Mit kell tudni a december 16-i koncertről a Papp László Budapest Sportarénában?

Ez egy akusztikus, jubileumi előadás, amely két felvonásban kerül színre, a két felvonás között szünettel. Ez egy színházi méretű előadásnak a felskálázott változata az Arénában, ahová talán nem túlzás kimondani, hogy hazajárunk. Talán az vagyok, aki a legtöbbször játszhatott itt, valaki kiszámolta, hogy a Budapest Sportcsarnokot és az Arénát egy kalap alá véve ez a harmincadik előadásunk ilyen nagy helyen, ami szerintem nagyon izgalmas jubileum. Harminc éve vagyok szólista, 1993 márciusában jelent meg első szólólemezem, a Karcolatok, ezért az a címe a műsornak, hogy Harminc év. Aki volt a dupla telt házas, tényleg ünnepi, fergeteges hangulatú Opera-előadásaink valamelyikén, az tudja, hogy a nagyon intim versmondástól az egy szál zongora kíséretével előadott dalokon át a vonósnégyessel és kamarazenekarral kísért szerzeményeken keresztül eljutunk a második felvonásig, ahol egy szimfonikus zenekar, a Győri Filharmonikusok kísérnek bennünket, valamint a pécsi VoiSingers kórus, ilyen értelemben összmagyar vállalkozás a miénk, és természetesen a zenekarom állandó tagjai is a színpadon vannak. Az Arénában a második felvonásban több mint százan leszünk a színpadon, úgyhogy elég impozánsnak tűnik, legalábbis a zenészek létszáma.

Folytatása a mostani Aréna-koncert az október végi két Opera-koncertnek, mondjuk a repertoárt tekintve? A méretekből adódóan nagyon különböző a két helyszín.

Igen, számunkra ez is okozza a nagy izgalmat, hogy sikerül-e azt az intim hangulatot, amit az Operában már maga a tiszteletet parancsoló helyszín is megalapozott, létrehozni, átültetni egy ilyen hatalmas térbe. Én hiszem, hogy igen, remélem, hogy igen, de erről majd a közönség mond ítéletet december 16. után. Mi ezzel a nagyszabású és nagyon látványos előadással zárjuk az idei esztendőt, ami nagyon munkásra sikeredett. Ez valóban kérdés, mert egy ilyen méretű produkciót nem lehet elpróbálni a koncert méretében, mert annyi embert és olyan volumenű technikát mozgat. Ez igazából egy nagy kísérlet, úgy is mondhatnám, hogy egy nagy emberkísérlet, amiben a jegyvásárlók, a nézők, az érdeklődők, a rajongók, a tisztelők önként vesznek részt.

Most is zajlanak a próbák az Aréna-koncertre, és egy interjúban arról beszélt, hogy talán soha nem volt ilyen nehéz próbaidőszaka, mint ez a mostani. Mi jelentette a nehézséget?

A nehéz munka az Salgótarjánban, a kettes furatban zajlik, vagy a budai lenfonó harmadik műszakjában, itt nem ilyen fizikai nehézségekről van szó, nem kell nekünk szenet lapátolni, szellemi munkát végzünk, és azért ez talán túlzás, ha ez panasznak hangzik, hogy milyen nehéz. Vannak lelki mélypontok, az Opera előtti felkészülés nagyon sokat kivett mindannyiunkból, én egy kicsit bele is őszültem. Ha ilyen nehézségeket lehet mondani, akkor azt mondom, hogy harminc éve színpadon vagyunk, repertoárdarabokat is játszunk a műsorban, ami most kerül színre az Arénában, és egy csomó olyan egymásba áthömpölygő, afféle egyvelegként megjelenő dalcsokorról van szó, amelyeket teljesen más formában, helyenként más hangnemben, más módon, más beosztásban játszottunk, és tulajdonképpen harminc év beidegződéseit kell lebontani egy ilyen műsor előfeltételeként, mert a régi számokat is teljesen új formában és új párosításban játsszuk. Ahogy egyik dalból átváltunk a másikba, majd visszakapcsolunk, az okozza a nehézséget, hogy az ember azt hiszi, hogy tudja a dalokat, de újra kell őket tanulni lényegében. Ahhoz tudnám hasonlítani, mikor az ember megtanul egy nyelvet, és egyszer csak kiderül, hogy minden szabály másképpen van, és le kell bontsa magában azokat a beidegződéseket, amelyek nehezítik az új tanulást. Azért itt a nehézségeket idézőjelek között kell érteni. Úgy nehézség ez, mint ahogy bármilyen színpadi művet színpadra állítani, vagy egy új előadást létrehozni. Ez általában küzdelmes, a küzdelemnek vannak szépséges, gyönyörűséges oldalai is, és vannak néha nagyon elkeserítő pillanatok, mélypontok is. Ezeken mind át kell hajózni ahhoz, hogy egy előadás létrejöjjön. A tapasztalatom az, hogy a küzdelmes munkával létrehozott előadások nagyobb nyomot hagynak a mi lelkünkben is, meg a közönségében is.

Harminc év – ezt a címet viseli a koncert, illetve ezt a címet viselte a két előző operabeli előadás is. Ez azt is jelenti egyúttal, hogy harminc év dalaiból kell válogatni. Mik ilyenkor a válogatás szempontjai? Mert nyilván, ahogy Rolling Stones-koncert sincs Honky Tonk Woman meg Satisfaction nélkül, Ákos-koncert sincs az emblematikus, a közönség által várt és szeretett dalok nélkül, de kell ahhoz némi bátorság, hogy elővegyenek olyan dalokat, amiket akár még soha nem játszottak színpadon?

A puszta tény, hogy a Rolling Stoneshoz hasonlít minket, nagyon megtisztelő és felemelő. A helyzet az, hogy egyértelműen kell és szeretünk is olyan dalokat játszani, amelyekkel a szélesebb közönség azonosít bennünket, nevezzük ezeket slágereknek, tehát Helló nélkül egy ilyen koncert, amely a szólópálya három évtizedét foglalja össze, elképzelhetetlen. De lehet vagányabb dolgokat is csinálni. Például elárulok egy titkot, de többet nem nagyon szeretnék, hogy előveszünk olyan dolgokat, mint a Kedvesnővérek. Ezt tényleg csak az ínyencek ismerik, akik a kevésbé tömegsiker-várományos dalokat is ugyanúgy szeretik, mint a többit. Most egy ilyen Kedvesnővéreket ráadásul egy Artisták című másik, szintén B vagy C oldalas dallal összekötni, ebben van némi kockázat talán. Mi azokra az emberekre számítunk, akik végigkísérték rövidebb-hosszabb ideig az elmúlt három évtizedet, és számukra is kínál izgalmakat ez a műsor, tehát nem csak a koncerteken gyakran játszott repertoárdarabokat hallhatják, hanem az ilyen finomságokat is. A puszta tény, hogy kapásból egy Radnóti-verssel indul a műsorunk, és aztán olyan dolgokat is elővehetünk, különösen az első félidőben, amelyek nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem kerültek még színre, mert nem koncertre való darabok, de egy ilyen összefoglaló előadásban, amely szép lassan épül fel, helyet kaphatnak. Azt is fontosnak tartom elmondani, hogy két mentorom, akik a szólópályám elején mellém álltak és segítettek, bizalmat szavaztak nekem, és felvállaltak engem, velem lesznek az első felvonás zenekarában, Dorozsmai Péter dobos-producer-szerzőről van szó, illetve Fekete Samu Tiborról, a basszusgitárosról, akik a Korál ritmusszekciójaként is ismertek, és több mint másfél évtizedet töltöttek velem. Az utóbbi években nem együtt muzsikáltunk, de most visszahívtam őket afféle köszönetképpen, hogy a kezdő szólista mellé odaálltak. Dorozsmai Peti mutatott be László Attilának annak idején, akivel a Karcolatoknak a nagy gitárhangszerelései készültek, zseniális jazzgitárosról van szó. Őt is szerettem volna meginvitálni erre az előadásra, de Charlie-val turnézik megállás nélkül, úgyhogy nem ért rá. Dorozsmai Peti stúdiójában számtalan lemezt készítettem, azért lehet ma hangstúdióm, és azért dolgozhatom a számomra ideális körülmények között, mert tőle lestem el a stúdiózásnak a fortélyait. Samu barátomnak pedig az ember léptékű humora nagyon sokat formált rajtam az évek alatt, úgyhogy nagy örömömre szolgál, hogy el tudták fogadni a meghívást és az első felvonásban velük muzsikálhatunk. Egy vadonatúj dalt is játszunk a műsorban. Ennek az a címe, hogy Ember maradj. Ebből egy kiadvány is készült, CD maxi és műsorfüzet, amelyben rengeteg érdekes információ van a műsorról, a közreműködőkről. Van benne egy rövid életrajz, igen exkluzív, szépséges képanyag, illetve bevallom, hogy nagyon sok energiám fekszik abban a visszaemlékező írásban, ami szintén ebben a CD-melléklettel ellátott műsorfüzetben szerepel, ez pedig az elmúlt harminc évről szól.

Nyilván az Opera ünnepélyessége, különlegessége miatt kivételes helyszín, de most az Aréna a mérete okán különleges és kivételes helyszín. Kilépni 10-12 ezer ember elé a színpadra megszokható így a sokadik Aréna-koncert után, vagy azért óhatatlanul mindig van egy kis gyomorgörcs?

Ezen a területen, ha valakinek, hát nekem igazán volt módom rutint szerezni, mégsem múlik el belőlem a drukk. 55 éves vagyok, 35 éve vagyok a színpadon, de színpadra lépés előtt mindig van az emberben harctéri idegesség. Azt érdemes megtanulni, és talán többé-kevésbé sikerült, hogy ez a drukk, ez a feszültség ne hátráltassa, hanem röptesse, előrelökje az embert. Én nem tudom, hogy ezt meg lehet-e szokni. Énnekem nem sikerült, és tulajdonképpen ez örömmel tölt el, mert nem vált rutinná. És ebben az is benne van, hogy ebben a csarnokban általában valami egészen új előadást próbálunk ki sok ember előtt, és ebben azért van izgalom, és rengeteg készülés sűrűsödik egy ilyen előadásban. Az nagy kihívás, hogy ezt az intim hangulatot meg tudjuk-e teremteni ebben a hatalmas csarnokban. Ez ügyben vannak bennem kételyek, de pozitív várakozás is van bennem, elképesztő méretű díszletet vonszolunk be, és a puszta tény különlegessé teszi ezt az előadást, hogy rengeteg társmuzsikussal fogunk a színpadra lépni. Ha mondjuk csak egy vonós zenekarral léphet fel az ember, az is nagy dolog, ez volt az Andante 2003-ban, ha mondjuk akusztikusan muzsikálhatunk, az is nagy dolog, ha egy kórussal zenélhetünk, mint az Ákos 50-ben, 2018-ban, az is egy klassz dolog, de itt most minden egyszerre lesz a színpadon.