Bár már közvetlenül a hidegháború vége után megjelentek olyan cikkek, amelyek temették az észak-atlanti szövetséget, és az elemzők azóta is számos hasonló témájú írást publikáltak, a 65 éve alakult szervezet nem tűnt el.

A NATO az alapítását követő első évtizedekben a demokratikus Nyugat védőbástyájaként határozta meg magát a totalitárius szovjet rendszerrel szemben. A geopolitikai környezet azonban radikálisan átalakult a kilencvenes évektől kezdődően: a Szovjetunió összeomlott, a kelet-európai államok nagy része pedig csatlakozott a katonai szervezethez.

Victor Davis Hanson amerikai történész, a cikk szerzője szerint már az észak-atlanti szervezet elnevezése is ellentmondásos, tekintve, hogy csak két tagországa - az Egyesült Államok és Kanada - fekszik az Atlanti-óceán másik partján. Az utóbbi évtizedekben 28 tagúra bővült katonai szövetség mára éppen annyira nevezhető mediterránnak vagy kelet-európainak, mint észak-atlantinak. Az ezredfordulóra a NATO gyakorlatilag egy olyan európai uniós szervezetté vált, amelynek éppenséggel az Egyesült Államok is a tagja, jórészt a pénze és a hadserege miatt.

A NATO az ellenséges blokk megszűnésével a kollektív védelem mellett új célokat és feladatokat jelölt ki, például a békefenntartást vagy a terrorizmus elleni harcot, a szövetségnek azonban még mindig nincsenek olyan elfogadott alapelvei, amelyek meghatároznák, hogy hol és milyen esetekben avatkozhat vagy nem avatkozhat be.

Az utóbbi húsz évben kevés NATO-tag tartotta be korábbi ígéretét és fordította a hazai össztermék (GDP) legalább 2 százalékát védelmi kiadásokra. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a nagyobb tagállamok között is vannak olyanok, amelyek nem teljesítik a vállalásaikat, például Németország vagy Franciaország. A washingtoni kormány ezen időszak alatt számos alkalommal panaszkodott amiatt, hogy aránytalanul nagy részt kell vállalnia az anyagi terhekből, miközben földrajzi elhelyezkedéséből és a geopolitikai helyzetből adódóan az Egyesült Államok élvezi a legnagyobb biztonságot a NATO tagállamai közül.

Hanson szerint annak a helyzetnek, hogy az Egyesült Államoknak nincs akkora szüksége a NATO-ra, mint fordítva, egy egyenlőtlen, szülő-gyerek típusú kapcsolat lett az eredménye. Washington úgy áll hozzá az európai tagállamokhoz, mint egy panaszos, de engedékeny apa a sértődékeny kamaszhoz. Korábban mind a demokrata, mind pedig a republikánus amerikai elnökök hajlandóak voltak ezt a szerepet játszani, felfogva a lehetséges történelmi következményeit annak, ha elveszik a bankkártyát a lázadó tinédzsertől, és kidobják a házból.

A szerző szerint Barack Obama azonban ebben a tekintetben más, mint elődei, ő ugyanis az európai szociáldemokráciát és pacifizmust tekinti követendő modellnek. Obama, aki jelentősen lefaragta a védelmi költségeket és elfordult az intervencionista külpolitikától, az első olyan amerikai elnök a második világháború kezdete óta, akinek a vezetése alatt a GDP 3 százaléka alá csökkentek a katonai kiadások.

Vlagyimir Putyin a jelek szerint úgy értelmezte az amerikai-orosz kapcsolatoknak az újonnan megválasztott Obama által beharangozott "újraindítását" (reset) 2009-ben, mint bocsánatkérést a korábbi bírálatok miatt. Az orosz államfő évekkel később helyesen mérte fel a helyzetet, amikor úgy döntött, hogy a NATO-t és Washingtont figyelmen kívül hagyva, komolyabb következmények nélkül beavatkozhat a Krím félszigeten és Kelet-Ukrajnában.

Az elemzés szerint az orosz agresszióval és a katonai szövetség közönyösségével szembesülő kelet- és közép-európai országok közül egyre többen közelednek Moszkvához. A térségben sokan nagyobbnak tartják az orosz elnyomás valószínűségét, mint annak az esélyét, hogy a NATO majd védelmet nyújt Oroszország ellen. Ennél is rosszabb, hogy sokak szerint nagyobb a kockázata annak, ha egy adott NATO-tagország Putyint idegeníti el magától, mint annak, ha a szövetségeseit.

A Recep Tayyip Erdogan elnök vezette, NATO-tag Törökország még ennél is nagyobb veszélyt jelent a katonai szervezetre. A török államfő szakértők szerint inkább a NATO iszlamista ellenségeinek ideológiájával szimpatizál, mint az észak-atlanti szervezet alapelveivel. Ankara, amelynek az utóbbi években jelentősen megromlott a kapcsolata Izraellel, támogatja a Muzulmán Testvériség iszlamista mozgalmat és a Hamász radikális palesztin szervezetet, valamint a vádak szerint összejátszik az Iszlám Állam (IÁ) nevű dzsihadista csoport bizonyos elemeivel. Törökországban Erdogan egy olyan autokrata, iszlám alapokra épülő államot épít, amelyben a választások korántsem nevezhetők tisztességesnek.

A legtöbben amiatt aggódnak, hogy Oroszország megszállja a szövetség egyik tagállamát, például az egyik volt szovjet tagköztársaságot - Észtországot, Lettországot vagy Litvániát -, és a NATO darabjaira hullik. A szervezet azonban akkor is összeomolhat, ha Törökország esetleg megtámadja a szintén NATO-tag Görögországot, esetleg Ciprust vagy Izraelt. Utóbbi kettő ugyan nem tagja a szövetségnek, számos tagország azonban nagy valószínűséggel inkább Nicosiát vagy Jeruzsálemet támogatná Ankarával szemben.

Az elemző szerint mindazonáltal nem attól kell félni, hogy a NATO egy csapásra megszűnik, hanem attól, hogy ha a szervezet képtelen reagálni a 21. század kihívásaira, akkor fokozatosan elveszíti a jelentőségét, majd felbomlik.