Kezdjük azzal, ami már közvetlenül a mérkőzés után előkerült, s amelyet a magyar sajtón kívül a brit is emlegetett, s kiemelte az UEFA médiája is: a magyar válogatott 1962-es chilei világbajnokságon aratott sikere óta először győzte le a háromoroszlános csapatot.

Tegyünk még hozzá néhány statisztikai érdekességet: hazai pályán 62 év óta most először vertük meg az angolokat. Futballtörténelmünkben mindössze másodszor fordult elő, hogy kapott gól nélkül vertük meg az angolokat, 1960-ban nyertünk ellenük 2-0-ra. Tétmérkőzésen ez volt mindössze a második győzelmünk ellenük, a chilei Mundialon aratott után. Egy naptári éven belül másodszor maradtunk két egymást követő meccsen veretlenek az angolok ellen, az 1953–1954-es 6:3 és 7:1 után most 0-0 a Wembley-ben és 1-0 a Puskás Arénában. (Természetesen a szeptemberi 0-4 is ehhez a naptári évhez tartozik még.)

Ahogyan az elmúlt időszakban (a budapesti 0-4 kivételével) szinte minden egyes alkalommal azt láthattuk, hogy a magyarnál erősebb játékerővel rendelkező csapatok ellen Marco Rossi válogatottja helyt tud állni, most ismét ezt tapasztalhattuk. Azzal a nagy különbséggel, hogy most nem elsősorban az volt jellemző, hogy körömszakadtáig védekezik a csapat egy nagy rivális ellen, hanem a labdával is kifejezetten jól játszott. Sem a franciák, sem a németek ellen, sem a Wembley-ben nem játszott ellenfelénél veszélyesebben, de kiváló védekezéssel, s veszélyes kontrákkal döntetlent tudott játszani.

Most győzött, mégpedig úgy, hogy ameddig az angoloknak nem akadt nagy ziccere (két legveszélyesebb kísérletük Kane és Bowen egy-egy kapáslövése volt a második félidőben), a magyarok akár három további gólt is szerezhettek volna, sorrendben Szoboszlai Dominik, Szalai Ádám (micsoda kísérlet volt a félpályáról!) és Schäfer András révén. Erre alapozva bátran kijelenthető:

a győzelem teljesen megérdemelt.

A tavalyi Európa-bajnokság azt igazolta, s egyben felidézte a 2016-os Európa-bajnokság emlékét, hogy a válogatott jól szerepel a júniusi mérkőzésein, köszönhetően a hosszú, közös felkészüléseknek. Most ilyen nem volt, a csapat mindössze három-négy napot tudott együtt készülni. Ugyanakkor a taktikai felkészülésre tökéletesen elegendő volt ennyi idő.

Ráadásul úgy tűnt, fizikailag ezúttal jobb állapotban van a magyar csapat az angolnál, amelynek néhány tagja láthatóan nagyon fáradtan játszott a kimerítő szezon után. Különösen igaz volt ez, például, Trent Alexander-Arnoldra.

Az is feltűnő volt, hogy nemcsak a csapatvédekezés volt szinte hiba nélküli – a korábbi találkozókon a magas szintű teljesítmény ellenére bele-belecsúszott egy-egy, esetenként nagy hiba –, hanem, nyilván ezzel összefüggésben, több futballista is eddigi válogatottbeli pályafutása legkiválóbb teljesítményét nyújtotta. Elsősorban Lang Ádám és Nagy Zsolt neve említhető, de Loic Negóé is, hozzátéve, hogy a francia származású középpályás egy fél Eb-szereplést érő gólja az izlandiak ellen ugyancsak emlékezetes volt.

A BBC osztályzatai egyébként kicsit furák, Szoboszlai Dominik, Szalai Ádám és Loic Nego kapta a három legmagasabb osztályzatot (az első kettő is jó teljesítményt nyújtott, valóban), de Lang például csak a tizennegyedik, Nagy Zsolt a tizedik legmagasabb osztályzatot kapta a magyar csapatból, ami túlzás.

A magyar csapat teljesítménye nem volt hibátlan, az utolsó tizenöt percben már számoltuk vissza a perceket – Schäfer András a nagy helyzeténél lezárhatta volna ezt a nehéz időszakot –, de mindenképpen az utóbbi évek egyik legjobbjának minősíthető.

Az is jól látható volt, hogy a magyar csapat lényegesen motiváltabban játszott, mint az angol. Szoboszlai Dominikot érte korábban kritika flegmának tűnő (a hangsúly a tűnőn van) stílusáért, most vezéregyéniség volt, amellett, hogy mérnöki pontossággal lőtte be a büntetőt a világ egyik legjobb tizenegyesölőjének.

Kedden jön az újabb felvonás, Cesenában, az olaszok ellen. Az angolok elleni győzelem ellenére sem lehet elvárás a pontszerzés – de nagyon jó lenne.