A Lendvai Gergely Ferenc médiajogász, valamint Koltay András, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnöke által szerkesztett mű több nézőpontból vizsgálja a digitalizált gyermekkorból adódó lehetőségeket, kihívásokat és konfliktushelyzeteket. A kiadványban a szülői jogokról, kötelezettségről, valamint a közoktatásról is találhatók tudományos igényű gondolatok. Koltay András NMHH-elnök az InfoRádióval is megosztott néhányat.

Mindenki, aki gyerekek közelében van, pontosan tudja, hogy a gyerekek életét gyakorlatilag az alvási időszakot leszámítva átszövik a különböző okoseszközök és a digitális technológia.

Ezért az életük minden aspektusában rendkívül fontos, hogy ehhez a most már gyakorlatilag természeti adottságként elfogadott jelenséghez hogyan állunk hozzá, hogyan áll hozzá a szabályozás, hogyan állnak hozzá a különböző állami szervek, oktatási intézmények és maguk a családok, illetve a szülők.

A digitális eszközök és technológia nyilván rengeteg lehetőséget is tartogat a gyerekek számára is, ugyanakkor rengeteg veszélye és kockázata van. A Digitális szülőség című kötet megpróbál ebben a kontextusban a két szélsőség között egy egyensúlyi állapotot találni, hogyan lehet a lehetőségeket kiaknázni, hogyan lehet a veszélyektől, károktól adott esetben mentesülni.

Nehéz azt megértetni a szülőkkel, hogy ne tegyenek mindent közzé az interneten a gyermekeikről, ne posztoljanak folyton fotókat, ne írják ki, hogy éppen hol, mit, miért csinálnak, mert a kevesebb néha több? Meg kell értetni, hogy az online világnak azért nagyon sok buktatója is lehet?

A kötet egyik fontos témája az, amit a kérdés érint, tehát ez az úgynevezett túlposztolás vagy idegen szóval a sharenting jelentősége. Óriási baj e tekintetben Magyarországon talán nincs, legalábbis ehhez kapcsolódó ügyekről nem hallunk, de természetesen a veszély Magyarországon is valós, tehát mindenképp érdemes észnél lenni. Jogilag a helyzet viszonylag egyszerű: a szülő rendelkezik a gyermeke képmásával és a róla készült fényképekkel, tehát akár maga is közzéteheti, és bizonyos mértékig normális vagy természetes is, hogy a szülők ilyen módon kommunikálnak, meg akarják mutatni a családjukat az ismerősi körnek, a barátaiknak. Ugyanakkor fontos a mértéktartás, tehát azért

abból, hogy a gyermekek fényképei vagy más személyes adatai szabadon terjednek az interneten, ebből kockázatok is származnak, fényképekkel való visszaélés, akár a gyermekek zaklatása.

Tehát valahogy itt is az egyensúlyi állapotra lenne célszerű törekedni, és átgondolni a posztolás előtt, hogy mit érdemes, hogyan, milyen képet, milyen élethelyzetben, miből lehet később probléma. Külföldi esetekről hallunk, ahol már felnőttkorú gyerekek utólag veszekednek a szüleikkel, adott esetben perre is mennek, hát Magyarországon nem kellene idáig eljutni.

Megoldás lehet az, hogyha kevésbé jól felismerhető fotókon mutatják meg a gyermekeiket a szülők, adott esetben részben kitakarják az arcukat. Hogyan cselekedjenek?

Azt gondolom, hogy olyan képeket lenne célszerű közzétenni az interneten, ami abban az értelemben biztonságos, hogy minimalizálja a későbbi visszaélések lehetőségét. Tehát

ne legyen a gyermek meztelen vagy alulöltözött, ne ábrázolja őt kínos helyzetben, grimaszolva, vagy olyan helyzetben, ami akár mémesíthető, vagy később megalázó kontextusban is bemutatható.

Boldog családok csoportképei vagy hasonlók nyilván kevésbé alkalmasak arra, hogy mások aztán visszaéljenek vele, úgyhogy ilyen szempontból érdemes átgondolni előre a posztolást.

No meg azt is, hogy egy szülő hány éves kortól engedheti meg azt a gyermekének, hogy közösségi oldalt hozzon létre.

Ez kulcskérdés. Valójában ez az igazán fontos kérdés, hogyan férhetnek hozzá a gyerekek a különböző online szolgáltatásokhoz. A jogi szabályozás féloldalas ebben, Európában 13 év az általános korhatár. Azért mondom, hogy féloldalas, mert egyrészt az érintett szolgáltató közösségi médiaoldalak ezt igazából nem tartatják be, tehát bármelyik gyermek tud füllenteni az életkoráról, nincs valós életkor-ellenőrzés. Ez nagy mulasztása az európai jogrendnek, amit persze tudnak az unióban is, és vannak törekvések arra, hogy ezt kezeljék, de őszintén szólva az, ha önmagában annyit elér, hogy 13 év alatt gyerekek ne használják a közösségi médiát, ez önmagában még nem biztos, hogy elegendő, hiszen a 13 évesnél idősebb korosztályra is rengeteg veszély leselkedik. Nem is feltétlenül olyan konkrét veszélyek, hogy akkor zaklatni fogja, megkeresi vagy ellopja a személyes adatait; természetesen ez is előfordulhat, de inkább az jellemző, ami ezen oldalaknak a jellegadó sajátossága. Addikció, pszichés torzulások, internetfüggőség vagy ami egy égető probléma, hogy a kutatásaink szerint a kiskorú lányok jelentős részében alakul ki testképzavar a közösségi média hatására, óhatatlanul összehasonlítják magukat másokkal. Mások is adott esetben füllentenek, filterezik a képeiket, szebbnek mutatják az online identitásukat, mint a valóság, állandóan boldogok, folyton nyaralnak, állandóan sikereket érnek el, ez egy kiskorú gyermek számára pszichésen rendkívül megterhelő lehet. Tehát valójában, amit a jog kínálni tud – bár még nem éri el – hogy bizonyos kortól lefelé elzárja ezen szolgáltatások elérését a gyermekek számára, az vélhetően messze nem elég.

Talán a kulcs lehet ezen hatásoknak az értelmezéséhez, hogy beszélnek a szülők a gyermekükkel?

Hát kommunikálni családon belül mindenképp javasolt. Én azt is fontosnak tartom, hogy

a szülői generáció is ismerje azokat a szolgáltatásokat, amiket a gyerek használ,

hiszen nem lehet ezekről érdemben beszélgetni senkivel, ha az egyik félnek valójában fogalma sincs arról, hogy a másik fél mit csinál az interneten, tehát a szülőknek is meg kell merítkezniük a digitális világban bizonyos mértékig. És mivel eltiltani a gyerekeket ettől valójában nem lehet, mivel a világ nem afelé halad, hogy ezen szolgáltatások visszaszoríthatók lennének, egyrészt érdemes ezeknek az előnyeit kiaknázni, másrészt a mértéktartást bevezetni. Valahogy meg kell előzni az addikciót, a dopaminfüggőséget, ami kialakul ezen szolgáltatások hatására. Fontos, hogy a való világban is a gyerek legalább olyan intenzitással legyen jelen, mint a digitálisban.

És akkor lehet tájékozódni ezen kérdésekről a kiadványból is például.

Igen, a kötet elég sok területet érint, természetesen a problémák egy részét lehet 3-400 oldalon összefoglalni, de sok területet mutat be multidiszciplináris megközelítéssel, tehát többféle tudományág képviselői vannak jelen a tárgyaláskor, ugyanakkor közérthető, széles körben fogyasztható tanulmányokat írtak, úgyhogy van szó benne a szülői jogokról, a kötelezettségekről, a köznevelésről, hogyan lehet az oktatásban használni ezeket a szolgáltatásokat, hogyan lehet a tanár meghatározó személyiség a gyerek életében az influenszerekhez hasonlóan, mi a média feladata és felelőssége a gyermekek védelmében és jogainak tiszteletben tartása tekintetében, mik a gyerekjogok, a digitális világban hogyan érvényesülnek. Mindezt kurrens kutatásokkal, konkrét adatokkal alátámasztott, tehát a kötet egyszerre vázolja fel a problématérképet, azt, hogy jelenleg hol tartunk Magyarországon. Mutat be nemzetközi példákat, amelyek adott esetben követhetőek közpolitikai, szabályozási vagy a családok szintjén, és próbál megoldási javaslatokat is megfogalmazni.