Losonczi Ágnes 1928. augusztus 27-én született Debrecenben. A világháború alatt deportálták, hazatérését követően táncművészeti, színházrendezői és bölcsész tanulmányokat követően a Népművelési Minisztériumban dolgozott, majd az 1960-as évektől érdeklődése a szociológia felé fordult.

Alapítója, később igazgatója volt a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének. Első kutatásai a zene társadalmi szerepével foglalkoztak, innen az életmód kérdései felé vitte érdeklődése, majd az egészségügy, az életfordulók, az öregség, a traumatizáció és az idő fogalma került kutatásai középpontjába - írta közleményében a család.

Első könyve 1969-ben jelent meg, utolsó monográfiáját 2009-ben, nyolcvanegy éves korában publikálta. Kötetei és tanulmányai közül jó néhány az adott terület alapvető szakirodalmává vált, vendégoktatóként számos magyar egyetemen megfordult.

"Kivételes intellektusa, embersége és derűt sugárzó személyisége a magyar tudományos élet kivételes alakjává avatta" - olvasható a közleményben.

Losonczi Ágnes 1993-1998 között a Magyar Mozgókép Alapítvány dokumentumfilmes szakkuratóriumának elnöke volt. Részt vett a Szociológia és a Replika című folyóiratok szerkesztésében.

Fontosabb művei A zene életének szociológiája (1969), Ártó-védő társadalom (1989), Sorsba fordult történelem (2005) és Az ember ideje (2009) című munkái.

Munkáját 1999-ben Balázs Béla-díjjal, 2004-ben Akadémiai Díjjal, 2006-ban Nemes Nagy Ágnes-esszédíjjal ismerték el. 2007-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje polgári tagozata kitüntetést és Prima díjat vehetett át. 2017-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki "a magyar szociológia egyik legnagyobb hatású tudósaként végzett jelentős zeneszociológiai kutatásai mellett újító szellemű, elsősorban a társadalmi fordulatok egyénre gyakorolt hatásával, illetve a traumatikus életszakaszok megélésének témájával kapcsolatos nagy jelentőségű tudományos életműve elismeréseként". 2019-ben Hazám-díjat kapott.

Losonczi Ágnes temetését később, szűk családi körben tartják.