mostaninál sokkal jelentősebb védelmi képességekre lenne szükség – állapítja meg a londoni újság. A védelmi kiadások növelése megindult, és Európa 28 NATO-tagállamából az idén már 18, a szövetség elvárásainak megfelelően, a GDP-je két százalékát fordítja a haderejére. Sőt, Lengyelország és Görögország még ennél is többet, bár az utóbbi esetében a magas katonai nyugdíjak a védelmi költségvetés tetemes részét felemésztik.

Lengyelország ellenben nemcsak a GDP-je három százalékát költi haderőfejlesztésre, hanem ennek a hatalmas összegnek majdnem a feléből fegyvereket vásárol.

Bár itt is akad egy de. Az előző varsói vezetés ugyanis nem gondolt arra, hogy kik fogják majd kezelni és üzemben tartani az új eszközöket. Arról már nem is beszélve, hogy a lengyel rakétatüzérség ugyan képes háromszáz kilométerre lévő célpontokat is támadni, csak éppen a felderítés nem "lát el" ilyen messzire. Ebben teljesen az amerikaiakra hagyatkoztak.

Itt jön az európai önvédelem másik nagy gondja, a krónikus emberhiány. Hiába költenek a kontinens államai annyit, mint Oroszország, a haderőn ez szinte nem is látszik. A londoni International Institute of Strategic Studies (IISS) egyik tanulmányában azt írta, hogy 2015 óta alig nőtt a harcoló egységek száma. Franciaországban és Németországban mindössze egy-egy új zászlóaljat állítottak fel, miközben Nagy-Britanniában öt ilyen egységet szereltek le. A brit kutatóközpont szakértői azt állítják, hogy a legtöbb európai NATO-tagállam legfeljebb egyetlen harcoló dandárt (néhány ezer fős egységet) tudna csupán csatába küldeni. Így a német hadsereget is jócskán kifeszítheti, ha Berlin tényleg a Baltikumba vezényel egy teljes harcoló dandárt.

Ezzel még koránt sincs vége Európa gyengeségeinek.

A NATO irányító szervezete is rendkívüli módon megszenvedné az amerikaiak távozását. A parancsnokságokon dolgozó, jól képzett amerikai tiszteket nem biztos, hogy képesek lennének azonnal pótolni. A madridi Elcona Királyi Intézet egyik munkatársa, Daniel Fiott például azt mondta a londoni újságnak, hogy néhány brit és francia tábornokon kívül talán csak a német haderőben akadna olyan képzettségű katona, aki hadosztály vagy hadtest méretű manővereket lenne képes tervezni, illetve irányítani.

Ehhez hasonlóan súlyos gondot okozna, ha Washington visszahúzná az Európára boruló atomernyőt. Igaz, Nagy-Britanniának és Franciaországnak is vannak nukleáris fegyverei, de az oroszok hatezerjéhez képest elég kevés a kettejük nagyjából ötszáz robbanótöltete. Persze ez is elég lehet ahhoz, hogy végzetes csapást mérjen az ellenségre, így az elrettentéshez esetleg megfelelhet. Viszont a borúlátóbb szakértők azt mondják: Putyint éppenséggel felbátorítaná az orosz mennyiségi fölény és az, hogy

egy atomtámadás aránytalanul nagyobb veszteségeket okozna a briteknek meg a franciáknak.

Párizs azonban még csak nem is tagja a NATO nukleáris tervező csoportjának, így az atomfegyverek bevetéséről kizárólag maguk a franciák dönthetnek. Az 1950-es években éppen azért hozták létre a saját nukleáris elrettentő erejüket, mert az akkori amerikai politikusok – egy atomháború esetén – nem igazán akarták volna feláldozni New Yorkot Párizsért. Vajon a mai francia politika beáldozná-e mondjuk Tallinnért Toulouse-t?

Nem is csoda, hogy alig két hete a német pénzügyminiszter a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain arról értekezett, hogy újra kellene gondolni az európai nukleáris egyezményeket. A szabaddemokrata Christian Lindner cikkében azt a kérdezte: "Milyen politikai vagy pénzügyi feltételek mellett lenne hajlandó Párizs és London arra, hogy fenntartsa vagy bővítse saját (nukleáris) stratégiai képességeit a kollektív biztonság érdekében, illetve mi milyen hozzájárulást adnánk ehhez?”

A közös európai védelem drámai helyzetén némileg javíthat az, hogy a brit nukleáris erő a NATO tervező csoportjának felügyelete alatt áll, bár London ettől függetlenül még maga dönthet az atomcsapás elrendeléséről. Az is némi bizakodásra adhat okot, hogy a francia elnök tavaly már arról beszélt: "Az atomfegyverek bevetését indokló francia nemzeti érdekek, immár európai dimenzióval is rendelkeznek." Konkrét elköteleződésnek ez azért kevés, de a semminél több – állapította meg néhány nyugati szakértő.

Európa hiányos védelmi képességei kapcsán muszáj szót ejteni a hadiiparról is. Az ukrajnai háború, de főleg Kijev fokozódó katonai támogatása miatt a kontinens hadiipara nagyobb tempóra kapcsolt. Az Ukrajnának szükséges egy-kétmillió darab tüzérségi lőszert például az év végére elő is tudja állítani. Csak az a gond, hogy a termelés nagyobb részét már más országok kötötték le. Volt ugyan egy próbálkozás az Európai Unióban, hogy a háború idejére törvényben garantálják a tagállamok az ukrán szállítások elsőbbségét, ám ezt a legnagyobb gyártó országok elutasították.

A kapacitások bővítését jelentősen hátráltatja a tőke hiánya is. A vállalatok arra hivatkoznak, hogy fizetőképes kereslet hiányában nem tudnak beruházni. Márpedig

Ukrajna segélyként kéri a lőszert és nem vásárlóként.

Kaja Kallas, Észtország miniszterelnöke, akit Macron francia államfő és más vezetők is támogatnak, azt javasolta, hogy az unió közös hitelfelvételből finanszírozza az ilyen kiadásokat, hasonlóan a koronavírus-járvány idején létrehozott helyreállítási alaphoz. Ez az ellentmondásos ötlet azonban nem aratott tetszést a legtakarékosabb tagállamok körében.

A finanszírozás mellett a nemzeti érdekek ütközése is komoly akadálya az európai hadiipar fejlődésének. Ez már a közös tervezést is gyakran megakadályozza. A harci repülőgépek esetében a franciák például ragaszkodnak ahhoz, hogy a gépek alkalmasak legyenek a hajófedélzeti üzemeltetésre is, míg ez a németek vagy a belgák számára egyáltalán nem fontos. A harckocsik tervezésében a franciák a könnyebb páncélzatot részesítik előnyben, míg a németek a vastagabb, komolyabb védelemre esküsznek. Akadnak persze jó példák is az együttműködésre. Az elmúlt 16 évben 12 európai állam közösen üzemeltetett három nehézszállító-repülőgépet. Januárban pedig Németország, Spanyolország, Hollandia és Románia közösen rendelt ezer darab Patriot rakétát, kihasználva a nagyobb mennyiségű vásárlás esetén kérhető árengedmény lehetőségét.

Egy másik beszerzés ellenben vitát gerjesztett Párizs és Berlin között.

A Németország vezette European Sky Shield Initiative elnevezésű program keretében 21 európai ország vesz közösen légvédelmi fegyvereket. Mivel a vásárlólistán amerikai és izraeli gyártmányok is szerepelnek, a franciák élesen bírálták a kezdeményezést. Emmanuel Macron pártjának egyik képviselője azt vetette Olaf Scholz német kancellár szemére, hogy ezzel a projekttel az európai gyártók üzletét rontják. Benjamin Haddad azzal érvelt: "Az európai fegyvergyártók nem vesznek fel munkásokat és nem építenek gyártósorokat, ha nem kapnak megrendeléseket."

Európa önvédelme több sebből is vérzik. A The Economist azonban mégis derűlátó a jövőt illetően. Egyrészt azért, mert egyáltalán nem biztos, hogy ha Donald Trump újból elnök lesz, tényleg kilépteti az USA-t a NATO-ból. Már csak azért sem, mert Washington legfontosabb és leghűségesebb szövetségesei mégiscsak az európai NATO-tagállamok között vannak. Az sem utolsó szempont, hogy Európa továbbra is fontos piaca az amerikai hadiiparnak. Ám a kontinens önvédelmi képességének növelése ettől függetlenül halaszthatatlan.

A jó megoldás erre egy NATO-n belüli európai pillér kiépítése lenne.

A nagyobb összegű védelmi kiadások, a hadiipar felpörgetése és a katonai ütőerő növelése akkor is szükséges, ha az USA a NATO tagja marad. Hiszen még egy elkötelezetten Európa-párti elnök is jó néven venné, ha mondjuk egy csendes-óceáni konfliktus esetén európai szövetségesei tehermentesíteni tudnák az amerikai hadsereget.

A madridi Daniel Fiott véleménye az, hogy közelíteni kellene az Európai Uniót és a NATO-t. Meglehetősen radikális ötlete alapján a katonai szervezet legfőbb döntéshozó testületében, az Észak-Atlanti Tanácsban helyet kellene biztosítani az unió küldöttének. Azt sem tartaná ördögtől valónak, ha idővel egyesítenék a NATO-főtitkári és az Európai Bizottság elnöki posztját. Az ilyen elképzelések persze ma még nagyon vadul hangzanak, de a The Economist szerint ahogy múlik az idő és nő a nyomás Európán, úgy egyre inkább észszerű javaslatoknak fognak tűnni.