– Különös, érdekes év volt a tavalyi, és igen, nagyon élvezem, hogy mások szerint is jó, amit csinálok. Egyre nagyobb adománynak tartom, hogy eljátszhatom ezt a szerepet. Havi három-négy lelkigyakorlatnak is beillik, hiszen lehetőségem van arra, hogy a szerep adta keretek között próbálgassam a képességeimet, szembenézzek önmagammal. Nagy játék ez az egész.

– Az elismerések után könnyebben, felszabadultabban játszik?

– Nem, ellenkezőleg. Terhet rak rám minden elismerés. Múltkor ültem az öltözőmben egy III. Richárd-előadás előtt, és azon gondolkoztam, hogy izguljak-e vagy sem? Miért is izgulnék – gondoltam, hiszen több díjat is kaptam az alakításért. Így erősítettem magam, de nem lett sokkal könnyebb. Nagyon jól esnek az elismerések, bár nem tartom magam nagyobb művésznek tőlük. Visszaigazolások, hogy jól dolgozom, de nem többek. Leginkább a figyelem esik jól, és az, hogy végre egy Shakespeare-előadást is el lehet úgy játszani, hogy hatással van a mai nézőre.

– Gondolom, minden munkájának ugyanolyan intenzitással áll neki. Nem esik rosszul, hogy csak időnként van ekkora visszhangja?

– Vannak rosszkor és nagyon jókor kapott elismerések. Emlékszem a Kiváló Művész Díjat akkor kaptam, amikor egyáltalán nem éreztem úgy, hogy megérdemlem. A III. Richárdban nyújtott teljesítményemet magam is jónak éreztem, így összhangban voltak az elismerések azzal, amit gondoltam. Legjobban a szakmai díjaknak tudok örülni, mert a kollégákat senki nem kényszeríti, hogy díjakat osztogassanak. Nincs benne politika, érdek, egyszerűen csak szakmai elismerés.

– Érdekes, amit mond, mert kollégái többsége a nézők elismerését kívánja jobban. A közönség nem mérőeszköz?

– A közönség mindig olyan hálás.

– De nem őszinte?

– Nem is tudom. Nehéz nekem a közönséghez viszonyulnom. Furcsa, távoli, civil emberek, akiket egyáltalán nem ismerek. Mégis nekik játszunk, az a hatás, amit bennük elérünk, az a legfontosabb.

– Ön a Radnóti Színházból szerződött a Nemzetibe, ahol ismét összetalálkozott azzal a rendezővel, Valló Péterrel, akivel évekig együttdolgozott. Jó volt így színházat váltani?

– Nem nagyon szeretek erről beszélni, mert tíz évet töltöttem a Radnótiban, csodálatos tíz évet, remek szerepeket játszottam. De egy idő után úgy éreztem, elfogy az érdeklődés. Az egyedüli megoldásnak azt láttam, ha kilépek ebből a közegből. Egy szép, őszi reggelen úgy döntöttem, elmegyek. Azóta is nagy szeretettel gondolok vissza az ott töltött évekre és a kollégákra egyaránt. Nem volt könnyű a döntés utáni néhány hónap, hiszen nem tudtam, mi lesz velem, aztán a sors úgy hozta, hogy Jordán Tamás vette át a Nemzeti Színházat és engem is a társulathoz hívott.

– Amikor igent mondott erre, volt arról elképzelése, milyen élet vár Önre?

– Nem nagyon. Annyit tudtam, hogy Jordán Tamás végigkérdezte az általa felkért rendezőket, hogy kikkel szeretnének dolgozni, és mindenki kért engem is. Ez nagyon jó érzés volt. De ha őszinte akarok lenni, azt azért sokszor elképzeltem, hogy egyszer majd állok egyedül a Nemzeti színpadán. Borzalmas vagyok, nem?

– Elégedett a választásával?

– Soha nem vagyok elégedett, teljesen. Sok minden nagyon jó a Nemzetiben, de azt gondolom, lehetnénk talán kicsit bátrabbak, kísérletezhetnék többet. Dolgozni nagyon jól tudó emberekkel vagyok körülvéve, nagyon apró konfliktusokkal dolgozunk.

– Most az Oidipuszt próbálják, Sopsits Árpád rendezésében. Ez egy bátor előadás lesz?

– Ha bátorságot mondok, nem feltétlenül a rendezőre gondolok, inkább a darabválasztásra. Például az Oidipuszt alapnak tartom, ezt a Nemzetinek teljesítenie kell.

– Kreónt játssza az előadásban, ami nem egy pozitív szerep. De ez jól szokott állni Önnek, a legnagyobb sikereket gonosz emberek bőrébe bújva érte el.

– Szerintem nem gonosz Kreón. Egy egyenes emberről van szó, aki nem tudja megbocsátani, hogy valaki tönkretette a testvére, a családja életét. Ezt nem gondolom gonoszságnak. Inkább a megbocsátás képtelenségének.

– Régen volt már a Funny girl, a Valahol Európában vagy a Hegedűs a háztetőn. Mikor énekel megint színpadon?

– Ma is rendszeresen énekelek, zenés estémmel járom az országot, amit egyszerűen imádok. A zenés színház az teljesen más, mint a prózai különleges koncentrációt igényel. De épp nemrég jutott eszembe, hogy Tevjét úgy eljátszanám megint.

– A 2005-ös évhez az is hozzátartozik, hogy megint tévésorozatban szerepel. Az Életképek - ahhoz képest, hogy a közszolgálati televízión megy - nagy siker. A tévé tehát megtalálja, a film alig. Tudja az okát?

– Nem, de már nem is keresem. Valahogy így alakult. Nem áll jól nekem a vászon, nem játszom szabadon a kamerák előtt, valamiért a televízióban ez megy, ezért az Életképeket kifejezetten szeretem. Csupa jó kolléga - Hegyi Barbara, Garas Dezső, Vári Éva - vesz körül. Azt pedig különösen élvezem, hogy szerelmes embert játszhatok.