Bizonyára láttak már olyan trikót, amelyen az a felirat volt olvasható: "Tűzszerész vagyok, ha futni lát, próbáljon lépést tartani velem!" Ukrajnában azonban sokkal inkább a logisztikusoknak kellene lépést tartaniuk a tüzérekkel, olyan gyorsan fogy az ágyúk lőszere – írja a brit The Economist című hetilap.

Az ukránok nagyjából egy hónap alatt lőnek el annyi 155 mm-es nehéztüzérségi gránátot, mint amennyit az Egyesült Államok egy év alatt legyárt. Ezzel a tempóval rohamosan fogynak az amerikai hadsereg készletei, nem is beszélve az európai NATO-országokról, némelyiknél már a nemzetbiztonságot fenyegető szintre süllyedtek a készletek.

Ahogy a tábornokok, úgy a hadiipari vállalatok is mindig az előző háborúra készülnek.

Termelésüket is ehhez a szinthez igazítják. Csakhogy az ukrajnai háború minden tekintetben más, mint amilyen az iraki vagy az afganisztáni hadjárat volt. Az előbbi egy olyan feltörekvő, regionális hatalom ellen folyt, amellyel szemben a koalíciós erők óriási technológiai fölényben voltak. Az utóbbi esetben pedig irreguláris fegyveres erők ellen kellett harcolni, amelyek mögött szinte semmilyen hadiipari potenciál nem állt.

Az elmúlt öt évben a katonai elemzők egyre többször emlegették ugyan, hogy készülni kellene az orosz, illetve a kínai fenyegetésre, ezek a figyelmeztetések süket fülekre találtak a politikusok körében. A tavaly februárban Ukrajnában kitört háború aztán sokkolóan hatott a nyugati világra. Európában 1945 óta nem tapasztalhattunk ehhez hasonlóan heves harcokat, amelyekben ilyen mértékű lett volna a lőszerfelhasználás.

A helyzet kísértetiesen hasonlított ahhoz, ami az első világháború elején, 1915-ben állt elő:

Franciaország hat hét alatt kifogyott a tüzérségi gránátokból.

Röviddel ezt követően a németek és a britek is hasonló helyzetbe kerültek, ami aztán az akkori londoni kormány bukásához is vezetett.

Az ukrajnai háborút már sokszor hasonlították az első nagy világégéshez, amelyben ugyancsak megmerevedett frontvonalak mentén folyt az ádáz küzdelem. A lövészárokharcok főszereplője akkor is a tüzérség volt. Ugyanez a helyzet Ukrajnában is, ahol már hónapok óta heves tüzérségi párbajok zajlanak. Mindkét hadsereg igyekszik felderíteni és elpusztítani a másik ágyúit, rakétasorozatvetőit, és ehhez iszonyatos mennyiségű gránátot használ fel.

Mostanra az ukránok jórészt már ellőtték a régi, szovjet eredetű 152 mm-es ágyúk lőszerkészletét. Mivel ilyen gránátokat már nagyon nehéz beszerezni és ráadásul az ágyúk és tarackok is elhasználódtak, az ukrán hadsereg egyre nagyobb mértékben támaszkodik a Nyugat által szállított, 155 mm-es nehéztüzérségi eszközökre. Csakhogy ezeknél is olyan gyorsan fogy a muníció, hogy azt egyre nagyobb gond pótolni.

Az ukránok igényei elképesztő nagyok.

Az USA száznyolcvanezer darab 155-ös gránátot képes egy év alatt legyártani, amihez még hozzájön az európai szövetségesek évi háromszázezres mennyisége. Csakhogy ennyit három hónap alatt használ fel az ukrán hadsereg.

Sajátos módon eddig sem a katonák, sem a politikusok nem fordítottak kellő figyelmet a lőszergyártásra és felhalmozásra. Ahogy Eric Fanning, a Pentagon korábbi elemzője nyilatkozta: "Kilenctizednyi hadihajót nem lehet venni. Viszont simán lehet csak a szükséges muníció kilencven százalékát beszerezni. Az ráadásul senkinek sem fog feltűnni, csak amikor harc közben kiderül, hogy elfogyott."

Valahogy mindig sokkal fontosabb az új fegyverek, tankok, önjáró lövegek, repülőgépek vagy akár gépkarabélyok beszerzése, mint az, hogy ezekhez lesz-e elegendő mennyiségű lőszer, bomba, rakéta. A muníció mennyiségét többnyire a békeállapotokhoz igazítják, azzal, hogy majd egy konfliktus esetén felpörgetik a gyártást.

Csakhogy a békeidős gyártásról nem egyszerű átállni egy sokkal nagyobb mennyiségű, háborús termelésre. Ehhez dollár- vagy eurómilliárdokba kerülő beruházások szükségesek. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a parlamentáris demokráciákban a fegyvergyártást szigorúan szabályozzák. Akármilyen cég nem lehet a hadsereg beszállítója, ehhez komoly minőségi feltételeknek kell megfelelni. Nem véletlen, hogy a vállalatok büszkék is arra, ha sikerül megszerezniük a NATO-minősítést. Ám a pénz és a minősítés mellett az idő is probléma. Nem lehet egyik napról a másikra megfelelő szakembergárdát kiképezni a gyártáshoz.

Mind az európai, mind az amerikai hadiipar meg tudja sokszorozni a termelését, akár elképesztően nagy mértékben is. Egyre azonban nem képesek: arra, hogy mindezt néhány hét alatt megtegyék. Márpedig Ukrajnának nincs ideje. Most kell visszavernie az orosz támadásokat és közben elegendő lőszert felhalmoznia a tervezett, tavaszi offenzívához. Mindinkább egyértelművé válik, hogy az kerül fölénybe, aki hamarabb tudja megoldani a lőszerellátást.

The Russian IFVs attack was stopped by the fire of Ukrainian tanks, artillery and anti -tank weapons. North of Vodyane, Donetsk region at 48.110168, 37.683090. pic.twitter.com/fzF5IfdXj3

— Paul Jawin (@PaulJawin) March 3, 2023

Úgy tűnik, ebből a szempontból a nyugati típusú demokráciák hátrányban vannak az autokráciákkal szemben. Oroszországban vagy Kínában nincs hosszas szerződéses előkészítés, sem parlamenti vita, és nem kell bonyolult minősítés sem egy-egy nagyobb fegyverbeszerzés előtt. A legfelső vezetés kiadja az utasítást, és a gyárak máris termelni kezdenek. Persze, csak ha van miből. A hagyományos, "buta" lőszerekhez szükséges alapanyagok rendelkezésre állnak Oroszországban is. A precíziós munícióval viszont már más a helyzet.

A nagy pontosságú, irányított orosz fegyvereket vizsgálva az ukránok arra a következtetésre jutottak, hogy azokban rengeteg a nyugati alkatrész. Állítólag volt olyan fegyver, amelynek csak a burkolata készült Oroszországban, a bonyolult elektronikus irányító rendszer teljes egészében Nyugatról származott. A Moszkva elleni szankciók viszont ellehetetlenítették az ilyen fegyverek gyártását.

Persze mindig vannak kiskapuk. A The Economist azt írja, hogy az Oroszországgal baráti kapcsolatokat ápoló Kazahsztán például az utóbbi időben feltűnően sok nyugati eredetű háztartási elektronikai berendezést importált. De ezek nem a kazah otthonok kényelmét szolgálják, hanem

szétszedik és a bennük lévő chipeket, processzorokat átadják az oroszoknak, akik ezekből építik például a cirkálórakétáik vezérlőrendszerét.

A kínaiak sokkal előrelátóbbak ennél. Peking az elmúlt húsz év alatt a világ legnagyobb raktárkészletét halmozta fel precíziós csapásokra képes fegyverekből. Ezekkel akarja szétverni a Tajvan segítségére siető amerikai hadiflottát. A washingtoni székhelyű Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja (Center for Strategic and International Studies, CSIS) a jelenlegi helyzetet elemezve arra a következtetésre jutott, hogy egy Kínával folytatott háborúban az amerikai haditengerészet kevesebb mint egy hét alatt kifogyna a nagy hatótávolságú, hajó elleni rakétáiból. Rendelt is rögtön a US Navy 88 darabot, amiknek a legyártása – a mostani állapotok szerint – két évbe telik.

Kína persze nem küzd ilyen gondokkal, hiszen az ország anyagi helyzete, illetve erősen központosított vezetése lehetővé teszi a fegyvergyártás ütemének gyors fokozását. Ezt némileg persze visszavetheti az, hogy az Egyesült Államok megtiltotta bizonyos chipek és mikroelektronikai alkatrészek kínai exportját.

Van tehát bőven feladat a nyugati hadiipar, főleg pedig a politikai és a katonai döntéshozók előtt.

Háborút sokféle ok miatt lehet nyerni. Ilyen például a jó hadvezetés, a briliáns taktika, a nagyszerű harci szellem, a jól szervezett hadtáp ellátás, vagy a technológia fölénye. De mindez semmit sem ér, ha elfogy a muníció.