2025 szeptemberében Párizsban izzott a politikai levegő. A Szocialista Párt és a zöldek ultimátumot intéztek az új kormányhoz. Vagy jön a Zucman-adó (azaz a 100 millió euró feletti vagyonokra kivetett 2 százalékos teher), vagy bizalmatlansági indítvány fognak benyújtani a kormány ellen. Sébastien Lecornu frissen kinevezett miniszterelnök és tanácsadói lázas egyeztetésekbe kezdtek. Miként lehet egyszerre konszenzust találni a költségvetés elfogadásához és megnyugtatni a tőkepiacokat? A gazdasági miniszter ráadásul 15 napja még ünnepélyesen ígérte a vállalkozóknak, hogy nem lesz adóemelés. Az 5,4 százalékos államháztartási hiány azonban sötét felhőként nehezedett a kormányzatra. Másrészt egyre több elemző figyelmeztetett, hogy a Zucman-adó elriaszthatja a befektetőket.
A Mistral AI vezetője egyszerűen fogalmazott, ha bevezetik az adót, ő akkor sem fog egy centet sem fizetni. Végül a kormány visszakozott, és a Zucman-adó elbukott. Ezzel Franciaország történetének egyik leghevesebb adóvitája ért új fordulóponthoz. Hiába állt ki tehát hét Nobel-díjas közgazdász a javaslat mellett, mondván, hogy Franciaország végre példát mutathatna a világnak, a kormány végül a vállalkozók és a tőke menekülésének rémképétől megijedve visszakozott.
Pedig a vagyonadó mellett erős érveik voltak. Az Institut des Politiques Publiques kutatása szerint a 75 leggazdagabb francia effektív adókulcsa mindössze 26 százalék. Azaz kisebb rátával adóznak, mint a szimplán gazdagok.
Ez egy komoly globális paradoxon. Hiába progresszív egy ország adórendszere, a tényleges adóteher jellemzően mégis regresszívvé válik a legfelső rétegben. És Piketty híres tételét idézve, ha a tőke hozama tartósan nagyobb, mint a gazdasági növekedés, az egyre növekvő vagyoni koncentrációhoz és társadalmi feszültséghez vezet.
A tudomány szerint egyébként a vagyonadó hatása kettős. Egyrészt képes mérsékelni az egyenlőtlenséget, és jelentős bevételt generálni, feltéve, hogy az érintettek hajlandóak megfizetni a terheket. A Zucman-adó egyes számítások szerint például éves szinten 15-25 milliárd eurót hozhatott volna. Másrészt azonban ezek az adók erős reakciókat válthatnak ki. Adóoptimalizálást, vagyonátcsoportosítást, sőt akár a gazdagok elvándorlását is. Egy ilyen esetben pedig az adóbevételek akár csökkenhetnek is.
Garbinti és társai friss kutatása is rámutatott, hogy amikor enyhítették a jelentési kötelezettséget, az adófizetők 35 százaléka egyszerűen „eltűnt” a rendszerből, és a bevétel 10 százalékkal csökkent. Ha tehát nincs szigorú adminisztráció és nemzetközi koordináció, a vagyonadó könnyen önmaga karikatúrájává válik. Sok hűhóval jár, ám plusz pénzt nem nagyon hoz.
Az egész történet tanulsága, hogy a politika és a közgazdaságtan gyakran más nyelvet beszélnek. Miközben a társadalom 86 százaléka támogatta a javaslatot, a gazdasági elit és a kormány közösen lépett a fékre, nehogy elriasszák a tőkét.
Bár a vagyonadó mostanra a francia politikai folklór része lett, a Nemzeti Tömörülés által javasolt pénzügyi vagyonadó (amely az ingatlanokat nem, ám a pénzügyi eszközöket megadóztatná) még napirenden van. A kritikusok szerint azonban ez is csak egy populista téma, nem pedig tényleges költségvetési hatással járó eszköz.
A vagyonadó olyan, mint a francia forradalom szelleme. Időről időre visszatér, sokan félnek tőle, de aztán gyorsan köddé válik. A téma magyar aktualitása fényében a francia események különösen tanulságosak. Mielőtt a vagyonadó gondolatát itthon komolyan tárgyalnánk, érdemes megvizsgálni, hogy a francia kísérlet miért bukott el, és milyen mellékhatásai lettek volna, ha mégis bevezetik.
Egy dologban ugyanis biztosak lehetünk. Bár a gazdagok megadóztatása hangzatos politikai jelszó, de ha a végén lassabb gazdasági növekedés, kevesebb munkahely és kisebb az adóbevétel az eredménye, akkor pontosan azoknak árt a legjobban, akik a jelszavakat a leghevesebben támogatták.
A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense





