Donald Trump lesz az Egyesült Államok 47. elnöke. Fölényesen nyerte az elnökválasztást, jóllehet a kutatások nagyjából szoros versenyt jósoltak az utolsó pillanatig. Mi történhetett?

Mennek a nagy találgatások, hogy hibáztak-e a közvélemény-kutatók. Ha nem hibáztak, akkor konkrétan ki a felelős azért, hogy ezt mindenki így benézte. Nemcsak az eredményre gondolok, mert azt sokan valószínűsítették, én is egyébként, hogy Donald Trump visszaszerzi az elnökséget, de még azt is, hogy a szenátus is republikánus többségbe kerül. Az alsóházat még meglátjuk. Én egyébként a demokrata többséget feltételeztem, de úgy néz ki, hogy a republikánusok ezt is behúzzák, ez még nem dőlt el. Az viszont meglepett, hogy nem volt szoros a verseny. Pennsylvaniában gyorsan meglett az eredmény, illetve Wisconsin államot is behúzta Donald Trump, pedig azzal kapcsolatban még a republikánusok is azt valószínűsítették, hogy ha valami a csatatér államok közül Harrishez megy, az Wisconsin lehet. A közvélemény-kutatóknak a fő problémájuk az volt, hogy nem tudták elérni a Trump-szavazókat. Nem azért, mert a Trump-szavazók most is kimondottan rejtőzködtek, mint például 2016-ban, vagy hogy nem merték névvel, arccal vállalni, hogy ők Donald Trumpra szavaznának. Alapvetően inkább arról volt szó, hogy egyszerűen nem akarnak együttműködni a közvélemény-kutatókkal. Nem hisznek nekik, ez az intézményekkel szembeni szkepticizmusnak és kritikának a része.

Nem akarnak nekik muníciót adni?

Így van, egyszerűen nem együttműködők. Ezt tudom feltételezni, merthogy tényleg arra panaszkodtak a közvélemény-kutatók, hogy jó, ha 10 százalékát elérik azoknak az embereknek, akiket kiszemelnek és megkérdeznek. Egyébként olyan ismerősöm is van, aki kapott konkrétan, mondjuk, SMS-ben kérdést, hogy ugye majd Harrisre megy el szavazni. Ezt az SMS-t megkapta hatszor vagy hétszer, mig végül dühében kinyomta úgy, hogy igen, elmegyek, de csak azért, hogy ne küldjétek az SMS-t. Ugye, ez megint torz eredmény. Elképzelhető, hogy szépíteni kellett a felméréseket, és van még egy spekuláció, elképzelhető, hogy mivel szoros eredményt kezdtek el kimutatni, mondom, vélt vagy valós hibák okán a közvélemény-kutatók már hetekkel ezelőtt, onnantól kezdve már senki sem merte ezt megtörni. Lehet, hogy voltak olyan felmérések egy-egy államban, vagy egy-egy körzetben, ami kilengést mutatott Trump vagy Harris irányába, de nem merte mondjuk az a közvélemény-kutató ezt publikálni, mert attól félt, hogy esetleg téved, mellélő, illetve, hogy majd azzal vádolják, hogy megpróbálja befolyásolni a közhangulatot. Ne feledjük el, hogy volt Ann Selzernek az Iowa államra vonatkozó felmérése, amelyben állítólag 3 százalékkal vezettek Harrisék Trumppal szemben. Ehhez képest Iowa államban, ami egy evangélikus-keresztény állam, a papírforma jött, Donald Trump magabiztosan behúzta.

A csatatér államokat nézve, történt valami meglepő ezen a választáson?

Amit említettem az imént, Wisconsin államot Trump behúzta, illetve nem az volt a meglepetés, hogy behúzta Pennsylvania államot, hanem, hogy ott korán meglett az eredmény. Én arra számítottam, hogy majd napokat várni kell a szavazatszámlálásra. Ott olyan szigorú törvények is vannak, hogyha mondjuk nagyon szoros az eredmény, akkor kötelező újraszámlálást is lebonyolítani, de erre végül nem került sor.

Miért nem volt szoros?

Nevada is bizonyos szempontból meglepő, mert alapvetően az is inkább balra húzott, azzal együtt, hogy voltak felmérések, amelyek Donald Trumpnak mutattak előnyt. A többi igazából a papírforma szerint alakult. Folytatva Észak-Karolinával és Georgiával, az szerintem várható volt, hogy ezekben az államokban a republikánus jelölt fog majd győzni.

Arra van már valamilyen gyorselemzés, hogy Kamala Harris miért veszített Joe Bidenhez képest is egy csomó helyen?

Megbízható elemzés még nincs, de azért vannak különböző feltételezések, és olyan, újságok vagy médiumok által készített helyszíni tudósítások vagy szondázások, amelyek rávilágítottak, hogy egy-egy csatatér államban vagy akár körzetben mi lehetett, ha nem is a döntő tényező, de a váratlan tényező. Mondok néhány példát, ami már felvetődött a választás során, még mielőtt az eredményt megtudtuk volna. Észak-Karolinában többen elmentek szavazni, mint korábban. Ez két dolgot jelentett, egyrészt az, hogy nagyobb volt a választói részvétel, mint 2020-ban, másrészt pedig többen szavaztak Donald Trumpra. Volt olyan körzet, ahol 1000 vagy 1500 fővel is megfejelte a korábbi teljesítményét Donald Trump. Ez azért érdekes, mert sokáig az a feltételezés élt, főleg szövetségi szinten, hogy a nagy lélekszámú részvétel alapvetően a demokratáknak kedvez, merthogy a nagyvárosokban inkább az ő híveik vannak. Állandó sajátossága volt az elmúlt években az amerikai választási rendszernek, hogy az elektori kollégiumot ugyan megnyerheti egy republikánus, de a többségi szavazatot, tehát lélekszám alapján, országszerte alapvetően inkább a demokraták viszik. Most, ha tényleg a közölt számok élnek, tulajdonképpen az a legérdekesebb az egészben, hogy Donald Trump úgy nyerte meg a választást, hogy összességében is több választópolgár voksolt rá.

Majdnem ötmillióval.

Így van.

Az soknak vagy kevésnek számít Amerikában? És egyáltalán mi a jelentősége ennek, amikor az eddigi amerikai választásoknál minden szakértő azt sulykolta, hogy az elektori rendszerben össz-szavazatoknak, a popular vote-nak nincs különösebb jelentősége, mert nem ilyen az amerikai rendszer.

Ez így is van, nincs jelentősége, csak egy érdekesség. Nem mondom, hogy a republikánusoknál soha nem volt rá példa, mert volt, még az ifjabbik Bush elnöksége alatt, de igazából azóta nem volt jellemző, hogy republikánusok közel kerüljenek ahhoz, hogy megszerezzék a többségi szavazatot. Az amerikai rendszerben továbbra is az elektori szavazatok döntenek. Egyébként visszatérve még az előző kérdésre, arra, hogy min bukhatott el Kamala Harris. Érdekes választói csoport a spanyol ajkúaké, akik, pontos számokat még nem láttam, de attól hangos a sajtó, hogy sokkal nagyobb arányban szavaztak Donald Trumpra, mint azt feltételezték. Én egyébként számítottam valami ilyesmire. Nyilván fogalmam sem volt, hogy mennyivel fognak többen szavazni Donald Trumpra a spanyol ajkúak közül, mint mondjuk 2020-ban, de a tendencia benne volt a levegőben. Amúgy 2020-ban is több spanyol ajkú voksolt Trumpra, mint 2016-ban. Ugyanez igaz egyébként az afroamerikaiakra, és kifejezetten a fiatal afroamerikai férfiakra. Elképzelhető, hogy ezekben a választói csoportokban az identitáspolitika helyett, ha úgy tetszik, a pénztárca vagy a gazdasági helyzet döntött. Ezt még csak találgatni tudjuk, de elképzelhető, hogy erről van szó. Én megemlíteném még potenciálisan a katolikus szavazókat, mondjuk Pennsylvania államban. A Harris-kampány az utolsó három-négy hétben akarva-akaratlanul, de tett olyan húzásokat, amelyek az államban élő katolikusoknak kifejezetten nem voltak az ínyére.

Abortusz?

Az abortusz ügyében, körülbelül három héttel ezelőtt, Harristól egy újságírói megkérdezte, hogy amennyiben elnökként lehetőséget kapna arra, hogy visszahozza a 2022-es legfelsőbb bírósági döntés előtti állapotot, vagyis hogy az alkotmány által biztosított, az egész Egyesült Államok területén érvényesíthető abortuszjogot újra bevezesse, aláírjon egy ilyen törvényt, akkor hajlandó lenne ez ügyben valamiféle kompromisszumot kötni a másik oldallal. Ha nem is arrogánsan, de Kamala Harris azt mondta, hogy nem. Igazából ezt nem tartja elképzelhetőnek. Ez probléma a katolikusok szempontjából, nemcsak azért, merthogy általában mit gondolnak az abortuszról, hanem azért, merthogy a klasszikus kivétel már az Obama-elnökség alatt is az volt, az egyházi fenntartású kórházak esetében. Ahol nővérek, csúnya szóval apácák, nővérek dolgoznak, és hogy ők konkrétan utasíthatók-e arra, hogy abortuszt hajtsanak végre.

Az egyház tanításával ellentétesen.

Így van, saját meggyőződésükkel ellentétben. Trump kampánya szempontjából ez nem volt kérdés, mert Donald Trump ez alól kifejezetten mentesítette őket az elnöksége alatt, de ez a Harris-interjú ezt az emléket hozhatta vissza a katolikus szavazókban. De voltak más példák is erre, ezért mondom, hogy vannak ilyen társadalmi csoportok, amelyek nem a várt szerint tették le a voksot, vagy legalábbis nagyobb arányban tartózkodtak. Még egyet kiemelnék, itt is majd meglátjuk a részleteket az exit pollok alapján, de hallottam olyan hírt például Michiganből, hogy a fiatal, 18 és 29 év közötti korosztály etnikai vagy bármilyen hovatartozástól függetlenül nagyobb arányban szavazott Donald Trumpra, mint amire akár a Trump-kampány is számított volna. Nem arról van szó, hogy többen szavaztak rájuk, mint Harrisre, hanem nagyobb arányban tudott Trump szavazatot szerezni, mint amire bárki számított, ami elképzelhető, hogy azért történt, mert egyszerűen nem mentek el annyian, sokan otthon maradtak. Azért maradhattak otthon, mert pont ez a korosztály az, amelyik a legérzékenyebb a Biden-adminisztráció Izrael-politikájával szemben, és hogy adott esetben Kamala Harrisre nem tudta jó lelkiismerettel leadni a voksát. Donald Trumpra sem tehette volna, hiszen Donald Trump még inkább támogatná Izraelt, úgyhogy a megoldás, hogy akkor otthon marad. Ezt el tudom képzelni, de ezt majd látni fogjuk az exit pollokból és a későbbi elemzésekből.

Egy ilyen elnökjelölti vélemény egy interjúban, amit Kamala Harris elmondott az abortusszal kapcsolatban, baki? Azt szoktuk mondani, hogy az amerikai rendszerben a lehetséges kérdésekre adandó lehetséges válaszokat hajszálpontosan kidolgozzák, és a fő szempont mindig az, hogy a szavazatot maximalizálják. Sosem az, hogy markáns véleményt mondva csak a sajátjainak beszéljen. Hibázott?

Nem hiszem, hogy hibázott volna. Szerintem ott az volt a cél, hogy kifejezetten a sajátjainak beszéljen. A katolikusok kapcsán ez felvetődött egy kampányrendezvényen is, ahol konkrétan valaki bekiabált, és több alkalommal is előfordult, csak kifejezetten Izrael kapcsán, de ezúttal egyébként konkrétan, ha jól emlékszem, Jézus, a király vagy Krisztus király bekiáltás hangzott el az egyik rendezvényen. Mit tesz ilyenkor, aki éppen beszél, jelen esetben Kamala Harris? Nem akarja konkrétan kiküldeni az illetőt a rendezvényről, ugyanakkor nem tetszik neki, hogy félbeszakítja a beszédét. Akkor konkrétan elhangzott az a mondat, hogy akkor önök rossz rendezvényre jöttek, másik rendezvényre kell menniük. Láttunk ennél durvább beszólást is egyébként, mondjuk Donald Trump esetében más választásokon, tehát ilyen helyzetek azért adódtak. De az megint azt az üzenetet küldhette, hogy neked tulajdonképpen a kemény mag számít, az elkötelezett progresszív szavazók. A többiek, a bizonytalan szavazók, vagy a mérsékeltebbek nem biztos, hogy részét képezik ennek a nagy sokszínű koalíciónak. Ez érződött, szerintem, folyamatosan a demokrata kampányban, csak kevesen gondolták volna, hogy ez konkrétan választási vereséget fog hozni. A sokszínű koalíció recsegett-ropogott, de már hónapok óta, ezt már év elején lehetett látni, kifejezetten Izrael kapcsán egyébként. Az abortusz kapcsán még kevésbé, de Izrael kapcsán lehetett látni, hogy nehezebb egységben tartani a Demokrata Párt szavazóit, a különböző szárnyakat, mint republikánus oldalon. Ezt még tetézte az, hogy volt egy Biden–Harris váltás, és hogy négyszögesíteni kellett a kört. Azt kellett mondani, hogy én viszem tovább Biden politikáját, de én nem Biden vagyok, én Harris vagyok, én valami mást hozok. Ezzel a kemény magnál nagyjából lehetett konszolidálni Harris pozícióját, meg is kapta a jelölést augusztusban, utána volt ideje meg energiája arra, hogy szépen, óvatosan, de elkezdje megszólítani a mérsékeltebb és kifejezetten az el nem kötelezett szavazókat. Csak ott már válaszolni kellett arra a kérdésre is, hogy jó, ha nem én vagyok Joe Biden, akkor én ki vagyok? És ott vették elő a republikánusok azt a kampányelemet, hogy akkor nézzük meg, hogy Kamala Harris az elmúlt négy évben miről mit mondott, rávilágítva ezzel a belső ellentmondásokra. A Harris-kampány folyamatosan ezzel küszködött, ami egy ilyen sokszínű koalíciónál mindig felveti a kérdést, hogy most akkor tulajdonképpen a koalíció mely tagját vagy tagjait próbálom bent tartani, és kik azok, akiket adott esetben el lehet engedni.

Visszatérve még az úgynevezett populáris szavazatokra, ez növeli Donald Trump legitimitását egy elektori rendszerben? Azért kérdezem, mert a győzelmi beszédében kifejezetten kitért erre és megköszönte.

Igen, valószínűleg növeli, még kisebb az esélye annak, hogy a másik oldal megóvja ezt az eredményt. Ne feledjük, hogy Donald Trump azért is mondja ezt, mert 2016-ban úgy nyert, hogy az elektori kollégiumot behúzta, viszont a populáris szavazatot, vagyis a többségi szavazatot nem szerezte meg. Persze a játékszabályok szerint ettől ő még legitim elnök volt, de most nehezebb vele szemben, mondjuk, adott esetben kampányolni. Nehezebb azt a kampányt vagy azt a kommunikációt folytatni vele szemben, hogy ő igazából egy kisebbséget, az amerikaiak egy részét képviseli, ha valóban van egy, egyébként összességében nagynak nem nevezhető, de mégiscsak 5-6 milliós, szemmel látható különbség.

Mi a jelentősége a szenátus és a ház megnyerésének, ha mind a kettő megvan az amerikai rendszerben?

Az amerikai rendszer, szándékosan fékek és ellensúlyok mentén, úgy lett kitalálva, hogy ne lehessen könnyen egy egyszerű többséggel bármiféle elképzelést keresztülvinni, akár a törvényhozás, akár a végrehajtó hatalom esetében. Tulajdonképpen a törvényhozás önmagában az elnököt, a felsőház és alsóház egymást is hivatott fékezni. Nyilván, ha ugyanaz a párt szerez többséget mind a három területen, akkor alapvetően ez kevésbé fog élni. Azért én két dolgot megjegyeznék ezzel kapcsolatban: egyrészt az amerikai politikai rendszerben kevésbé van pártfegyelem, mint az európaiban, tehát a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy-egy szenátor vagy képviselő nem úgy szavaz, mint ahogyan a saját párttársainak a többsége, vagy akár a saját pártjához tartozó elnök is elvárná. Egyszerűen azért, mert úgy szól a mondás, hogy mielőtt megmentenéd a világot, mentsd meg a mandátumodat.

Otthon is szavaznak.

Vannak szenátorok, akik úgy gondolják, hogy az én hatéves mandátumom az egy biztosabb pozíció, mondjuk, ha újrázni szeretnék, minthogyha az elnök négyéves mandátumát megőrizzük. Ilyen eset lehet, ha mondjuk olyan törvényt kellene megszavaznom szenátorként, ami az elnöknek fontos, a többi szenátornak fontos, de nekem odahaza problémám lesz elmagyarázni a saját választóim számára, mert éppen vesztesei, gazdasági, társadalmi, bármilyen szempontból ennek a törvénynek. Alapvetően ezért nincs nagy pártfegyelem. A republikánusoknál ez még jobban igaz. Nem tudom, hogy Donald Trump személye ezen mit változtat. Ne feledjük, egy olyan emberről beszélünk, aki úgy lett elnök, hogy volt ellene két vádemelés, abból az egyikben első fokon bírósági ítélet is kilátásban van, illetve született. Van két szövetségi vádemelés. Biztos, ami biztos, azért még volt egy merénylet, volt még egy merényletkísérlet, és még a pártján belül is volt egy komoly ellenszél. Ezek után ilyen eredményt felmutatni, úgy gondolom, óriási tekintélyt ad ennek az embernek. Úgy gondolom, akkora legitimitást ad neki a párton belül, hogy innentől kezdve a korábbi kérdések, hogy most a Trump-párti, meg Trump-ellenes erők a Republikánus Párton belül milyenek, elképzelhető, hogy már mind a múlté. Ez adott esetben lehet, hogy nagyobb pártfegyelmet is előidéz. Majd meglátjuk, hogyan alakul. Kulcskérdés most, hogy a republikánusoknak most már 53, akár 54 fős többsége is lehet a felsőházban. Ez borzasztóan kényelmes az elnök számára, még akkor is, ha a demokraták megnyernék az alsóházat. Ha a demokraták január 21-én, rögtön a beiktatás másnapján indítanának egy impeachment eljárást bosszúból, most csak mondtam valamit, a szenátus ezt megfékezi. Viszont az alsóházban, ahol 218 szavazat kell az egyszerű többséghez, az elképzelhető, majd meglátjuk, de elképzelhető, hogy pont ennyi lesz a republikánusoknak. Ez hajszálvékony, még vékonyabb annál, amit legutóbb, a félidős választáson szereztek, de formailag rendben van, mert többség van akkor mindenhol. Igen nagy nyomás helyeződik akkor a házelnökre, meg lényegében a frakcióvezetőre vagy azokra a republikánus tisztviselőkre, akik a párt fegyeleméért hivatottak tenni egy-egy törvénytervezetnél, az úgynevezett ostor vagy whip szerepében úgymond biztosítani az egységet a párton belül. Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen van egy elnök, aki elvárja tőlem, hogy jó törvények kerüljenek az asztalára, van egy felsőház, ahol várják ezt, többségben szintén a párttársaim, de van egy alsóház, ahol papírvékony a többségünk, ami azt jelenti, hogy nekem a különböző frakciók igényeit, egyéb óhajait-sóhajait, hasfájásait figyelembe kell vennem. Ha visszaemlékszünk, Kevin McCarthy előző házelnök abba bukott bele, hogy a saját háza táján nem tudott rendet tartani, és tulajdonképpen mindenféle B terv nélkül néhány rebellis republikánus politikus megbuktatta az előző házelnököt. Szóval azért egyes szereplők vállára ez komoly terhet ró, majd meglátjuk. Itt az a kérdés tényleg, hogy hogyan alakulnak pontosan az erőviszonyok az alsóházban.

Van-e módja Donald Trumpnak elnökként megállítani az ellene folyamatban lévő büntetőeljárásokat?

A szövetségi büntetőeljárások esetében tulajdonképpen erre automatikusan sor kerül, hivatalban lévő elnök ellen nem zajlik eljárás. Négyből kettőt ilyen értelemben kiiktathat. A tagállami, tehát a Manhattanben, illetve a Georgia államban indított eljárás esetében már más a helyzet, neki azokat nincs joga felülírni, ott tényleg a jogászokra, meg az ügyvédekre kell támaszkodnia, hogy valahogyan megoldást találjanak arra, hogy a hivatalban lévő elnökkel mit lehet kezdeni. Nyilván, ha ítélet születik, nem fogják tudni végrehajtani az elnökön, de attól még a kérdés ott marad, hogy ez folyamatban van, jegelik, vagy mi lesz ezzel. Erre jogászok meg ügyvédek tudnának érdemben válaszolni. Ő felülírni nem jogosult, nem nyúlhat le a tagállami szintre. Ezért volt durva a georgiai vádemelés még korábban, merthogy Georgia állami ügyésze indította el, merthogy már akkor is azt mondták, hogy ez nem azért kellemetlen, merthogy precedens nélküli dolog lenne, hanem azért, mert ha meg is nyeri a választást Donald Trump, ő ezt egy tollvonással nem tudja csak úgy félretolni, szükség lesz majd a jogászokra.

Van-e olyan szenátori, kormányzói vagy bármilyen poszt, amire innen, Magyarországról is érdemes figyelni?

Az alelnököt érdemes kiemelni. Nemcsak Donald Trumppal ápolt a magyar kormány kifejezetten jó kapcsolatot, lehetne itt Donald Trump és Orbán Viktor kapcsolatáról beszélni, ami nemcsak a média által felkapott hír, ezt amerikai magyar források is megerősítették, akik rálátnak, hogy ez létezik, van kémia a két szereplő között, hanem J. D. Vance-t, az alelnököt érdemes még kiemelni. Tisztában van például a magyar családpolitika egyes ismérveivel, ami szokatlan egy hivatalra készülő alelnök esetében. Ha úgy tetszik, két csatornán is van a Fehér Házhoz vagy a végrehajtó hatalomhoz bekötöttsége a magyar tisztviselőknek. Nyilván emellett majd a hivatalos diplomáciai csatornákat is érinti ez a kapcsolat. Egy választásnál az a szabály, hogy a hivatalban lévő nagykövet automatikusan felajánlja a felmondását az új elnöknek, az új elnök pedig ezt vagy elfogadja, vagy nem, valószínűleg új nagykövetet láthatunk majd Budapesten.

Lehet tudni, hogy kit? Milyen típusú lesz a nagykövet? Karrierdiplomata?

Már évek óta nem jellemző, hogy Kelet-Közép-Európába karrierdiplomatákat küldenek, bár újabban tudunk egy-két kivételt mondani, adott esetben Lengyelország vagy Szlovákia esetében, de általában a hidegháború vége óta nem jellemző. Inkább politikai kinevezettek érkeznek. Egyébként nagy általánosságban elmondható, hogy a nagyköveteknek nagyjából egyharmada az Egyesült Államokban évek óta – kormánytól függetlenül – nem karrierdiplomata, hanem politikai kinevezett. Nincs ezzel feltétlenül probléma, hiszen az elnökkel kell neki jó kapcsolatban lennie, mert így is, úgy is meghallgatják a szenátusban, jóvá kell ezt hagyni a szenátusban. Ebből a szempontból is van relevanciája annak, hogy kényelmes többséget szereznek a republikánusok a felsőházban, mert valószínűleg nem lesz gond majd a kinevezésekkel, beleértve a nagyköveti kinevezéseket is.

Donald Trump mint megválasztott elnök ugyanazt a védelmet kapja, mint Joe Biden és Kamala Harris, vagy az ellene irányuló merénylet után ezt már nincs hova fokozni?

Ugyanazt a védelmet kell kapnia, de az elmúlt hónapok tapasztalata alapján, szerintem, erre külön figyelmet fordít majd a Secret Service. Ez a kérdés felvetődött már a kampány idején is, hogy ugyanazt a védelmet kell kapnia adott esetben a jelölteknek. Egyébként általában a jelölt nem ugyanazt a védelmet kapja, mint maga a hivatalban lévő elnök, de értelemszerűen így, mint megválasztott elnök, valószínűleg ezt a kitüntetett figyelmet megkapja, különösen az elmúlt hónapoknak a fejleményeként.

Győzelmi beszédében azt ígérte, hogy mostantól Amerika egyesítésén fog dolgozni. Hogyan kell ezt érteni Donald Trump esetében?

Ez egy fontos mondat. Ez egy sztenderd alapmondat minden választást követően, hiszen minden választás végső soron egy ilyen de facto kétpártrendszerben egy zéró összegű játék, az egyik fél nyer, a másik veszít. Nyilván vannak komplexebb vagy összetettebb helyzetek, de alapvetően arról van szó, valaki győz, más pedig veszít. Ahogyan közelítünk a kampány végéhez, egyre inkább eldurvulnak a különböző üzengetések, meg a stílus, meg a tartalom, úgyhogy van csatabárd, amit el lehet ásni a végén. Eddig volt a versenyidőszak, most az együttműködés időszaka következik, és hogy kifejezetten egyesítjük a nemzetet. Ez ilyen szempontból örökzöld üzenet. Nyilván a mostani politikai környezetben ez fokozottan aktuális. Éppen ezért volt fontos üzenet. A kérdés az, hogy majd milyen gesztusok fognak ebből következni a gyakorlatban. Mindenféle gesztust lehet gyakorolni. Például, hogy bevonja-e a nemzetközi diplomáciába az ellenzéki, a demokrata képviselőket, ha másképpen nem, akkor megfigyelőként. Egy politikai példát is említve, mondjuk, a volt elnök ezt nem tette meg, erre berágtak az ellenzékben lévő szenátorok, hogy a gesztus azért jó lett volna, vagy adott esetben mondjuk az, hogy meghívja a győztes elnök a vesztes jelöltet a Fehér Házba. Nyilván az, hogy hogyan zajlik az átadás-átvétel, protokolláris szempontból, szabályozott, lehet itt gesztust gyakorolni konkrét szereplőkkel szemben, értem itt Kamala Harrist és Tim Waltzot, meg demokrata szenátorokat és képviselőket, nagyon fontos, hogy a választók felé elég erős kijelentések hangzottak el a kampány során.

Épp ez a kérdés, hogy van-e módja Donald Trumpnak egyáltalán bármilyen gesztust gyakorolni, amikor a kampányban arról beszélt, hogy el akarták őt a föld színéről törölni, meg börtönbe akarták zárni?

Ha ő erre helyezi a hangsúlyt, vagy ez az ő kiindulópontja, akkor, furcsán hangzik, amit mondok, de az erkölcsi fölény olyan értelemben nála van, hogy nem ő mondta azt, hogy a másik oldal szavazói hulladékok vagy szemetek. Ez Joe Bidentól hangzott el, bár utána korrigálta magát az elnök. Szóval alapvetően szerintem van erre lehetősége. Egyébként csak érdekesség, Donald Trump, bár egyikünk sem lát a lelkébe, de alapvetően azt lehet látni, hogy vannak példák minimum házon belül arra, hogy azért ezt megteszi. Mondok egy konkrét példát. A két csatatér állam, ahol először kiderült, hogy Trump győzött, Észak-Karolina és Georgia volt. Mind a két államban olyan republikánus vezetők vannak, akár kormányzók, akár más tisztviselők személyében, akikkel Donald Trump eléggé összerúgta a port az elmúlt hónapokban, illetve években. Mégis a végeredmény nemcsak Donald Trump, hanem az ottani republikánus erőfeszítéseknek is betudható. Félretették a nézeteltéréseiket, és próbálták összehangolni a kampányokat különböző szinteken. Úgyhogy alapvetően van erre példa, és mondom, nem látok a lelkébe, de amennyire lehet hinni a róla szóló híreknek, pont az teszi sajátossá Donald Trumpot, hogy, ha úgy tetszik, nem megélhetési politikus, ha úgy tetszik, van egy emberi arca. A gyorsétteremben való munkavállalás vagy a kukásautózás, amiben volt persze fricska is a másik oldallal szemben, megint csak kicsit nyersen fogalmazok, az, hogy leereszkedik, ha úgy tetszik, a választópolgárok szintjére, alapvetően azokat az anekdotákat erősíti, amelyek az ő személyét körüllengik. Azokat a történeteket erősíti, hogy noha teljesen más társadalmi és anyagi státuszban van, mint egy átlag amerikai, azért mégis kapcsolatban van egy átlag amerikaival. Az is segíti egyébként a dolgát, hogy pont a woke irányzata ellen próbálta megfogalmazni a programját. Ilyen szempontból is azt mondanám, hogy neki van tere ilyen jellegű gesztusokat gyakorolni, de a kérdés az, hogy működik-e. Mondok egy kicsit ellentmondásosnak hangzó példát. Az elmúlt években két női elnökjelölt volt, aki közel jutott ahhoz, hogy tényleg elnök lehessen. Mind a kettő demokrata oldalon, Hillary Clinton és Kamala Harris. Lényegében Donald Trump úgy vonult be a történelembe, hogy ő volt az, aki az első két reálisan megválasztható női elnökjelölt esetében megakadályozta, hogy nő legyen az Egyesült Államok elnöke. Nyilván nincs elveszve minden, lehet később nő az Egyesült Államok elnöke. A republikánusoknak is volt női jelöltje, Nikki Haley személyében. De ha ezt a másik oldal az identitáspolitika mentén felveszi, és így keretezi, akkor nehezebb lesz csatabárdokat elásni. Miközben nyilván nem erről van szó. Úgyhogy ilyen szempontból szerintem van lehetősége Donald Trumpnak. Még egy példát említenék. A kampányidőszak utolsó szakaszában volt az Al Smith gálavacsora. Ez a New York Cityben rendezett, most már évtizedek óta megrendezett jótékonysági gálavacsora lényegében a kampány részét képezi olyan szempontból, hogy a kampány utolsó heteiben mind a republikánus, mind a demokrata elnökjelöltet és/vagy alelnökjelöltet meghívják a csapatával együtt, és miközben egy légtérben vannak, és froclizhatják egymást, ugyanakkor ezt egy békésebb, nyugodtabb hangulatban tehetik, egy ilyen jótékonysági gálavacsora keretében. Ezt konkrétan a New York-i katolikusok, illetve zsidók szervezik.

Ez egy évtizedes hagyomány.

Ez egy évtizedes hagyomány, kifejezetten egyfajta standup vagy roast gyakorlatot jelent, kifejezetten szelepként funkcionál, a feszültség levezetésére. Donald Trump most is elment erre, ahogyan a korábbi években is, és ennek megfelelően viselkedett. Kamala Harris idén például ezt kihagyta. Nem főbenjáró bűn, csak nem illik, nem szokás ezt megtenni. Nyilván ennek különböző okai is lehettek, de küldött videóüzenetet. Ez már a múlt, csak ez is egy példa, ami adott esetben mutatja, ha kap lehetőséget Trump arra, hogy anélkül, hogy magát megtagadná, egy kicsikét könnyedebb vagy emberibb arcát tudja mutatni, szokott élni a lehetőséggel.

Milyen szerepe lehet J. D. Vance alelnöknek, aki magyarul is olvasható könyve szerint teljesen máshonnan jött, mint Donald Trump? Nagyon alulról.

Beszéltünk arról korábban, hogy J. D. Vance alelnöksége nem képezett hozzáadott értéket Trump elnöki megválasztásához abból a szempontból, hogy általában célszerű olyan alelnököt választani, aki olyan államból jön, amelynek az elektoraira szüksége van az adott elnökjelöltnek, vagy aki olyan társadalmi csoportokat képes megszólítani országszerte, akiket az elnökjelölt nem lenne képes. 2016-ban Donald Trump nem hiába Mike Pence-et jelöli alelnökjelöltnek, egyrészt ez egy gesztus a Republikánus Párt mérsékeltebb vagy főáramlata felé, másrészt gesztus az evangélikus vagy evangélikus keresztény szavazók felé, akiknek a körében Mike Pence-nek van hitele, ellentétben mondjuk Donald Trumppal. 2024-benolyat jelölt Donald Trump, aki teljesen más karakter, minden szempontból, katonai szolgálata volt, jogi diplomát szerzett, és egyébként azon túl, hogy társadalmi értelemben alulról jött, nem gazdag családba született, hanem konkrétan mélyszegénységből jött, és édesanyja kábítószerfüggő volt, de a Yale Egyetemen szerzett jogi diplomát, illetve az ottani jogi szaklapnak volt a szerkesztője. Alapvetően egy más karakterű ember. Ugyanakkor képes két dologra. Egyrészt tud kifinomultan, érvek mentén, ha úgy tetszik vitába beleszállni, ilyenekre inkább őt kellett küldeni, mint Donald Trumpot.

Mégiscsak egy Yale-en végzett jogász.

Így van, ezt lehetett látni már a Trump elleni vádemelések esetében is, J. D. Vance, noha még „csak” szenátor volt, ő ment el a különböző politikai értelemben ellenségesnek mondható műsorokba, MSNBC vagy CNN platformjaira kiállni Donald Trump mellett, és érvelni, hogy miért hibás politikai vagy éppen jogi szempontból az érvelése ennek vagy annak az ügyésznek. Ha úgy tetszik, ő a bulldog. A sárdobálásban a maga módján részt vevő szereplő az alelnök. Erre van egyébként precedens, a legismertebb példa a XX. századból Eisenhower elnök alatt Nixon alelnök, aki kifejezetten vállalta azokat a vitákat, amelyektől szépen meg lehetett kímélni „Ike-ot” vagyis Eisenhower elnököt. Ez az egyik hozzáadott értéke J. D. Vance-nek. A másik, hogy potenciálisan utód lehet, eléggé fiatal, és ha úgy tetszik, még ha teljesen más is a karaktere, továbbviheti a Trump-mozgalmat, ha Donald Trump már nem lehet elnök. Ez nincs kőbe vésve, nagyon fontos lesz, hogy a következő négy évben milyen szerepet tud vállalni a kormányzaton belül J. D. Vance. Az alelnök szerepe minimális az amerikai alkotmány alapján, minden azon áll vagy bukik, hogy az elnök kijelöl-e olyan területeket, amelyekért konkrétan az alelnököt teszi felelőssé, és ad is neki erőforrásokat, hivatalt, munkatársakat, büdzsét, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzon.

Olyat kell kijelölnie, amiben lehet sikereket elérni?

Így van, vagy amelyeken az elnököt tehermentesítheti. Mondok egy példát, azt mondja, klímaügyekkel én nem foglalkozom, vagy az európaiakkal nem én tárgyalok, hanem majd küldöm J. D. Vance-et adott esetben, merthogy nekem nincs türelmem velük tárgyalni, én Kínával foglalkozom. Erre is van példa, csak nem annyira elterjedt. Ezt Walter Mondale-modellnek nevezzük, tulajdonképpen Jimmy Carter vezette be ezt a gyakorlatot Walter Mondale alelnöksége alatt. De nem jellemző. Sok múlik ezen, mert Kamala Harrisnek is ez volt a gyenge pontja, nehéz volt bármilyen profillal a bizonytalan szavazókat megszólítani, ha nem tudott az előző három és fél évvel „elszámolni”, hogy ő pontosan miért is felelt, és mik azok a vélt vagy valós eredmények, amiket elért. Úgyhogy nagyon sokat számít J. D. Vance karrierje szempontjából, hogy alelnöki szerepben hogyan tud bent maradni a következő négy évben.

Milyen kulcspozíciókat kell betöltenie Donald Trumpnak ahhoz, hogy lássuk, hogy kik, mit fognak csinálni nála? A Fehér Házban kell kezdenie, vagy a fegyveres erőknél? Hol?

A legfontosabb talán, ha sorrendben haladunk, a fehérházi kabinetfőnök, ez a Chief of Staff angolul, és mellette van egy olyan tisztviselő, aki kifejezetten az átadás-átvételért felel. Oda tényleg tapasztalt szereplőt kell kinevezni, mert rajta áll vagy bukik, hogy mennyire gördülékenyen megy az átadás-átvétel, mennyi idő megy el kinevezésekkel, az ügyeknek az átvételével, az igényeknek a megfogalmazásával. Nyilván a kabinet tagjai is fontosak, a külügyminiszter, a védelmi miniszter, a belbiztonsági miniszter. Éérdemes olyan nevekben gondolkodni, akik magukra vonzzák a figyelmet. Elon Musk neve vetődik fel ezzel kapcsolatban konkrétan, ő felelne majd a kormányzat hatékonyságáért, ez részben egyébként leépítéseket jelentene, vagy legalábbis az áramvonalasítását a szövetségi kormányzatnak. Aztán majd meglátjuk a részleteket. A mi szempontunkból, tehát kül- és biztonságpolitikai szempontból, nagyon fontos a külügyminiszter, a külügyminiszter által majd jelölt európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkár, valamint a szintén ugyanezen területért, tehát Európáért, meg általában a biztonsági stratégiáért felelős nemzetbiztonsági tanácsnak a tagjai, konkrétan a nemzetbiztonsági főtanácsadó. Utóbbi Donald Trumpnak a személyes döntése, hogy kit jelöl ki, még szenátusi jóváhagyás sem kell hozzá, ez egy bizalmi pozíció. A mi szempontunkból fontosak még a Nemzetbiztonsági Tanácsnak azon tagjai, akik ilyen vagy olyan módon foglalkoznak európai vagy kelet-közép-európai vagy orosz-ukrán ügyekkel, meg értelemszerűen a nagykövetek.

Elon Muskon kívül, meg az ifjabb Kennedyn kívül nevek vetődtek már föl? Például azt lehet már tudni, hogy ki lesz az új Victoria Nuland?

Biztosan még nem. A nemzetbiztonsági főtanácsadó nevére is vannak különböző spekulációk. Elbridge Colby neve ezekben a diskurzusokban már felvetődött a védelmi minisztériumi vonalon. Ő egyébként már az első Trump-elnökség idején is a Pentagonban dolgozott. Ő arról híres vagy hírhedt, attól függ, kit kérdezünk, hogy ő úgy gondolja, hogy semmi baja nincs Ukrajnával, de egyszerűen annyira Kínára kell összpontosítania az Egyesült Államoknak, hogy minden erőforrást minden más térségből és elsősorban Európából át kell csoportosítani Kínára. Nem új gondolat, az Obama-adminisztráció alatt is felvetődött ez, csak más kontextusban, más körülmények között. Elbridge Colby ezt lényegében kendőzetlenül közli különböző cikkekben, illetve publicisztikákban.

Kell-e attól tartania Donald Trumpnak, hogy a kormányzat bármilyen szinten szabotálni akarja az elnöki akaratot? Az első elnöksége idején szóltak erről vagy hírek, vagy anekdoták, miután nem vagyunk bent, ezt nehéz megmondani.

Tulajdonképpen viszonylag könnyű megmondani, mert azt szokás mondani, hogy Trumpé volt az elmúlt évek legtranszparensebb elnöksége, legátláthatóbb, elég sok minden kiderült, aztán utólag kellett eldönteni, hogy mi az, ami igaz, mi az, ami nem. Emlékezzünk vissza, az első impeachment eljárás Donald Trump ellen konkrétan a szivárogtatásnak a folyománya volt. De mondok egy másik érdekes példát! Emlékszem, amikor 2018 nyarán a Washington Postban jelent meg egy anonim cikk, valami olyasmi címmel, hogy Mi vagyunk az ellenállás. Vagy elhiszem, vagy nem, hogy ténylegesen voltak emberek mögötte, vagy pedig a Washington Post újságírója vagy szerkesztősége gondolta ezt oda. Olyan emberek írták, vagy olyan emberek nevében írták, akik állítólag a Fehér Házban dolgoztak, és tulajdonképpen, ahogy ők fogalmazták, ők az ellenállás, ők azok, akik Donald Trump asztaláról eltüntették azokat a dokumentumokat, amiket jobb, ha nem ír alá az elnök, vagy jobb, ha nem is lát, vagy éppen az elnök elé teszik olyan dokumentumokat, amiket látnia kell. Enyhén szólva felvetődik a bűncselekménynek a kérdése. Alapvetően az ilyen tapasztalatok miatt a Trump-kampány részéről felvetődött az igény arra, hogy az adminisztrációt vagy hivatalos nevén az adminisztratív államot, amit pejoratívan mély államnak is szokás nevezni, valahogyan lojálissá tegyék az elnökhöz. Ez ugyanúgy a végrehajtó hatalomnak a része, csak több szinttel az elnök alatt van, az elnök nem is látja a mindennapi működését ezeknek. Sőt, gyakran még a miniszter sem látja ezeknek a szervezeteknek a mindennapi belső működését, bármilyen furcsán is hangzik, mert annyira szerteágazó, meg olyan nagy létszámú szervezetekről van szó, és persze olyan sok jogszabály lengi körül őket. Erről szól tulajdonképpen a közbeszédben a Heritage Foundation által tető alá hozott Project 2025, amitől Donald Trump, nem egyszer mondta a rendezvényein, teljesen elhatárolódik. Én ezt fenntartásokkal venném, mert Donald Trump személyétől függetlenül az egy republikánus igény, hogy az adminisztratív államban próbáljanak meg republikánus érzületű vagy világszemléletű szereplőket vagy döntéshozókat beemelni, hogy ténylegesen összhangban legyen a megválasztott republikánus vezetőkkel.