Sokat mondó fényképet választott címlapfotóul a tízéves évfordulóhoz közeledve a Die Presse című napilap. Thomas Klestil államfő fagyos arckifejezéssel néz a kamerába az egymásnak mosolyogva kezet nyújtó két pártvezető, Wolfgang Schüssel és Jörg Haider között.

A populista, euroszkeptikus és idegenellenes politikát folytató Haider Európában leginkább a náci Németország "tisztességes foglalkoztatáspolitikájáról" tett és a Waffen SS-veteránokat "meggyőződésükhöz hű, tisztességes állampolgároknak" minősítő kijelentéseiről vált ismertté. Az úgynevezett fekete-kék koalíció megítélése akkor is ellentmondásos volt, és még ma is az Ausztriában.

Az 1999. őszi választásokon az addig kormányzó két nagypárt, az ÖVP és az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ) jelentősen visszaesett, 26,9, illetve 33 százalékra. A második legtöbb szavazatot az FPÖ kapta, néhány vokssal megelőzve az ÖVP-t. Az államfő nyomására 2000. január elején az addigi kormánypártok tárgyalásokat kezdtek egy új nagykoalícióról. Január 21-én azonban végleg megfeneklettek az egyeztetések, s az ÖVP végül Haider pártjával állapodott meg.

Klestil elnök vonakodva, de mégis áldását adta a külföldön és részben belföldön is szalonképtelennek tartott FPÖ és a keresztény-jobboldali ÖVP frigyére. Kifejezően fogalmazott az akkori hangulatról egy minapi nyilatkozatában Andreas Khol, az ÖVP volt frakcióvezetője: "számomra a reformok lehetőségét jelentette, mások számára tabusértést".

Tíz év távlatából a közvélemény 49 százaléka rossz, 33 százaléka jó véleménnyel van a fekete-kék koalíció működéséről. A Schüssel-kormány bevezette a mindenkinek járó gyermekgondozási díjat, növelte az egyetemek autonómiáját, és megállapodott a náci korszakban kényszermunkára kötelezettek kárpótlásáról.

2000-ben nagy tüntetések mellett megreformálták a nyugdíjrendszert, 2003-ban az adórendszert. Az egyik legfontosabb célt, a nulla deficitet 2001-ben sikerült ugyan elérni, de az eredmény nem bizonyult tartósnak. A privatizációkkal, adóemelésekkel feljavított költségvetés egyenlege három év múlva már 4,4 százalékos hiányt mutatott.

A kormányalakítás utáni tüntetéseken hónapokon át több ezren követelték a kormány lemondását. A demonstrációk olyan hevesek voltak, hogy a beiktatásra a leendő kormánytagok egy föld alatti folyosón vonultak át a miniszterelnöki hivatalból a tér másik oldalára, a Hofburgban található elnöki hivatalba.

Sokan úgy vélekednek, hogy a szabadságpárt bekerülése a kormányba növelte a szélsőjobboldali eszmék elfogadottságát a politikában. Schüssel azzal érvelt, hogy kormánypártként elvész majd az FPÖ varázsa. Az FPÖ irányvonala valóban megváltozott, Haider a kormányra kerülés érdekében például 180 fokos fordulatot hajtott végre Európa-politikájában.

Bár 1983 és 1986 között egyszer már voltak kormányon - akkor az SPÖ-vel közösen -, az első reformok után valóban harmadával csökkent az FPÖ támogatottsága. Megfigyelők rámutatnak, hogy nőtt a párton belüli feszültség, ami 2002-ben új választásokhoz, majd 2005-ben pártszakadáshoz vezetett. Mások azt emelik ki, hogy az FPÖ és a belőle kivált Szövetség Ausztria Jövőjéért (BZÖ) ma együttesen csaknem akkora támogatást élvez, mint az ezredfordulón.

Az európai reakció volt az egyik legnagyobb sokk, amely a II. világháború utáni Ausztriát érte. Az akkor 15 tagú EU kormányai diplomáciai "szankciókkal" reagáltak: minimálisra szorították az érintkezést az osztrák kormány képviselőivel, sőt Louis Michel belga külügyminiszter egy ízben az osztrák síparadicsomok bojkottjára szólított fel. Ausztriában sokan úgy érezték, hogy nem a kormányt, hanem az egész országot bünteti az EU.

Abban megfigyelők és politikusok is csaknem kivétel nélkül egyetértenek, hogy a szankciók a kívánttal ellentétes hatást váltották ki, mert erősítették a kormány helyzetét.

Jörg Haider nem akart kancellár lenni a koalíciós kormányban. Az viszont egyes vélemények szerint már a külföldi nyomás hatására történt, hogy az országos politikából visszavonult Karintiába, és lemondott a párt vezetéséről.

Maga Wolfgang Schüssel ma is úgy látja, hogy szükséges volt koalícióra lépni az FPÖ-vel. Az uniós partnerek szankcióit "politikai önkénynek" tartja, szerinte csak ártottak az európai gondolatnak Ausztriában. A számokat tekintve a szankciók idején csak átmenetileg romlott az EU-tagság - amúgy sem túl jó - megítélése Ausztriában. Ugyanakkor ma is tartja magát az a vélekedés, hogy az EU-ban a "nagyok" akkor összefogtak egy kis országgal, Ausztriával szemben.

Évekkel később már több európai politikus, így Hubert Védrine volt francia és Joschka Fischer volt német külügyminiszter is elhibázottnak látta az uniós reakciót. Fischer visszaemlékezéseiben azt írta: inkább a csendes elszigetelést kellett volna választani az osztrák politikusokkal szemben, nem pedig a nyilvános elítélést.