Mellbevágók azok az adatok, melyeket az Európai Unió különböző statisztikai szervei az elmúlt napokban közzétettek.

Az egy főre jutó GDP (vásárlóerő-paritáson) nem éri el az európai uniós átlag 63 százalékát, és az előrejelzés szerint jövőre sem jutunk közelebb. A kelet-közép-európai régióból e mutató alapján az alsóházat vezetjük csupán, Szlovénia és Csehország mellett az utóbbi években előző Észtország és Szlovákia is fejlettebbnek tekinthető nálunk, ráadásul jön fel ránk Litvánia is.

A korábbi számokhoz képest néhány apró ponton változó statisztika még egyértelműbbé tette a régiós folyamatokról való "lecsatlakozásunkat". 1998 és 2003 között a magyar gazdaság felzárkózási ütemét még csak Észtország haladta meg. 2003 óta viszont - a többi ország gyorsuló ütemű konvergenciája mellett - még minimális leszakadást is mutat a statisztikánk.

A számok nyelvére fordítva: az első ötéves periódusban a hat százalékpontos átlagos közeledéssel szemben mi 10,5 százalékponttal jutottunk közelebb az átlagos uniós fejlettségi szinthez, 2003 és 2008 között viszont a 9,3 százalékpontos átlagos konvergenciával szemben mi 0,7 százalékpontos lecsúszást mutattunk. (A 2008-as adatok természetesen még csupán becslések.)

Jó, jó, de miért?

Általánosan elfogadott magyarázat nincs, de néhány sejtésünk lehet. A magyar gazdaság versenyképessége érezhetően romlott az utóbbi időben, hiszen még a jelentős fiskális expanzió idején sem sikerült igazán felzárkózni, a kiigazítás pedig tovább rontotta a képet. Ez igazolni látszik azt a vélekedést, hogy a gazdaságpolitika erőteljes élénkítési lépései - amelynek ára a makrogazdasági egyensúly megbomlása - hosszabb távon rosszat tesznek a gazdaságnak.

Az utóbbi időben a gazdaságpolitika inkább a hosszú távú növekedés ellen ható intézkedéseket tett, mintsem azt támogatókat. Nem mérsékelte, sőt inkább növelte az adórendszer torzításait, a kiigazítás szerkezete is elhibázott volt, a különböző transzferek és támogatási rendszerek motiváló ereje pedig gyenge maradt, és eközben a makrostabilitásunk romlott. Így a foglalkoztatottság az elmúlt években gyakorlatilag stagnált, erről az oldalról a növekedés annak ellenére nem kapott hozzájárulást, hogy a munkaerőpiaci aktivitásunk Európában az egyik legalacsonyabb.

A növekedési kilátásainkkal kapcsolatban az Európai Unió rendkívül pesszimista. Ennek oka éppen az, hogy a munkaerőpiacunkról igen rosszat gondolnak, az egyensúlyi munkanélküliségünket magas szintre becsülik. Az Európai Bizottság AMECO nevű statisztikai adatbázisából ki is derül, hogy mennyire kicsinek látják a magyar gazdaság felzárkózási esélyeit.

Az adatbázis minden országra tartalmazza a friss potenciális növekedési becslést. Az eredmények egészen elszomorítók: Kiugróan a legalacsonyabb potenciális növekedés a miénk, még a két százalékot sem éri el 2009-2010-ben. A második legrosszabb helyzetben lévő ország, Litvánia esetén ez a mutató meghaladja a 3 százalékot. A legtöbb országban 5 százalék körüli a bővülés.

A magyar növekedési kilátások egy másik viszonyítási alaphoz képest is elkeserítők. A potenciális növekedésünkre vonatkozó becslés az EU-27 átlagával egyezik meg, vagyis ha ez így marad, akkor a magyar gazdaság fejletségben, életszínvonalban már nem kerül közelebb az uniós átlaghoz.

Van-e még remény?

Persze hogy van, kezdjük a könnyűvel. A potenciális GDP-növekedési becslés mindig igen bizonytalan, a mostani friss prognózis az eddigi legpesszimistább. A jegybank például több módszerrel is becsülte a potenciális növekedést, és csak leginkább borúlátó eredmény került 3 százalék alá.

Van kárörvendő vigaszunk is: a balti és balkáni országok komoly fenntarthatósági problémákkal küzdenek, ahol ez akár hosszabb-rövidebb ideig tartó korrekcióhoz is vezethet. Ez a mi régiós relatív helyzetünket javítja, igaz, az abszolút felzárkózásban nem segít.

Az igazi reményünk abban lehet, hogy a gazdaságpolitika összeszedi magát, és elkezd dolgozni az ügyön.