A folyamatnak kifejezetten drámai hatásai vannak: a jelenségről és annak következményeiről riportot készítő Le Monde című napilap egyenesen úgy véli, hogy közönséges halandónak ma már gyakorlatilag lehetetlen a francia fővárosban ingatlant vásárolni. Az áremelkedés mellett ugyanis a kínálat szűkössége az, ami a párizsi ingatlanpiacot jellemzi, így a tulajdonosok elképesztően kényelmes helyzetben vannak, és csemegézhetnek a legjobbnak tartott vársárlójelöltek között.

Ezek után nem meglepő, hogy a szerényebb jövedelműek, például a munkások, lassan kiszorulnak a versenyből, arányuk az idén a Párizsban ingatlant vásárlók között mindössze egy százalékra rúg, ami csaknem két és félszer alacsonyabb a tíz évvel korábbi mértéknél.

De a tehetősebb, többgyermekes nagypolgári családok is egyre nehezebben találnak maguknak megfelelő ingatlant. Egy jól kereső négygyermekes családapa például arról számolt be, hogy egy aránylag jobb negyedben azért nem tudták megvásárolni a kiszemelt, amúgy nem túl nagy lakást, mert nem sikerült összehozniuk a szükséges kétmillió eurót, magyar pénzre átszámítva az 550 millió forintot.

A tapasztalt keresők azt mondják: ahhoz, hogy valaki egy jobb, de nem a legfelkapottabb kerületben egy 150-200 négyzetméteres lakást tudjon vásárolni, legalább 500 ezer eurós megtakarítást és havi 20 ezer eurós jövedelmet kell felmutatnia. Ilyen feltételekkel azonban a lakosság mindössze egy százaléka rendelkezik.

De akkor kik veszik a fővárosi ingatlanokat? Elsősorban befektetők. Például vidéki gazdagok, akik egyszerre használják időszakos szállásnak, és a bérbeadás révén jövedelemforrásnak, illetve a tehetős külföldiek, akiknek egy párizsi beruházás sokszor presztízskérdés. De e két csoport inkább a kisebbséget alkotja, az igazán nagy étvágyúak közé továbbra is azok tartoznak, akik kiábrándultak vagy még mindig tartanak a tőzsdétől és a gazdasági válság kirobbanása óta pénzüket az ingatlanban látják a legjobb helyen.