eur:
413.94
usd:
396.69
bux:
78741.84
2024. december 23. hétfő Viktória
Giorgia Meloni új olasz miniszterelnök egyik helyettesével, Matteo Salvini infrastruktúra- és közlekedésügyi miniszterrel beszél a bizalmi szavazást megelőző, a parlament alsóháza előtt elmondott első kormányfői beszéde után Rómában 2022. október 25-én.
Nyitókép: MTI/AP/Alessandra Tarantino

Giorgia Meloni és az EU: merre indulhat, milyen mozgástere van az új olasz kormánynak?

Talán Németország kancellárjának a lépéseit sem követi most olyan szoros figyelem, mint Olaszország napokban hivatalba lépő első női miniszterelnökét, akinek leendő kapcsolata az uniós folyamatokkal sokak szerint rányomhatja a bélyegét az EU közeljövőbeli működésére. Cserébe Rómának sem lesz könnyű.

A tét elemzések szerint nem kevesebb, mint hogy a korábban határozottan euroszkeptikus nézeteket valló Meloni – és pártjának (Olasz Testvérek) esetenként még nála is szélsőségesebben fogalmazó tagsága – hű marad-e egykori véleményéhez, beteljesítve azokat az olasz választás előtti becsléseket, amelyek a közeljövőben olasz részről jósoltak érdemi akadályokat számos eddig uniós folyamat esetében? Hogyha nem, akkor miben és mennyire húzódhat majd középre a politikai palettán?

Az érme másik oldala, hogy meglévő nézeteivel miként tud egy Meloni-kormány egyik napról a másikra érdemi közreműködő lenni olyan Európa-léptékű ügyek kezelésében, mint az Oroszország elleni szankciók kérdése, Ukrajna támogatása, az energiaellátás szavatolása, az energiaárak kordában tartása, vagy a mindenütt burjánzó infláció visszaszorítása, a gazdaság befékeződésének a kivédése, netán a jogállamisági helyzet tagállamonként és EU-intézményenként gyakran szögesen ellentétes értelmezése. Úgy, hogy közben az olasz érdekeket is védi.

És persze EU-szempontból az alapvető kérdés, hogy – mindezek nyomán is –,

milyen olasz hozzáállás várható ezután az EU-integráció jövőbeni alakulása, (így az EU-jog és a nemzeti jog viszonya, vagy a nemzetek feletti intézmények és mechanizmusok megtartása) kapcsán?

Más szóval: módosul-e a hagyományos olasz európai uniós elkötelezettség? Továbbá: a napi ügyekben a többiek számára vajon a megoldás, vagy a probléma része lesz-e inkább a római kormány? És végül: melyik oldalra áll majd Meloni – no meg milyen határozottsággal? – az évek óta zajló EU-magyar és EU-lengyel jogállamisági vitában? – summázta a legfontosabb kérdéseket a brüsszeli Politico már a szeptemberi olasz választás előtt.

A választási győzelem, majd a kormányalakítást kísérő élénk sajtófigyelem és számtalan nyilatkozat utóbb tovább árnyalta az addigi benyomásokat és a lehetséges válaszokat. Számos elemzés utalt például arra, hogy pártjának 2018-as programja még konkrét célként tűzte ki az olasz alkotmány olyan értelmű módosítását, amely elsőbbséget deklarálna a nemzeti jognak az európai uniós joggal szemben, (amivel, ha valóra válna, mérhetetlen lökést kaphatna a hasonló jellegű és már létező lengyel állásfoglalás). Ez a kitétel azonban Meloni mostani választási elvi platformjából már kikerült.

Igaz, a választást megelőző beszédeiben visszatérően hangsúlyozta, hogy a „nemzeti szuverenitás a népé” (amit úgymond nem vehetnek el külső intézmények), vagy hogy szerinte nem demokratikus állapot az uniós jogalkotás folyamatában átengedni a „senki által nem választott” Európai Bizottságnak a kezdeményezési jogot, (nyári beszédéből idézte a Politico és a Euractiv). Azonban mindezek konkrét értelmezése ugyanúgy lehet igen tág, mint csak felszínes és szűkített is. Emellett korábbi, ellenzékből kormányzati székbe került pártok eseti tapasztalatai arra utalnak, hogy közülük sokan a vezetői pozícióban döbbentek rá arra, hogy „szuverén nemzeti döntés” lehet részkérdésekben maga a szuverenitás megosztása is. Amikor egyes ügyek kapcsán a többi tagállammal történő (nemzetérdekű) együttműködés részeként az ezekre vonatkozó határozatokat aztán kizárólag a többiekkel együtt hozzák meg.

Ténykérdés mindenesetre, hogy Meloni egyik közeli munkatársa, Raffaele Fitto, aki néhány nap óta a Meloni-kormány európai ügyi minisztere,

a közelmúltban már beérte abban összefoglalni a kormányfő európai uniós nézeteit, hogy az EU-intézményeknek „kevesebb ügybe” kellene belefolyniuk, de „azt viszont jobban” kell csinálniuk.

Hasonlóképpen, akad módosulás a Brüsszelben érthető módon legnagyobb aggodalommal figyelt leendő olasz költségvetési és gazdaságpolitika várható alakulásában is. Végül is 19 (jövő januártól már 20) EU-ország közös fizetőeszközének a stabilitása a tét. Meloni és pártja a 2010-es évek közepén még azért kampányoltak, hogy Olaszország lépjen ki az euróból. (Amúgy hasonló volt a 2018-as választás előtt a Matteo Salvini-vezette Liga álláspontja is, ők egy ideig (brit mintára) népszavazás kiírását is szorgalmazták az olasz eurótagságról, amit azonban kormányra kerülve már ejtettek.)

Néhány évvel később Meloni és az Olasz Testvérek (ellenzékből) azért támadták a másfél éves Liga-5 Csillag kormányt, mert az szerintük behódolt a „brüsszeli bürokraták” azon követelésének, hogy mire mennyit költhetnek az olasz költségvetésből.

A mostani választási kampányban azonban az utóbb miniszterelnökké avanzsált politikusasszony már arra vállalt kötelezettséget, hogy kormánya „egyensúlyban tartja majd” az olasz költségvetést és – mint a Financial Times idézte őt – követni fogják elődje, Mario Draghi „makrogazdasági megfontoltságát”. Mindezt azzal is alátámasztotta, hogy

kormányában ugyanazt a Giancarlo Giorgettit nevezte ki gazdasági és pénzügyminiszterré, aki Draghi nemzeti egységkormányában is a tárcát vezette.

Hasonló a helyzet a külügyeknél is. Korábban Meloni is károsnak és fölöslegesnek ítélte az Oroszország elleni európai uniós szankciókat. Kormányában azonban már azt az Antonio Tajanit nevezte ki külügyminiszternek, aki előzőleg két különböző Európai Bizottságban is biztosként szolgált (2008-2014 között), majd az Európai Parlamentben előbb alelnökként majd házelnökként (2014-2019) elégszer demonstrálta európai uniós elkötelezettségét. (Tajani mellesleg miniszterelnök-helyettes is lett Meloni kabinetjében.)

Mindeközben a nemzetközi sajtóban már egy jó ideje az a téma, hogy Meloni és pártja igazából sokkal kritikusabban áll Putyin Oroszországához, mint az orosz elnökkel bevallottan barátkozó Silvio Berlusconi. Ez utóbb aztán be is igazolódott, midőn Meloni (napokkal kormánya megalakulása előtt) lényegében rendre utasította Putyinnal szimpatizáló kijelentéseiért a Forza Italia veterán alapítóját.

Mindezt egyes vélemények részben az Orosz Testvérek hajdani neofasiszta kötödéseihez is vezetik vissza. Az utóbbiak körében ugyanis még a szovjet időkből megörökölve erőteljes előítélet él általában az orosz politikával szemben, amit Meloni sem ignorálhat.

Más vélemények emlékeztetnek arra, hogy Meloni pártja az Európai Parlamentben pont annak a frakciónak (Európai Konzervatívok és Reformerek - ECR) a tagja, (mi több, az utóbb európai partszövetségének éppen Meloni személyében immár vezetője is), amelynek egyik meghatározó politikai ereje az elkötelezetten Moszkva-ellenes lengyel kormánypárt (PiS, Szabadság és Igazságosság). Azaz, Meloni már csak pártszolidaritás okán sem vállalhat fel orosz-barátságot.

Mindezt tetőzi be a szakértői vélemények többsége azzal, hogy az európai uniós orosz-politika római elfogadásának talán legfontosabb magyarázat annak kerülése, hogy az új kormány például e téren máris élesen szembe kerüljön a többségi európai uniós (tagállami és EU-intézményi) véleménnyel.

A kormányra került Olasz Testvérek és főnökük,

Giorgia Meloni számára ugyanis mostanra az egyik legfontosabb szemponttá az időközben elnyert európai uniós támogatás megőrzése lett.

Szakértők ennek kapcsán emlékeztetnek, hogy politikai szempontból Meloniék voltaképpen nagyon kellemetlen időszakban kerültek a kormánykerékhez. Az európai trendhez hasonlóan Olaszországban is sűrűsödnek a megélhetési problémák, az infláció, az energiaválság az olasz mindennapokat is mérgezi, ráadásul az olasz gazdaság már a 2020-ban kezdődött COVID-járvány előtt is évtizedes lejtmenetben volt, amin aztán tovább rontott a járvány két évének idegenforgalmat megölő drámai hatása.

Ilyen körülmények között pártállástól függetlenül, bármilyen olasz politikai pártnak létfontosságú a történelmi léptékben is példátlan méretű, mintegy 200 milliárd eurós európai uniós támogatás (részben kedvezményes hitel, részben visszatérítést nem igénylő, ámde előre rögzített célokra adott pénzügyi finanszírozás) maradéktalan megtartása és hasznosítása. (Csupán összehasonlításként érdemes felidézni, hogy az egész Európai Unió (az EU-27-ek) közösségi költségvetésének kifizetési oldala 2020-ban csupán 155,4 milliárd euró volt.)

A végül megkapott volumennel az olasz részesedés az összesen 800 milliárd eurós uniós helyreállítási (avagy új generációs) alapból abszolút és relatív értelemben is rekordnak minősül a többi tagtárshoz képest. Más kérdés, hogy mindennek előfeltétele tehát az olasz nemzeti reformprogramok részletes listájának a bemutatása és elfogadtatása volt, (európai bizottsági és tagországi – EU-pénzügyminiszteri tanácsi – egyetértés egyaránt szükséges minden tagország esetében), amit aztán a vállalások végrehajtásának közösségi ellenőrzése is követ. Más szóval, a teljes összeg senki számára nem áll azonnal rendelkezésre, hanem a nemzeti program tételeinek megállapodás szerinti végrehajtásától függően nyílnak meg újabb és újabb projekt-keretek az érintett ország számára.

Mindez szakértők szerint önmagában is

ellenérdekeltté teszi a most alakult Meloni-kormányt, hogy belátható időn belül eleve konfrontatív módon álljon hozzá EU-ügyek kezeléséhez.

Más kérdés, hogy részkérdésekben az új kormány vethet fel korábban nem tárgyalt szempontokat és igényeket is, amelyek adott esetben egyeztetést is igényelhetnek. Meloni például többször említette, hogy az EU helyreállítási alap olasz kerete kapcsán rögzített pénzlehívási feltételek közül némelyeket szükségesnek tartanának módosítani.

Az egyik ilyen körülményként Meloni kezdettől fogva heves ellenzője volt a Draghi-kormány azon vállalásának, amely az EU egységes piac liberalizációs trendjéhez illeszkedve ígéretet tett olyan (eddig elzártan kezelt) olasz szolgáltatási szektorok megnyitására az európai uniós versenytársak előtt, mint a tengerparti idegenforgalom vagy a taxizás.

Ezt például nemzetgazdasági védelmi programjuk részeként Meloniék szeretnék visszacsinálni. („A farsangnak vége, mostantól mi is ugyanúgy megvédjük magunkat, mint a többiek” – mondta ennek kapcsán egy választási beszédében). Mindez tehát előrevetít bizonyos konfliktusokat Brüsszellel és más tagállamokkal, (különösen az olasz piacon már eddig is igen aktív francia érdekeltségekkel szemben).

Elemzések ennek kapcsán már nyáron emlékeztettek, hogy a konkrét esetben Meloniék szándéka nemcsak az uniós liberalizációs iránytól térne el, hanem azon is sérelem esne, hogy a Draghi-kormány a jelzett szolgáltatási (belső piaci) nyitást történetesen a helyreállítási alaphoz kötött egyik kötelezettségvállalásként is tette.

Itt tehát konfliktusra van kilátás. De még itt sem feltétlen számít mindenki azonnal elmérgesedő vitákra Brüsszellel. Az érdekeltség az együttműködés megőrzésében ugyanis kölcsönös, mutatnak rá elemzők. Miként Meloniék a pénz miatt még jó ideig sejthetően nem akarnak majd frontális ütközést, hasonlóképpen, az EU-oldal is – amelyik egyesek szerint a nyilvánvaló rászorultság mellett már valahol egy várható szélsőjobboldali kurzusváltásra is készülve is ítélt éppen Olaszországnak ekkora szeletet a támogatási tortából – ugyanezért a felmerülő új olasz igényektől sem fog eleve és teljesen elzárkózni.

Kölcsönös alapérdek a béke és az együttműködés minél tartósabb megőrzése

– mutatnak rá vélik megfigyelők.

Ami a további kulcsfontosságú uniós politikákat és megoldandó problémákat illeti, a klímapolitikai vállalások kapcsán Meloniék pártja nyilatkozatban szögezte le, hogy miközben elengedhetetlennek tartják a klímaváltozás elleni harcot, célnak tekintik azt is, hogy mindezt ne olyan intézkedésekkel érjék el, amelyek kárt okoznak a gazdaságnak, illetve ami mögött túlnyomórészt állami beavatkozások állnak. Mint fogalmaztak, építeni akarnak az „üzleti és vállalkozói világ szakértelmére és kreativitására”, ami adott esetben képes lehet a klímacélokat és a gazdasági érdekeket párosítani is.

Másfelől viszont, ugyanezen nyilatkozat kapcsán Meloni fontosnak érezte megerősíteni azt is, hogy kormánya fenntartja majd a század közepéig tett zérókibocsátási célkitűzést, miként egyetért a feljövő gazdaságok és népek klímapolitikai támogatásával is. Mint a Politico elemzése megjegyezte, az elmúlt nyarak elviselhetetlen olaszországi kánikulái akár biztosítékul is szolgálhatnak arra, hogy az új kormány itt komolyan gondolja, amit állít. Márpedig ez egyúttal egybevág az EU-konszenzussal is.

Hasonlóképpen, előre kiszámítható a Meloni-kormány álláspontja a migrációs politika kapcsán is. A „zéró tolerancia” hangoztatása (az illegális bevándorlással szemben) az egyik olyan terület, ahol Salvini és Meloni álláspontja szinte teljesen egybeesik. Sokak szerint koalíciós együttműködésüknek is ez az egyik tartópillére, még akkor is, ha Salvini (egy éppen migrációs ügyben folyamatban lévő bírósági pere miatt) nem kaphatta vissza az általa annyira áhított belügyminiszteri tárcát (infrastruktúráért felelős miniszter lett, meg ő is miniszterelnök-helyettes).

De azért bizonyos szelídebb hangszerelés a kormányra kerüléssel még ezen a területen is tetten érhető. Tavaly még például Melioniék lényegében a földközi-tengeri határvédelmi műveletek általánossá tételét és a migránshajók akár erővel is történő visszaszorítását követelték. A választási kampányban mindez fokozatosan a menekült hajók észlelését célzó korábbi tengeri járőrözések visszaállítására szelídült, egyes vélemények szerint a Frontex egyes esetekben nagyon is határozott fellépéseire válaszul született heves EP-reagálásokat bekalkulálva.

Összességében, különböző elemzések többnyire arra a következtetésre jutnak, hogy

a Meloni-kormány különösen kezdetben EU-szinten sokkal kevésbé lesz látható, mint attól a választási kampány során a különféle előrejelzések még annyira tartottak.

A mostani egyik legnagyobb vitát generáló „gázársapka” kérdésében például Meloni kezdettől fogva eleve „sapkapárti” volt, amiből egyébként az is látható, e mögött általánosan vallott olasz érdek húzódik meg, (Draghiék is hasonló állásponton voltak).

Sokan elkeseredett vitákra számítanak hamarosan annak kapcsán, hogy milyen kritériumokkal élesítsék be újra a fontosabb nemzetállami makrogazdasági mutatókról intézkedő úgynevezett stabilitási és növekedési paktumot (2020 tavaszán a pandémia miatt hatályát felfüggesztették, visszaállítása jelen tervek szerint 2024 január 1-jén esedékes). Olaszország több tekintetben is lazítana az eredeti elvárásokon, de ebben távolról sincs egyedül: hasonló törekvéseket vall a teljes dél-európai mediterrán-övezet, mi több, e tekintetben még Mario Draghi közös nyilatkozathoz tudta megnyerni tavaly decemberben Emmanuel Macron francia államfőt is. Itt tehát nem egyországos kötekedésre, hanem országcsoportok egymásnak feszülésére lehet majd számítani.

Leghamarabb és legkönnyebben konfrontációba Meloni egy uniós (tagállami és intézményi) többséggel még jogállamisági viták kapcsán keveredhetnek. Itt ugyanis döntéshelyzetek keletkezhetnek (mindenekelőtt a Lengyelországnak és Magyarországnak esedékes közösségi kifizetések esetleges visszatartásának a megítélésében).

Egy korábbi szakaszban Meloni kiállása ennek kapcsán még nagyon is markáns volt. A választások előtt úgy fogalmazott, hogy „szuverén népek olyan kormányai ellen folyik brutális támadás (Brüsszelben), amelyek csupán a politikai vélemények diktatúrája ellen emelték fel hangjukat”, majd példaként Lengyelországra és Magyarországra utalt.

A brüsszeli Euractiv emlékeztetett arra is, hogy Meloni pártja az EP-plenáris most szeptemberi határozata ellen voksolt, amelyben a nagy többség „nem demokráciaként” definiálta Magyarországot. (Meloni erre mondta azt, hogy „Orbán Viktor hatalmas többséggel egy csomó választást nyert. Azaz igenis demokratikus rendszerről van szó.”)

Mindeközben azonban a Politico elemzése azt is sejteti, hogy szerinte az említett EP-szavazás mögött

talán nagyobb részt tett ki a sarkos EP-véleményt lengyel érdekekből is eleve elvető PiS-álláspont megtámogatása, és csak másodlagos megfontolás volt a magyar kormány védelme is.

Más szóval, e vélemény szerint Meloni számára mindebben a lengyelek segítése volt a fontosabb. „Jó az esélye annak, hogy Olaszország Lengyelország támogatójaként lép majd fel az Európai Tanácsban (EU-csúcs), mentesítve ezzel a lengyel kormányt attól, hogy a számára orosz politikában elfogadhatatlan irányt követő magyar kormánytól függjön” – vélte ennek kapcsán a brüsszeli kiadvány elemzője.

Azon összefoglaló kérdés kapcsán, vajon mi is lehet tehát a Meloni-kormány hozzáállása az EU-integrációt érintő alapvető kérdésekhez, a többség lappangó különvéleményt, de kevés látványos ellentmondást vár – legalábbis kezdetben. Ez egyébként belefér abba, ahogyan Financial Times szerint Meloni egy nyári beszédében meghatározta az Unió általa kívánatosnak vélt fejlődési irányát. „Egyedülálló lehetőség nyílik arra, hogy újra formáljuk Európát, visszatérve Charles de Gaulle, és Robert Schuman elképzeléséhez, amiben még nem szuperállam építéséről, hanem együttműködő nemzetállamok szövetségéről volt szó”.

Mindez a fennálló működési kereteken önmagában ugyanúgy nem változtat, miként némely föderációpárti elképzelés hangoztatása sem – mutattak rá utóbb elemzők. A változáshoz ugyanis szerződésmódosításra és általános intézkedésként felvállalt közösségi reformokra, meg persze a módosítást lehetővé tevő egyhangú tagállami egyetértésre van (lesz) szükség, bármilyen irányú is lenne a változtatás. Ilyenre viszont belátható időn belül, az olasz Meloni-kormány színre lépésével sem látszik egyelőre esély.

Címlapról ajánljuk
Orbán Viktor: a háborút az Európai Unió elveszítette

Orbán Viktor: a háborút az Európai Unió elveszítette

Miután szombaton évzáró nemzetközi sajtótájékoztatót tartott a miniszterelnök, vasárnap este az M1-nek is interjút adott. Meglátása szerint Brüsszel nagy árat fog fizetni azért, hogy még mindig úgy gondolja, mindent az eddigiek szerint kell tovább csinálni. Ukrajnában és a világban is új realitás van, ehhez kell alkalmazkodni, Magyarország is ezt teszi a gazdasági semlegességgel és a jövő évi költségvetéssel is. "Jobban fogunk élni, de hogy szebben tudunk-e, ez a kérdés" - zárta az interjút.
VIDEÓ
inforadio
ARÉNA
2024.12.23. hétfő, 18:00
Gálik Zoltán
a Budapesti Corvinus Egyetem docense
EZT OLVASTA MÁR?
×
×
×
×
×