A szerdán esedékes bizottsági javaslat főként azért keltett feltűnést, mert sokéves halogatás után ez lesz az első eset, hogy a brüsszeli testület elszánja magát, és a közösségi költségvetési bevételek növeléséhez új lehetséges finanszírozási formákat kezdeményez.

Az uniós szaknyelvben csak ”saját forrásként” emlegetett bevételi forma a közösségi költségvetés finanszírozásának azon részére vonatkozik, ami nem közvetlen tagállami befizetésen alapul, hanem bizonyos – eredetileg többnyire tagállami – bevételek egy bizonyos hányadának előzetes számítási kulcsok szerint történő átengedésén.

Ilyen volt a vámunió megteremtése óta a vámbevételek bizonyos hányadának a közösségi kasszába irányítása – függetlenül attól, hogy az importcikk beérkezésére és ennyiből a tényleges vámolásra Rotterdamban, Hamburgban vagy Marseille-ben került-e sor –, miként hosszú ideig tartotta magát a tagállami szinten beszedett áfa törtrészének a közösségi befizetése is (ezt utóbb lényegében fokozatosan kivezették).

Régóta követelik

A növekvő közösségi kompetencia terebélyesedő közösségi szintű kiadásokat is tesz szükségessé, az ezzel arányos tagállami befizetésnövelésre ugyanakkor ismert módon nincs hajlandóság a fővárosokban. Ellenkezőleg, éppen, hogy az eddigi terheken is csökkenteni akarnak. Bizottsági és európai parlamenti részről éppen ezért most már több ciklus óta visszatérő követelés, hogy reformálják meg a közösségi költségvetés „saját bevételeit”, és

bővítsék a lehetséges közvetlen közösségi források körét.

Az egymást követő hétéves keretköltségvetések elfogadását megelőző, gyakran többéves vitában ennek jegyében szoktak újabb és újabb kezdeményezések felmerülni, mint amilyen a pénzügyi tranzakciós adó, vagy a közösségi szintű energiaadó ötlete. Valósággá azonban eddig egyik sem vált, mindenekelőtt mert hiányzott a tagállami egyetértés, emellett többnyire az egyes elképzelések kimunkálása sem jutott el arra a fokra, hogy lehetséges közösségi eszközként tekinthessenek rájuk.

Az Európai Parlament eredetileg a formálisan idén indult, 2021–2027-es újabb hétéves keretköltségvetést sem akarta addig jóváhagyni, amíg az új ciklus nem egészül ki új bevételi formákkal is. Végül EP-oldalon beérték – ezúttal igen határozott – ígérettel, aminél a valószínű teljesülés garanciáját ezúttal az adta, hogy a koronavírus-járvány okozta gazdasági károk kompenzálására intézményesített (mai áron 800 milliárd eurós) helyreállítási alap az EU történetében most először közösségi szintű pénzpiaci hitelfelvételen alapul.

A hitel majdani törlesztéséhez értelemszerűen

többletforrásokra lesz szükség, ami a formális logika alapján csak két helyről származhat: tagállami többletbefizetésből, vagy közösségi szintű többlet saját forrásból.

Mivel az előbbire a válságban szintén alaposan megtépázott nemzeti költségvetések részéről előre látható módon csekély lesz a hajlandóság, a törlesztés viszont elkerülhetetlen, ezért fokozottabb mértékben válik szükségessé a saját források bővítése.

Három új forrás

A bizottság szerdán ennek jegyében tesz javaslatot három új lehetséges bevételi forrásra – derült ki a brüsszeli nemzetközi sajtó, mindenekelőtt a Politico közléséből.

Az egyik az európai szén-dioxid-kibocsátási engedélyek kereskedelmére létrehozott piac (EU ETS) forgalmának egy része, ennek automatikus közösségiesítése lehet majd. Mint ismeretes, a nagy környezeti szennyezők – erőművek, acélkombinátok, vegyi- és cementművek stb. – már jó ideje csak úgy bocsáthatnak szén-dioxidot a légkörbe, ha ennek mennyiségére előzetesen úgynevezett kibocsátási engedélyt vesznek.

Egyes iparágak esetében, behatárolt időtávon és fokozatosan csökkenő mértékben minden tagországban elérhetővé tettek ugyan bizonyos ingyenes kibocsátási kvótát is, ezt azonban hamarosan mindenütt a kizárólag pénzért vásárolható engedélyek köre váltja fel, ezzel is a szénalapú energiaalkalmazás kivezetésére kényszerítve az érintett cégeket.

Az Európai Bizottság az ez év júliusi jogszabályjavaslatok ("Fit for 55" csomag) alapján több új szektort (mint a városi tömegközlekedés) is be kíván vonni az uniós kibocsátáscsökkentési rendszerbe, ami előreláthatóan tetemes mértékben növelheti majd a kibocsátási engedélyek kereskedelméből származó forgalom nagyságát (ennek mértéke egyes becslések szerint 2050-re több százmilliárd eurós is lehet).

Mindez, megfelelő arányú közösségi részesedés esetén, önmagában is tetemes bevételi többletet eredményezhet az uniós büdzsében. A problémát a következő hónapok tagországok közötti vitáiban két kérdés jelentheti majd: mekkora potenciális bevételi hányadról lesznek készek – készek lesznek-e egyáltalán ténylegesen is – a kormányok a közösségi büdzsé javára lemondani, és hogyan alakuljanak a lemondási arányok a magas és az alacsony szén-dioxid-kibocsátású országok között?

"Lényegében bizonyos mértékű bevételátcsoportosítással kell majd számolni azon országok felé, ahol az ipari tevékenység kevesebb szén-dioxid-kibocsátással jár – a sok (szén-dioxid-mentes) atomenergiát használó Franciaország például jól járna –, míg például a (gazdaságilag jóval gyengébb lábon álló, de nagyrészt szénalapú gazdasággal küzdő) Lengyelország veszítene a bolton" – vélekedett Clemens Fuest, a müncheni Ifo Institute for Economic Research elnöke.

Ezzel a lehetőséggel Brüsszel is számol, ezért a téma előkészítése során már korábban felvetette, hogy egyfelől maximálná az alacsonyabb jövedelmű és szénfüggő iparú tagországok hozzájárulását, másfelől pedig lenne egy minimumhozzájárulás a nem (vagy csak mérsékelten) szénfüggő országok részéről is.

"Ez elejét veszi annak, hogy bizonyos tagállamok a gazdasági erejükhöz képest aránytalanul nagy mértékben járuljanak hozzá a közös költségvetéshez egy olyan időszakban, amikor a gazdasági erejüket egyébként is igénybe veszi az átállás egy fenntarthatóbb gazdasági és társadalmi működésre. (A javasolt tehermegosztás) mindenki számára igazságos mértékű hozzájárulást jelent majd" – érvel ennek kapcsán a bizottság a még tervezeti fázisban lévő, de a portál által már látott leendő kommunikációjában.

Újabb lépéssel közelebb a karbonadóhoz

A másik lehetséges bevételi terület az uniós klímavédelmi szabályokhoz hasonló rendszerrel nem rendelkező piacokról származó (és ezért olcsóbb) import egy részére kivethető karbonadó (valójában árkiigazítási mechanizmus) intézményesítése volna.

A tervek szerint az egyebek között a cementgyártást, acélipart és vegyipart megcélzó intézkedés azon országok termékeit érintené, ahol a klímavédelmi szempontok még nem érvényesülnek kellő súllyal, következésképpen az ottani gyártókat nem terheli a szükséges környezetvédelmi intézkedések költségterhe, tehát alá tudnak kínálni az utóbbira rákényszerülő európai uniós cégeknek. Ráadásul ilyen országok viszonylatában fennáll annak a veszélye is, hogy maguk az európai gyártók teszik át székhelyüket a klímavédelmi szempontból engedékenyebb külső országokba, onnan kínálva eladásra immár európai piacon is terméküket.

Az innen érkező importcikkek adott körénél tehát az eredeti eladási árat kiegészítenék oly módon, hogy a végső ár a közösségi árszinthez közelítsen, az ebből keletkező többletbevétel bizonyos hányada pedig szintén a közösségi büdzsét növelhetné.

A harmadik esetben a bizottság az időközben a végrehajtás stádiumába jutott leendő „Big Tech” (globális) adó bizonyos hányadára tartana igényt az EU-büdzsé számára. Ennél, emlékezetes módon, egy bizonyos nagyságrendű globális forgalmon túl, az ilyennel rendelkező óriáscégek éves globális profitja után a jövőben forgalomarányosan minden olyan országban társasági adót számolnak majd fel, ahol a megelőző évben eladást folytattak. (A dolog független attól, hogy a kérdéses cég amúgy fizikailag jelen is van-e az adót kivető országban, a lényeg, hogy ott is forgalmazott.)

Az első becslések szerint globálisan mintegy száz cég kerül ebbe a kategóriába, köztük a legtöbb amerikai információs technológiai óriás.

Az utánuk elszámolható várható globális adómértéket szakértők mintegy évi 125 milliárd euróra becsülik,

a bizottság ebből remél egy már érzékelhető hányadot kihasítani a közösségi költségvetés számára.

Évi 15 milliárd eurónyi plusz pénz kell

Összességében bizottsági részről azt tűzték ki célul – mint azt Johannes Hahn költségvetési biztos már egy idén áprilisi nyilatkozatában értésre adta –, hogy a közösségi szintű „Covid-hitelek” visszafizetésére az uniós költségvetés évente 15 milliárd eurónyi plusz bevételhez jusson. Ekkora összeggel már biztosítható, hogy az amúgy 30 éves futamidejű hitelt 2058-ra az uniós oldal maradéktalanul törlessze – érvelnek Brüsszelben.

Amennyit ebből, például a héten terítékre kerülő új saját bevételekkel kiváltanak, annyival csökkenthető a tagállamokra maradó kötelező befizetési többlet hányada – teszik hozzá.

Addig mindenesetre a mostani kezdeményezés még sok fórumon át kell hogy jusson. Így első körben szerdán magának a biztosi testületnek is jóvá kell hagynia ahhoz, hogy az eddigi tervezetből formális javaslat válhasson. Utána következik majd a tagországok közötti huzakodás, csakúgy, mint az Európai Parlamenti vita, ami ismert módon sok hónapig eltarthat.

Bizottsági körökben egyelőre azzal számolnak, hogy az új bevételi formák optimális esetben 2023-tól már alkalmazhatók lehetnek.