"Eseménytelen, kényelmes út volt. Lehúzott sötétítő mellett pihentem a 25 milliós céges gép bőrülésén 11 ezer méter magasan az Amazonas-esőerdő fölött...

Mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak egy szörnyű lökést éreztünk és egy hangos csattanást hallottunk, amelyet hátborzongató csend követett. Csak a hajtómű zümmögését lehetett hallani.

És azután jött a három szó, amelyet soha nem fogok elfelejteni. "Valami eltalált minket" - mondta egyik utastársunk, Henry Yandle az Embraer Legacy 600-as pilótafülkéjénél állva.

"Eltalált? Micsoda?" - gondoltam magamban, felhúzva a sötétítőt. Az ég tiszta volt, a nap már lenyugvóban. Mindenütt csak az esőerdőt lehetett látni. A szárny végén azonban, ahol egy szárnyvégzárólapnak kellett volna lennie, csak egy megtépett felület látszott.

Ekkor kezdetét vette életem legszörnyűbb 30 perce. Az elkövetkező napokban mindenki azt ismételgette nekem, hogy senki sem él túl egy légi ütközést. Szerencsés voltam, hogy életben maradtam. Azt csak később tudtam meg, hogy annak a Boeing 737-esnek a 155 utasa, amelyik súrolta gépünket, nem élte túl...

De akkor, pénteken délután 15 óra 59 perckor csak annyit láttam, csak azt tudtam, hogy az egyik szárnyunkból hiányzik egy darab. És világos volt, hogy a helyzet gyorsan romlik. A szárny egy része ugyanis kezdett leválni.

Hihetetlen módon senki sem pánikolt. A pilóták nyugodtan nézték műszereiket és a térképeket, illetve ki az ablakon, megfelelő leszállóhelyet keresve...

A családomra gondoltam. Nem volt értelme elővenni a mobilomat, nem volt térerő. Velem együtt néhányan így egy pár sort papírra vetettünk, és betettük a tárcánkba, remélve, hogy valaki majd megtalálja.

Joe Lepore, az egyik pilóta 25 perc után egyszer csak meglátott egy leszállópályát. "Repülőteret látok" - mondta. Megpróbáltak kapcsolatba lépni a - mint később kiderült - katonai bázis légiirányításával, de ez már csak akkor sikerült, amikor a leszállópálya fölé értünk.

A gép nagy sebességgel és nagy erővel csapódott a betonnak, ahogy a pilóták az irányítással küzdöttek... A kijárathoz támolyogtunk...

Este fél nyolc körül Dan Bachmann, az Embraer egyik vezetője, és az egyetlen az utasok között, aki beszélt portugálul, odajött az asztalunkhoz a parancsnoktól kapott hírrel: egy Boeing 737-es 155 emberrel a fedélzetén eltűnt, pont ott, ahol valami nekiütközött a gépünknek.

A korábbi felszabadult viccelést csend és elfojtott könnyek váltották fel... "Ha valakinek le kellett volna zuhannia, annak nekünk kellett volna lennünk" - mondogatta Joe Lepore. Jan Paladino - a másik pilóta - alig tudott megszólalni...

A következő nap elözönlötték a támaszpontot a brazil hatóságok emberei, akik a lezuhant 737-es keresését szervezték. Egy tiszt elmondta, hogy mintegy 100 mérföldre délre lehet a gép, a sűrű dzsungel közepén...

Egy brazil katonai felügyelő - számomra meglepő módon - szívesen beszélt az esetről, bár beszélgetésünket korlátozta rossz angolsága és az én nem létező portugál tudásom.

Csak találgatott, hogy mi történhetett, de azt mondta: mindkét gép - megmagyarázhatatlan módon - azonos magasságban, azonos helyen volt a levegőben.

A délkeleti irányba repülő 737-es pilótája meglátta a Legacy 600-asunkat, amely északnyugatra tartott Manaus irányába, és hirtelen kitérő manővert tett. A 737-es szárnya két helyen is eltalálta a gépünket, és ezután az utasszállító halálspirálba kezdett.

A felügyelő elismerte, hogy lehetetlen helyzetnek hangzik. "De azt hiszem, ez történhetett" - mondta...

Én, aki a legközelebb ültem az ütközési ponthoz, miért nem hallottam a 737-es hangját?

Ezt kérdeztem Jerigem Prust-tól, az Embraer egyik tesztpilótájától, amikor a következő nap a katonai támaszpontról Cuiabába vittek minket... itt hallgatták ki a Legacy 600-as pilótáit és utasait, köztük engem.

Jerigem Prust elővett egy számológépet, és kiszámolta, hogy mennyi ideig lehet hallani egy 500 mérföld per órával haladó gép zaját egy, az ellenkező irányba szintén ilyen sebességgel haladó gépen. Megmutatta a számot. "Jóval kevesebb, mint egy pillanat tört része" - mondta.

A rendőrségen le kellett írnunk a nevünket, címünket, születési dátumunkat, foglalkozásunkat, iskoláinkat és a szüleink nevét egy darab papírra. Megvizsgált minket egy orvos is, akinek hosszú haja, és a bokáját súroló köpenye volt. Fölül le kellett vetkőznünk, és így csináltak rólunk képeket előlről és hátulról.

Ez - magyarázta az orvos, akinek a nevét nem értettem, de akiről kiderült, hogy törvényszéki orvos - arra kell, hogy bizonyítsa, nem kínoztak meg minket "semmilyen módon". Ez megint előhozta a katasztrófahumort, amit próbáltunk elnyomni.

"Ez a fickó a halottkém" - magyarázta később Henry Yandle, hozzátéve: "Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy valójában halottak vagyunk."

Az a gondolat azonban, hogy a másik gép utasai ott fekszenek holtan a dzsungelben, hamar elfojtott minden nevetést. Arra gondoltam, hogyan keresztezték egymást útjaink - képletesen és a valóságban is - egyetlen szörnyű másodperc tört részére."

Itt megnézheti a vallomást videón!