A vb-történet ötven legjobb futballistája: 21. Didi - a hulló falevél gazdája

Eleganciája miatt Etióp hercegnek becézték, s a Brazília első világbajnoki címét hozó 1958-as svédországi tornán ő bizonyult a győztes válogatott legjobbjának. Erről legalább annyira híres lett, mint hogy ő lőtte az első gólt Maracanã stadionban, vagy hogy nevéhez fűződik egy különleges rúgásfajta, amit aztán hulló falevélnek neveztek el. Az infostart.hu vb-rangsorának 21. helyezettje Valdir Pereira, azaz Didi.

Camposban (Rio állam) született, 1929. október 8-án. Mint a legtöbb akkori brazil csillag, ő is szegénységben nőtt fel, kis srácként mogyorót árult az utcán, hogy egy kis pénzt keressen. Gyerekkorában egy térdsérülést követő fertőzés következtében kis híján amputálni kellett a lábát. Az Aliança gyerekcsapatában kezdett játszani 1943-ban, majd néhány mérkőzésen szerepelt a São Cristovão, az Industrial, a Rio Branco és a Goytacaz csapatában is. 1946-ban Rióból São Paulo államba, a CA Lençoense csapatához került, majd a következő esztendőben a Madureira mezét viselte. 1949-ben döntő fordulatot vett a pályafutása, leszerződtette a Fluminense, mellyel 1951-ben megnyerte Rio állam bajnokságát. Addigra már híres játékosnak számított, miután 1950. június 16-án egy ifjúsági találkozón ő lőtte az első gólt az elkészült Maracanã stadionban. 1952-ben megnyerte a Fluval a Rio Kupát is. 1956-ban klubot váltott, a Botafogo tagja lett. A fekete-fehérekkel 1957-ben is Rio állam bajnoka lett.

1959-ben, már harmincévesen a Real Madrid együtteséhez került, de a királyi klubban egyáltalán nem tudott formába lendülni,

a madridiak hamarosan kölcsönadták a Valenciának, majd Didi 1961-ben visszatért a Botafogóhoz. Játéka újra kiteljesedett, 1961-ben és 1962-ben Rio állam bajnoka, 1962-ben a Rio-São Paulo torna győztese lett. Az év végén edzősködni kezdett Peruban, 1963-ban bajnoki címet is nyert a Sporting Cristallal. 1964-ben rövid időre visszatért a Botafogóba – átruccant rövid időre a São Paulo FC-hez is –, majd a csapat mexikói túrájáról nem tért vissza, hanem leszerződött a Veracruzhoz, amelyben két évet játszott és edzősködött. Végül a São Paulo FC-ben zárta pályafutását.

A válogatottban bő tíz év alatt (1952. április 6.–1962. június 17.) 68 mérkőzésen húsz gólt szerzett. Negyeddöntős az 1954-es, svájci világbajnokságon,

aranyérmes az 1958-as és az 1962-es tornán, előbbin sokak szerint a brazilok legjobbja volt.

1953-ban, 1957-ben és 1959-ben második lett a Copa Américán.

1954-ben Svájcban két gólt is szerzett, egyet a mexikóiak, egyet pedig a jugoszlávok ellen. A brazil válogatott végül a magyarok elleni, „vérzivataros” mérkőzésen esett ki, amelyet berni ütközetként emleget azóta is a futballvilág. Európában, bár természetesen addigra már neves játékosnak számított, a svédországi világbajnokság idején lett nagy sztár. Azon a tornán és aztán, a 33. évében járva a chilei Mundialon is játszott a brazilok minden mérkőzésén. Rajta kívül csak Gilmar, Nilton Santos és Zagallo büszkélkedhetett (illetve Zagallo esetében, szerencsére: büszkélkedhet) azzal, hogy a két megnyert tornán a brazilok minden mérkőzését végigjátszotta. Didi, noha elsősorban az előkészítés volt a feladata, s abban remekelt, a franciaországi tornán lőtt egy nagyon fontos gólt, a franciák elleni elődöntőben, 1:1-es állásnál ő szerezte meg a vezetést a brazil csapatnak.

Játékának akadt egy különlegessége, senki sem rúgta nála jobban meg úgy a labdát, hogy az a röppálya végén hirtelen lecsapódjon, becsapva ezzel a kapust. Brazíliában folha secának, azaz hulló falevélnek nevezték el.

Edzői pályafutása során a Sporting Cristalon és a Veracruzon kívül dolgozott Peruban az Alianza Limánál és a válogatottnál (utóbbival negyeddöntős az 1970-es világbajnokságon), Argentínában a River Plate-nél, Törökországban (nagy sikerrel, két bajnoki címet is nyerve) a Fenerbahçénél, Szaúd-Arábiában az al-Ahlinál, Kuvaitban a Sporting Clubban, valamint Brazíliában a Fluminense, a Botafogo, a Cruzeiro és a Bangu csapatánál. 2001. május 12-én hunyt el Rio de Janeiróban.