A lengyelek és az első világháború című fórumot a Habsburg Történeti Intézet rendezte az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottsággal karöltve, egy több részből álló előadássorozat keretében. A három előadó Kovács István költő, író, műfordító, történész, polonista, Roman Kowalski budapesti lengyel nagykövet és Pálfalvi Lajos irodalomtörténész, műfordító, polonista, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora volt.

Kovács István előadásában kiemelte: Lengyelország 1795-ös harmadik felosztása után az egész XIX. századi lengyel közgondolkodásban a "nagy háború" pozitív fogalom lett, ezt az eseményt állandóan várták. Tudták, hogy Lengyelország függetlenségének visszaállítására csak akkor nyílik esély, ha a három felosztó hatalom - Ausztria, Oroszország és Poroszország - egymással háborúba keveredik, ebben vereséget szenved, és belső forradalmakban meggyengül. Noha erre sokáig semmilyen reális esély nem mutatkozott, a lengyelek kitartóan és tevékenyen készültek ennek az eseménynek a bekövetkeztére, és minden szempontból felkészültek a háború végére.

A siker annak ellenére következett be, hogy a világháborúban a lengyelek három különböző hadseregben harcoltak, sokszor egymás ellen.

A függetlenség visszaállításának két fő koncepciója kristályosodott ki: az egyiket Józef Pilsudski képviselte, aki osztrák szövetségben képzelte el ezt, Galícia és a csupán névleg létező (kongresszusi) Lengyel Királyság egyesítésével, míg Roman Dmowski az oroszokkal keresett szövetséget.

Pilsudski mintegy 20 ezer fős lengyel légiót szervezett, amely az osztrákok oldalán harcolt, míg Dmowski kezdeményezésére Franciaországban megalakult egy 100 ezer fős lengyel haderő, a "kék hadsereg". Ezekből jött létre a háború után a független lengyel köztársaság hadserege.

Kovács István hangsúlyozta: amikor Lengyelország függetlenségét 1918. november 11-én kikiáltották, Pilsudskinak csupán egy 6 ezer fős hadserege volt, amely egy év múltán 900 ezres lett, 1920 augusztusában pedig már több mint 1 millió lengyel katona harcolt és aratott döntő győzelmet a "visztulai csodának" nevezett varsói csatában a Vörös Hadsereggel szemben, volt képes megvédeni az ország függetlenségét egy újabb fenyegető felosztással szemben.

Magyarországnak ezzel szemben 1918 októberében a határokon kívül még 1 millió 200 ezer fős hadserege volt, amely pár hét múlva teljesen felbomlott. Ez a dilettantizmus csúcspontja volt - jelentette ki a történész.

A lengyelek a diplomáciában is ügyesebbek voltak, a nyugat-európai és amerikai emigrációban élő Ignacy Paderewski lengyel zongoraművész, későbbi miniszterelnök a lengyel ügy nagy hatású nemzetközi szószólója lett, aki a brit uralkodóházzal is kiváló kapcsolatokat ápolt - jegyezte meg.

Roman Kowalski előadásában felidézte, hogy magyar politikusok, képviselők a háború idején határozottan kiálltak a lengyel függetlenség mellett. Kulcsszerepet játszott ebben Andrássy Gyula, a monarchia utolsó külügyminisztere és Batthyány Tivadar ellenzéki képviselő. Kiállásuk nem volt teljesen ideológiamentes: a magyarok egy független Lengyelországban ellensúlyt láttak a pánszlávizmussal és az orosz terjeszkedéssel szemben.

Míg a magyarok a háború alatt kifejezhették támogatásukat a lengyel ügy mellett, ezt a lengyelek a háború után nem viszonozhatták a trianoni békediktátum felülvizsgálatát célzó magyar törekvések támogatásával, nem helyezkedhettek szembe az antanttal, de a magyarbarát érzelmek megmaradtak - hangsúlyozta a lengyel nagykövet.

Pálfalvi Lajos szerint a lengyelek a 123 évi felosztottság alatt nagyon mély ismereteket szereztek az oroszokról, de ezt a Nyugat soha nem akarta elismerni. Pedig a jelenlegi ukrajnai események azt bizonyítják, hogy Oroszország inkább tekinti magát Európa vetélytársának, semmint alkotórészének - vélekedett.