Az interneten keringő városi legendák szerint a szovjet haditengerészet ördögi elképzelése inspirálta a rendszer kifejlesztését. A hidegháború idején, az egyik admirális ugyanis azt eszelte ki, hogy a szovjet csapásmérő tengeralattjárók egy részét Norvégia északi fjordjaiban rejtsék el. Az atomrakétákkal felszerelt szovjet búvárhajók ugyanis a NATO legkeresettebb célpontjai lettek volna, ha kitör a harmadik világháború. Hatalmas hadigépezet vadászott ezekre a mélyben rejtőzködő hajókra, hiszen közülük akár egy is elképzelhetetlen pusztításra lett volna képes.

De ki keresne szovjet tengeralattjárókat a nyugati katonai szövetség területén? A szárazföldbe hosszan benyúló, mély vizű öblök ideális rejtekhelynek ígérkeztek főleg, hogy Norvégia északi területei rendkívül gyéren lakottak. Ezért az itteni fjordok szemmel tartása is komoly kihívást jelent, nemhogy a védelmük. Erre leginkább a légierő alkalmas, ezért a szovjetek komoly repülőerőket vontak össze, hogy háború esetén uralhassák az északi norvég területek feletti légteret.

Válaszul a norvégok a légvédelem fejlesztésébe kezdtek. Ám a múlt század kilencvenes éveiben még csak olyan rendszerek léteztek, amelyeknél a felderítő, illetve a tűzvezető lokátorokat az irányítóközpont közvetlen közelébe telepítették és az egészet az elhárító rakéták indítóinak gyűrűje vette körül. Az ilyen koncentrált légvédelmi rendszer viszont egyrészt sebezhető, másrészt csak egy viszonylag szűk területet tud védelmezni. Ilyen felépítésű légvédelemmel lehetetlen lett volna észszerű költségek mellett megóvni az elhagyatott északi norvég vidéket.

Valami egészen új kellett

Meg leginkább olyan megoldásra volt szükség, ami viszonylag olcsó is. A norvég Kongsberg hadiipari vállalat már komoly nemzetközi hírnévre tett szert korábban is, főleg az elektronikai fejlesztései révén. Kézenfekvő volt, hogy ez a hazai vállalat alkosson meg egy komputertechnikára épülő, hálózat alapú, integrált rendszert. Fontos szempont volt a költséghatékonyság mellett, a lehető legnagyobb lefedettség és az, hogy a rendszer távirányítással, minél kevesebb emberrel működhessen.

Az első nagy ötlet az volt, hogy a kilövőállásokat széthúzták a rakéták hatótávolságának széléig. A rendszer elemei akár 25 kilométerre is lehetnek egymástól, amivel a korábbiaknál nagyságrendekkel nagyobb területet tudnak lefedni. A fegyverek irányzásához szükséges felderítési adatokat pedig az indítóktól messze elhelyezett lokátorok szolgáltatják. Mindent a távolból tudnak vezérelni és a részegységeket akár hosszabb időre is magukra lehet hagyni. Csak az áramellátásukról kell gondoskodni és arról, hogy a zavartalan legyen köztük az adatkapcsolat. Ez a legújabb változat esetében kábellel legfeljebb 8, titkosított rádió kapcsolattal pedig nagyjából 25-30 kilométer lehet. Ráadásul a rendszer működtetéséhez elég egy tucatnyi katona is.

A másik korszakalkotó ötlet

Ez akkor született, amikor a mérnökök azon tanakodtak, hogy milyen fegyvereket alkalmazzanak. Teljesen új légvédelmi rakétákat kifejleszteni hosszadalmas és nagyon költséges lett volna. Ellenben a norvég légierő akkor már rendelkezett az amerikai AIM-120 AMRAAM rakétákkal. Ezek ugyan légiharc-fegyvernek készültek, de tökéletesen megfeleltek az új rendszer céljainak is.

Az AIM-120-AMRAAM egy úgynevezett félaktív, lokátorirányítású eszköz, amely forradalmasította a légi háborúkat. A korábbi rakétákkal ellentétben ez a fegyver nem igényli, hogy az indító repülőgép folyamatosan repülési adatokkal lássa el. Elég csak megadni a cél térbeli helyzetét és mozgásának paramétereit, ezekből a rakéta komputere már kiszámolja azt a pontot, ahol a legvalószínűbb a találkozás. Mindezt persze a másodperc tört része alatt. Indulást követően, nagyjából a röppálya felénél, még van egy adatfrissítés, de utána már teljesen önállóan repül a rakéta. A cél közelébe érve bekapcsolja a saját, miniatűr lokátorát, megkeresi vele az ellenséget, és megsemmisíti.

Repülőgépről indítva az AIM-120 AMRAAM hatótávolsága meghaladja akár negyven kilométert, ezért is nevezik látóhatáron túli légiharc-fegyvernek. De ha földről startol, akkor ez a távolság már jócskán lecsökken. Egyrészt a fegyver nulláról indul, vagyis hiányzik a repülőgép adta kezdősebesség. Másrészt a föld felszínén sűrűbb a levegő, így nagyobb a közegellenállás is, harmadrészt le kell győzni a gravitációt. Mindezek dacára az AIM-120 AMRAAM tökéletesen megfelelt a fejlesztők igényeinek.

Az is jó, ami már nem repülhet

Az sem mellékes, hogy az időközben NASAMS (Norwegian Advanced Surface to Air Missile System, magyarul Norvég Fejlett Föld-levegő Rakéta-rendszer) névre keresztelt eszköz olyan rakatékat is használhat, amelyek repülőgépekre már nem függeszthetők, ugyanis lejárt az az idejük, amit a levegőben tölthettek. Ettől persze még hibátlanul működnek, kár is lenne leselejtezni bármelyiket, egy földi indítóállásból biztonsággal kilőhetők.

Idővel persze a NASAMS számos fejlesztésen esett át. Korszerűbbek lettek a lokátorok és a radarok mellé elektro-optikai felderítő rendszereket társítottak. Ezekkel már kisugárzás nélkül, passzívan is lehet célpontokat keresni. Ezenkívül újabb rakétatípusokat is integráltak, így többféle irányítórendszerrel ellátott fegyver is betölthető egy-egy, jellemzően hatrakétás indítóállásba. Ráadásul a NASAMS telepíthető fixen és járművekre is. Utóbbiak típusát szintén a megrendelő választhatja ki.

A NASAMS rendszer kiválóságát már éles helyzetben is bizonyította. Az amerikaiak néhány üteget átadtak az ukrán hadseregnek, amely a legfontosabb létesítményeket védi velük. Amikor Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt a rendszer eredményességéről kérdezték, csak annyit mondott: "Tízből tíz!" Vagyis szerinte minden rakéta célba talált. Bár ebben lehet némi udvarias túlzás, azért az is sokatmondó, hogy az Egyesült Államok fővárosát, Washingtont is ilyen fegyverek védik.

A NASAMS új korszakot nyit nálunk is

A Magyar Honvédségnél a még a múlt század hatvanas éveiben tervezett, szovjet 2K12 Kub közepes hatótávolságú csapatlégvédelmi rakétákat fogja felváltani a NASAMS rendszer. Nemcsak nagyságrendekkel nagyobb terület tud majd védelmezni, hanem egyszerre akár 72 légi cél ellen is képes harcolni. Mivel a rendszer elemei jókora távolságra vannak egymástól, a túlélőképessége óriási. Ha el is pusztul egy-egy indító vagy lokátor, a közelben lévők azonnal átveszik a feladatát, a rés rögtön bezárul.

A NASAMS nagyszerűségét az is mutatja, hogy a felhasználó igényeinek megfelelően sokféle eszköz illeszthető hozzá. Így a Magyar Honvédség például izraeli eredetű lokátorokat fog alkalmazni, az eredeti AIM-120 AMRAAM rakétáknak pedig a megnövelt hatótávolságú változata is rendszerbe áll majd nálunk. Az AMRAAM-ER jelzésű fegyver annyiban tér el a repülőgép-fedélzeti változattól, hogy egy indítófokozattal látták el, így a jóval távolabb lévő célok ellen is kilőhető.

Mint a hagymahéj

A NASAMS beérkezésével igazán korszerű, többrétegű légvédelme lehet Magyarországnak is. Ebben az egyes elemek, mint a hagymahéjak, úgy illeszkednek egymáshoz. A legmesszebb lévő célokat nagy hatótávolságú, 3D-s lokátorok derítik fel és ellenük a JAS-39 Gripenek harcolhatnak. De a vadászgépek saját lokátorai ugyancsak részt vesznek a felderítésben, valós idejű adatokat szolgáltatva a légi helyzetről. Ami átjut ezen a védvonalon, az ellen vethetők be a NASAMS különböző távolságban hatékony radarjai és rakétái. A közel légvédelmet pedig a MISTRAL rakéták, illetve az ezeket is magába foglaló, Skyranger komplexumok látják majd el. Utóbbiak az itthon készülő Lynx lövészpáncélosokra telepítve, a kategória legjobbjainak számítanak. Természetesen ez a többrétegű védelmi rendszer nemcsak repülőgépekkel és helikopterekkel szemben hatékony, hanem alkalmas a drónok elleni harcra is.

Persze ahhoz, hogy a légvédelem jól működjön, szükség van egy olyan irányítóközpontra, amely képes az elemeket egységes rendszerbe összefogni. Ezt a feladatot Airbus Defence & Space által gyártott SAMOC Légvédelmi Rakéta Műveleti Központ (Surface-to-Air Missile Operations Center) látja el.

A nálunk tavaly rendszerbe állt központtal összetett légvédelmi műveletek vezetése, tervezése vált lehetővé. Méghozzá úgy, hogy valós időben, minden szükséges információ a rendelkezésre áll és a katonák az összes légvédelmi eszközt egyszerre tudják irányítani.